A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
A VERS PAflflATA SA (Koncsol László: Kísérletek és elemzések) Koncsol László első könyve: húsz esztendőnyi nekigyűrkőzés eredménye. Szokatlan dolog még a csehszlovákiai magyar irodalomban is, hogy valaki ilyen megkésve (igaz, nem elkésve!), ennyi közhasznúan eltöltött év után jelentkezzék először önálló kötettel. Talán illő volna erre valamiféle magyarázatot is adni, nem hiszem azonban, hogy én lennék rá a legalkalmasabb vagy a legilletékesebb, mór csak azért sem, mert gyaníthatóan a szubjektív tényezők játszottak ebben nagy szerepet. Mindenesetre tény: a tanulmányok, esszék és dolgozatok — elvileg legalábbis — már korábban kötetté állhatták volna össze, mivel szinte kivétel nélkül .megjelentek valahol, s ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy jónéhány korábbi írása, például a Fábryval vagy a csehszlovákiai magyar irodalom más alkotóival foglalkozó cikkei kimaradtak, holott régóta könyvbe kívánkoznak már, a késedelem miatti elégedetlenségünk csak fokozódik. Igaz persze, hogy Koncsol László neve — annak dacára, hogy első kötetével csak most lépett a nyilvánosság elé — régóta jól ismert az irodalmi élet berkeiben: s nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is, mindenekelőtt az Irodalmi Szemle jóvoltából, amelynek több évig szerkesztője is volt, s ahol írásainak legjava megjelent. Am a folyóiratokban, lapokban (melyek száma egyre nő) közreadott cikkeknek manapság egyre kisebb az esélyük arra, hogy huzamosabb ideig megmaradjanak az olvasó emlékezetében. Ráadásul az újság könnyen elkallódik, s még a legjobb esetben is egy szekrény zugába vándorol — mojdhogynem végérvényesen. Mindez a könyvek mellett szól, amelyekből ugyan nincs kevesebb, mint a folyóiratokból, de sorsuk mégiscsak más egy kissé: könnyen föllelhető helyük akad a polcon, onnan bármikor leemelhetők. Koncsol László esetében azonban — véleményem szerint — nem az előbb említett okok sürgették a könyv megjelentetését, legalábbis nemcsak azok. Húsz esztendeje „van jelen” a csehszlovákiai magyar irodalmi (mi több: kulturális) életben, s ennyi idő bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy egyfajta, olykor a legendás túlzásoktól sem mentes kép alakuljon ki róla, s ezt alighanem ő maga únhatta meg a leghamarabb, lehetőséget teremtve ezzel egy hitelesebb portré megrajzolására. Koncsolról például eddig úgy véltük, hogy ő mindenekelőtt kritikus, s a csehszlovákiai magyar irodalomnak nemcsak alapos ismerője, hanem avatott értékelője is. A Kísérletek és elemzések című könyve viszont egy másfajta Koncsolt állít előtérbe, akire az iménti „kritikus"-jelző nem illik maradéktalanul; több is, más is ő a kritikusnál, s ho egészen pontoson akarnék fogalmazni, a szó legnemesebb értelmében múelemzőnek kellene neveznem. A kis létszámú csehszlovákiai magyar műítész-gárda tagjai sok mindenben hasonlítanak egymásra. Koncsol azonban mintha egyáltalán nem tartozna (illene?) közéjük. Már az is feltűnő — mert sajnos mifelénk ezen is csodálkozni szoktunk —, hogy rendszeresen (igaz, nem túl sűrűn) jelentkezik műelemzéseivel, sőt az utóbbi időben mintha ismét feltámadt volna alkotó kedve (elsősorban — sajnos csők — hallomásból vagy részletekből' ismert nagy összefoglaló tanulmányaira, továbbá a Barátnő hasábjain megjelenő írásaira gondolok), s mindez egy olyan időszakban, amikor idősebb pályatársainak mór közel egy évtizede nincs mondanivalójuk a mai csehszlovákiai magyar irodalomról. Az is elgondolkodtató, hogy ő és Zalobai Zsigmond az egyedüliek, akik a harmadvirágzás valamennyi nemzedékének műveivel érdemben foglalkoztak, a legidősebbektől kezdve egészen a legfiatalabbakig. (Rajtuk kívül csak az elsősorban prózaíró Duba Gyuláról, valamint a költő Bébi Tiborról és Tőzsér Árpádról mondható el mindez.) A Zalabaivat való rokonság azonban ennyiben ki is merül — az időnként megmutatkozó nézetazonosság ellenére is, mivel az nem jelenti szükségszerűen a módszerek azonosságát is. Két alapvetően különböző alkatról van szó. Zalobai ízigvérig kritikus, ugyanakkor a racionális irodalmár típusa, akinek az irodalom vizsgálata: feladót, Koncsol viszont elsősorban — se szót most a legtisztességesebb szándékkal írom ide — műélvező (annak ellenére, hogy óriási szakismeret birtokosa), aki bebarangolja az irodalom kies tájait, és legmaradandóbb, legmegrázóbb élményeiről részletesen beszámol. Zalobai az irodalmi művet az irodalom felől közelíti meg, ezáltal egy zárt körön belül mozog (még akkor is, ha ennek a körnek az átmérője tetszés szerint növelhető), ugyanakkor Koncsol a műalkotást sok esetben zeneként is értelmezi, az irodalmi szöveget zenei struktúrákkal veti egybe, s előszeretettel használ zenei hasonlatokat, műszavakat. A zenei párhuzamok az irodalmi alkotás sokrétűbb értelmezését teszik lehetővé, ugyanakkor ez a megközelítési mód egyfajta „nyitott rendszert” eredményez, amelyben az esztétának nagyobb az úgynevezett „szabadsági fok”-a (hogy ezzel a statisztikus fizikából kölcsönzött hasonlattal éljek), s ezáltal lehetőség nyílik a szubjektív elemek fokozottabb beáramlására is. Nos, immár kezünkben a könyv, Koncsol László első kötete, most mégis dilemma előtt állok. Szerzőjéről nehéz volna Teljes értékű portrét rajzolni. Nemcsak azért, mert a könyv „foghíjas", hanem azért is, mert Koncsol László kísérletező alkat. Neki éltető közege az irodalom; tudatosan csiszolja stílusát, gyarapítja irodalmi műveltségét és szakmai ismereteit, és természetesen fejleszti módszerét is. Verselemzéseiből kitetszik: nem csupán érzéke van az irodalomhoz, de elméleti tudását nogyszerűen alkalmazza is. noha meg kell mondani, hogy helyenként a szakmai elmélyülés fárasztó részelemzéseket szül. Koncsol o műben mindenekelőtt a törvényszerűségeket keresi. Az összefüggéseket. A szerkezet tartópilléreit. Ritkán „közelít" a műhöz; omikor az első mondatot popírra veti, már több mint bizonyos, hogy ő a helyszínről küldi „tudósítását"; szinte benne van a műben, bévülről halad kifelé. Az ilyesmi a művel együttlélegzők tulajdonsága, azoké, akik nemcsak értelmezik a szépirodalmi szöveget, hanem mintha minduntalan újra meg is írnák. Ezért kevesebb aztán a kimondottan bíráló, minősítő megjegyzés ezekben a dolgozatokban, s ha Koncsoltól függne, ő szívesen zeneként fogno fel mindent. Azt hiszem, sajátos helyzetünknek tudható be, hogy végülis nem zeneesztétaként tevékenykedik. Ha volnának csehszlovákiai magyar zeneszerzők és zeneművek (igaz is, miért nincsenek?), akkor bizonyára Koncsolban lelnének nemcsak lelkes hívőre, de hozzáértő elemzőre is. Koncsol zenei — „nyitott" — módszere segítségével néha egészen meglepő összefüggéseket vél felfedezni; hogy mást ne mondjak: a Beethoven és Petőfi közti hasonlatosságokat. Ezt a vitatható, bár nem minden alapot nélkülöző összevetést mindenekelőtt a korszellemmel, a „levegőben jelen levő" klasszikusromantikus művészi eszmény általános hatásával, s nem utolsósorban a két zseniális művész forradalmi elképzeléseivel indokolja. Sokkal megalapozottabbnak vélem a Vörösma rty-Berlioz vagy a Vörösmarty-Liszt párhuzamot, nemcsak azért, mert szuggesztívabban érvel, honem azért is, mert csekély zenetörténeti ismereteim szerint is valahogy így áll a dolog. Az iméntiek jól szemléltetik a koncsoli módszer eredetiségét és egyúttal buktatóit is. A csehszlovákiai magyar irodalomban valóban szokatlan, hogy valaki ennyire következetesen egy irodalomkívüli struktúrával vesse egybe a szöveget, kivált ha ez a struktúra zenei. A csehszlovákiai magyar kritikára a Zalabaival kapcsolatosan mór említett „zártság” a jellemző (függetlenül attól, hogy „valósógközpontú" vagy „műközpontú"); még a legjobbak is a zárt körön belül maradtak, egymást inspirálták, egymással vitatkoztak; ahelyett, hogy valamely irányba nyitottak volna. Más kérdés persze, hogy merre kellett volna ablakot tárni. Az eddigi kísérletek — úgy érzem — felemásak voltak és ellentmondó eredményeket szültek. A legkövetkezetesebben Fábry nyitott, az etika és o politikum irányába. Bármennyire is tiszteletreméltó és rokonszenves volt ózonban ez a magatartás, a buktatókat nem minden esetben sikerült megkerülni. Az ilyen „nyitás” ugyonis óhatatlanul az esztétikai szempontok elhomályositósót eredményezheti, különösen olyankor, ha a módszert Fóbry-i szenvedéllyel alkalmazzák. Egy másfajta — nem kevésbé rokonszenves és tiszteletreméltó — nyitás a Koncsolé. A csehszlovákiai magyar irodalomban azonban sajnálatos módon nem alkalmazható a koncsoli módszer olyan következetesen, mint a Fóbry-i. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy legkiválóbb esztétáink ilyen sajátságoson közelítenek az irodalmi művekhez. Nekem úgy tetszik, mintha okarva-okarotlan valamiféle programot szeretnének adni a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Kialakítottak egyfajta elképzelést arról, milyennek látnák legszívesebben ezt az irodalmat — Fábry harcosnak és agitotívnak, Zalabai „aktuálisnak”, Koncsol zenével telítettnek —, s ha az irodalom ennek a koncepciónak nem (vogy csak részben) felel meg, akkor vagy a művek ürügyén beszélünk valami másról (ami persze még lehet érdekes is, fontos is!), vogy olyan műveket keresünk, amelyekre ráillik a módszer. Koncsol László tehát így törvényszerűen jut el a magyar költészet vizeire: Vörösmortyhoz, Petőfihez, Aranyhoz, Bobitshoz, Weöreshöz, Pilinszkyhez. Nagyon tanulságos, amit e költőkkel, illetve egy-egy versükkel kapcsolatosan elmond, aprólékos filológusi és poétikai munkával előbányászott, s eddig még nem ismert összefüggésekre mutat rá imponáló magabiztossággal, s ezek az eredmények az egyetemes magyar irodalomtudomány szemszögéből tekintve is fontosak. Ugyanakkor ezek a tanulmányok magukon hordják annak a kornak a stílusjegyeit is, amelyben megszülettek. Arról az időszakról van szó, amikor a strukturalizmus, hogy úgy mondjam „felkapott” lett a mi irodalmi életünkben is. Talán ezzel magyarázható, hogy Koncsol a verselemzésekben alkalmazni próbálta ennek az irányzatnak a módszereit, amelyek tagadhatatlanul pontosabbá teszik a képet részleteiben, de o nagy összefüggések feltárására szinte teljesen alkalmatlanok. Ezek a dolgozatok — az említett fogyatékosságok ellenére — a verselemzések mintapéldái. Azt akartam mondani: „iskolapéldái" — s Koncsolnak feltehetően voltok is pedagógusi célkitűzései —, de jól tudom, hogy mifelénk még csak megközelítően sem így tanítják a diákoknak a verseket. (Bár én mór azzal is megelégednék, ho Koncsol László könyve eljutna valamennyi irodalomszakos tanárhoz.) Nemigen szoktunk beszélni kritikusaink, irodalmáraink stílusáról. Többnyire megelégszünk a megállapítások értékelésével, a kijelentések elemzésével. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a stílusról nem is lehet semmi különösebbet mondani. Koncsol esetében ozonbon más a helyzet. A hajdani szépírói ambíciókról talán végleg lemondott, de a stilus fontosságáról nem feledkezett el, helyenként vérbeli prózaírói erényeket csillogtat. A csehszlovákiai magyar irodalomban ma szinte kizárólag ő műveli az esszét (a szónak mind az eredeti, mind a mai értelmében is), aminek könyvében szép bizonyítékait is találni, gondoljunk csak az öt vázlat című fejezetbe sorolt írásokra. A csehszlovákiai magyar irodalmat elemző dolgozatai aránytalanul kis helyet koptak ebben a kötetben, ami nemcsak azért sajnálatos, mert végülis egy csehszlovákiai magyar esztétáról von szó, hanem azért is, mert Koncsol talán legizgalmasabb — s itt nem szereplő — tanulmányait a csehszlovákiai magyar irodalomról irta. Viszonylag kevés írás foglalkozik prózai művekkel, s ez nemcsok Koncsol érdeklődési körét, hanem módszerének korlátáit is jelzi. Duba Gyula vagy Gól Sándor prózájáról tagadhatatlanul sok fontos dolgot tudunk meg, a koncsoli szonda egészen mély rétegekből hoz felszínre vizsgálandó anyagot, de az összkép mégis hiányos marad, talán azért is, mert a hongsúly elsősorban az elemzésen és nem az értékelésen van. Tudatában vagyok annak, hogy a Kísérletek és elemzések alapján most megrajzolt portré csakis vázlatos lehet, már csak azért is, mert a könyv nem teljes keresztmetszete Koncsol László eddigi munkásságának. A részelemzések mesterének mutatja őt, holott úgy érzem: ő valójában a szintézisre törekvő gondolkodó típusa. Remélem a jövő majd igazolja ezt. LACZA TIHAMÉR
