A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
GUY WINSTON: BOB NEM HALT MEG Kedden este, úgy kilenc óra körül, a 27. rendőrállomás két nyomozója az egyik ócska hotelszobában felszedte Willy Hoffmant és becipelte az őrszobára. Sok szó nem esett, a nyomozók meglehetősen tartózkodóan viselkedtek — Willy tűkön ült, nem tudta, miről van szó. Az épület második emeletére cipelték, és átadták az ügyeletes hadnagynak. Norman Pride alaposságáról volt nevezetes az alvilágban, de azt is tudták róla, hogy ravasz és olyan kitartással végzi a munkáját, mint egy komputer. Mindketten dohányoztak. Egymás szemébe néztek. Willy homlokán megjelentek az első izzadságcseppek. A hadnagy mosolygott. — Willy... Ne húzzuk az időt — szólalt meg Pride. — Elkaptuk a nyakadat. Szépen megegyezhetünk, de persze vannak nekem „keményebb” módszereim is. A gyilkosság nem betöréses lopás, öregem. — Gyilkosság? Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél a hadnagy űr. — Érdekes. Minden nyom arra mutat, hogy te ölted meg Bob Purdie-t. Azt is tudjuk, hegy hol s mikor küldted a másvilágra az áldozatodat. Ezernyi tanú felismert a fényképen. Mindenki látta, amikor kinyírtad Bobot, s ezt a tárgyaláson — ba kell — a szemedbe mondják. Igen, ám, de van egy bökkenő. Ugyanis nem értjük, nem értem, miért szabadultál meg ettől a Bobtól. Mi volt a gyilkosság inditóoka? Erről szeretnék néhány szót hallani, Willy. — Hal helyett egy lyukas cipő-akadt a horgára, hadnagy úr — mondta Willy emeltebb hangon. — Sohasem hallottam erről a Bobról. Ha valaki átküldte a másvilágra, az ö dolga, engem zárjon ki az ügyből. A hadnagy megcsóválta a fejét. — Nem lelkesített fel a válaszod, Willy. — Hadnagy úr! Életemben nem egy rendőrrel volt dolgom. Néhányon olyan dilósan viselkedtek, hogy... Ne értsen félre! Ez bók: A hadnagy úr valamennyi rendőr közül a leghülyébb, a legbolondabb. Ne vegye a szívére, ilyen az én stílusom. Nincs harag? — Tehát azt állítod, hogy nem ismered Bobot? — Nem. — Ez azt jelenti, hogy tegnap este nem jártál a Winter Garden környékén, a kuglizóban? Ügy... tizenegy óra körül?! — A kuglizóban? Ne beszéljen zöldeket, hadnagy úr. — És ha legalább húsz tanú a szemedbe vágja, hogy igenis láttak a kuglizóban? Tizenegy óra körül? He? Akkor mi van? — Hülye pasasokkal nem állok szóba. Olyan erős alibim van, mint ez a korhadt rendőrállomás! Épületes alibi, értjük egymást? A hadnagy felsóhajtott. — Az alibi nem hiánycikk, Willy. Manapság két centért négy alibit vásároltok az utcán. A dolog így áll: A kuglizóban összevesztél Bobbal. Min? — Ha az emlékezetem nem csal, akkor az imént megmondtam, hogy nem ismerem a maga Bobját, és nem voltam abban a nyomorúságos kuglizóban. — Bebizonyíthatom, hogy hazudsz, Willy. — Rendben van. Bizonyítsa be__ — Tehát megmondtam: összerúgtad a port Bobbal, igen? A kuglizó tulajdonosa közbelépett, mert látta, hogy az ügy igen bonyolult. Bob ezután elpárolgott a helyszínről. Te a nyomába szegődtél, elkísérted a parkolóhelyig, ahol az autója veszteglett. A parkőr mindent látott. Mit csináltál a fegyverrel? Willy idegesen felpattant a székről. Fel s alá járkált a szobában. A keze remegett. A hadnagy nem sürgette. Üjabb cigarettára gyújtott. — Tehát... Mi a gyilkosság indítóoka? — kérdezte hosszabb szünet után a hadnagy. — Utoljára mondom: nem ismerem a maga Bobját! — Willy. Willy. Meg kell mondanom, hogy irtózatosan unlak. — Ezt is utoljára mondom: van alibim! — Nem érdekel az alibid. Volt időd, vásárolhattál magadnak alibit. Tíz dollárért, nem? Bármelyik ribanc azt mondhatja, hogy nála töltötted az éjszakát. — Engedje meg, legalább, hogy elmondjam miről van szó. — Beszélj, de nem szedsz le a lábamról, öregem. Halljuk. Megmondom előre: nem hiszem el egy szavadat sem! — Hadnagy úr, esküszöm, érti, esküszöm, hogy a gyilkosság pillanatában több mérföldnyire voltam a Winter Garden környékétől. A LILA BIVALY- ban iddogáltam, a Snowberry negyedben. — Szép esti mese. — Ez az igazság. Bebizonyítom, hogy ott voltam a LILA BIVALY-ban, méghozzá a kritikus időpontban — tizenegy óra körül. Bebizonyítom. — Kinek a segítségével? — Hát... a vendégeket nem ismerem, de a sankos régi barátom. Gondolom, jó az arememóriája. — Sokat ittál? — Két-három pohárral. Talán négygyei, nem tudom pontosan. Két idegen ácsorgóit mellettem. Ha jól emlékszem ... meghívtam őket egy-egy italra, de nem fogadták el. Minden bizonynyal emlékeznek rám. A hadnagy szomorúan nézett az áldózatira. — Vaktöltényekkel lövöldözöl, Willy. Gyenge érvek. Találj ki valami jobbat, öregem. Hát ez az a híres alibi? Willy összeszorította a fogait. Most már tudta, hogy ilyen bárgyú mesével nem tisztázza magát. Az ellenfél kemény és végtelenül csökönyös. — Ez a két idegen — mondta hevesen — és a sankos. Volt ott még egy fiú. Bert Goldblatt! Jól ismerem! — A barátod? — Igen! Ott volt a csehóban, de eltávozott. Emlékeznie kell rám. A hadnagy fürgén az ajtóhoz sietett és kiszólt: — Jeff! Bill! A detektívek megjelentek az ajtó küszöbén. A hadnagy Willy felé intett. — Vigyétek. Nyomjátok be a cellába. Willy falfehér arccal nekitámaszkodott a falnak. — A vád, hadnagy úr? Mivel vádolnak? — Gyilkosság gyanújába keveredtél, Willy. Willy felordított: — Micsoda cirkusz! Maguknak kell egy balek, kell egy „gyilkos", akit a rács mögé dughatnak! Elkapják az első ipsét, akire rágázolnak. Olyan alibim van, mint ez a rendőrállomás — A hadnagy a detektívekhez fordult. — Beismerte, hogy a helyszínen tartózkodott s a többit is. Másra pedig egyelőre nines szükségem. Vihetitek a báránykát. Az egyik detektív — Bili — elkapta Willy karját. — Tehát bevallotta, hogy ott volt? — kérdezte a hadnagytól. — Igen. A LILA BIVALY-ban megölte Bért Goldblattot. — Bert Goldblattot?! — Willy megkapaszkodott az egyik szék karfájában. Hirtelen elkezdett remegni, s arcára hamuszürke foltok kúsztak. — Igen, Goldblattot. Nem votl bizonyítékunk, hogy ott voltál a LILA BIVALY-ban. Végül te magad bevallottad, hogy tizenegy óra körül abban a csehóban iddogáltál. Willy nyöszörgőtt. — Hát akkor mi történt azzal az átkozott Bobbal? — Bobbal? Sohasem hallottam róla — mondta a hadnagy mosolyogva. — Csak úgy kitaláltam. Megijesztettelek. Alkalmat adtam, hogy előadd az alibidet, s te szépen elmagyaráztad, hogy az éjszakát nem a kuglizóban töltötted, hanem a LILA BIVALY-ban. Ott történt a gyilkosság, nem? Vigyétek ... HITT-E KOLUMBUSZ KORA A „FÖLDTÁNYÉRBAN“? Nem. Általánosan elterjedt tévhit, hogy a génuai hajós zsenialitása éppen abban állt, hogy koránok bigott tudósaival szemben (és állítólag egy asztalra csapott tojással demonstrálva) ő a gömb alakú föld tanát hirdette. Az igazság az, hogy már Pithagorasz iskolájának tudósai beszéltek o Föld szférikus alakjáról, az i. e. 6. században. Négy évszázaddal később a nagy Ptolemaiosz rámutatott, hogy holdfogyatkozáskor a Földnek a Holdra vetülő árnyéka kör alakú, amiből logikusan következik a gömb alak. Ptolemaiosz írja le először azt is, hogy a tengeren felénk közeledő hajónak először az árbocát pillantjuk meg; ez is a gömb alakú Föld elmélete mellett szól. Ptolemaiosz tanítását a „sötétnek" nevezett középkor sem vetette el. Egy XIII. századi kézirat éppen úgy a gömb alakú Föld elméletét hirdeti Angliában, mint a spanyol Luis de Angulo, aki 1456-ban, majdnem négy évtizeddel Kolumbusz nevezetes útja előtt hirdeti: a Föld alakja „orbicularis", vagyis gömb alakú. Kolumbusz s kortársai nem is ezen vitatkoztak, hanem Ptolemaiosz szómitásain, aki a Föld kerületét a valóságosnál kisebbre becsülte: a génuai szerint a Kanári-szigetektől Jopán nem lehet távolabb, mint 2400 mérföldre. (Ellenfeleinek volt igaza: sokkal-sokkal nagyobb o távolság, tehát nincs akkora vitorlás hajó, amekltörára szükség lenne a megfelelő élelmiszerkészletek szállításához. (Igaz, sem Kolumbusz, sem tudós ellenfelei nem sejtették, hogy az omerikoi ikerkontinens „közbül esik" — a tudomány és a világtörténelem nagy szerencséjére.) A KÓLA KULTÚRTÖRTÉNETE Igen, van. És meglepő, milyen távolra nyúlik vissza a kóla kultúrhistóriája. 1886-ban egy Pemberton nevű illatszerész készített először szirupfélét a délamerikai koka-cserje leveleiből, cukor és karamell adagolásával. A Coca Colára — születésének évében — Pemberton 73 dollár 96 cent értékben adott fel hirdetéseket, tiszta profitja pedig kerek 160 dollárra rúgott. Pemberton nem sokkal később meghalt: örököseitől egy Asa Candler nevű atlantai patikus vásárolta meg a kóla-szirup titkát. Egy amerikai legenda szerint a Coca Cola akkor lett nagy vállalkozás, amikor egy ismeretlen férfi ötvenezer dollárt kért, hogy annak fejében nagy titkot közöl, két szóban mindössze. Miután megkapto a csekket, az ismeretien csak annyit mondott: „Bottfe it*, ami magyarul így hangzik: „Palackozzák!" Addig ugyanis a szirupból egy ujjnyit töltöttek a vendég poharába, a mixer pedig közönséges szódavizet fecskendezett a sűrű anyaghoz. A valóságban persze nem létezett a névtelen ötletadó. 1899. július 1-én két chattanoogai üzletember, Thomas és Whitehead palackozók álltak elő a nagy ötlettel: árulják palackozva a szénsavos vízzel hígított alapanyagot! Ezen a napon kötött szerződést Candler és a két üveggyóros. Az ital neve azóta is Coca Cola. Kezdetben öt centért mérték a szódavizes szirupot, a századfordulón tíz centet kértek egy palackért. A kóla körül nagy per is zajlott: a Coca Cola Corporation perelte a Pepsit, amiért az ellopta volna a „kóla" gyártmánynevet. Csakhogy a sokmilliós kártérítési per felvonultatott szakértői (valószínűleg nem öt vagy tíz cent ellenében) eskü alatt vallották, hogy nemcsak a koka közönséges növénynév (a cserje rendszertani neve Erythroxylon coca), hanem a kóló is (Cola nitida) — és ezzel a Pepsi Rt. megúszta kártérítés nélkül. 22
