A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 2. szám
szőr a szépitgető megtévesztésekhez vezet. Erre pedig semmi szükség. Aki a sztregovai Madách-múzeumról ír, annak elkerülhetetlen kötelessége az illúziórombolás. Mert le kell írni, hogy a Madách tulajdonának mondott bútordarabokat Madách még csak nem is láthatta. A századforduló idejéből származó gyári ócskaság mind a kettő. Egyébként sem vallanak a költő, vagy Fráter Erzsébet ízlésére. Talán a kalamáris — az meglehet Madáché volt. Korban egybeillenek s lehetséges, hogy ebbe mártogatta a pennáját, amikor a tragédiát írta. De ez sem bizonyított tény, csupán elfogadható feltevés. Amikor a múzeum létrehozásának szükségszerű gondolata végre felvetődött és az ötlet elindulhatott a megvalósulás felé, az ügy intézői és megbízott szorgalmazói egy hajdanvolt családi árverésen kalapács alá került ingóságok listájára akadtak. E lista alapján kezdtek nyomozni az eladott bútordarabok után. Meglehetősen kilátástalanul, mégis reménykedve indultak el a nyomokon: hátha találnak még valamit a dobravert tárgyak közül. Találtak is. Csakhogy ezek a Madáchnál sokkal újabb keletű bútorok a felfedezés izgalmában senkinek sem voltak gyanúsak, így aztán hiteles Madáchbútorokká lettek. Sajnálatos az ilyen felületesség. A megközelítőleges, a logikusan feltételezhető kikövetkeztethető és nagyrészt bizonyítható igazság az, hogy Madách Flóra második férje, a kártyaveszteségeiről megyeszerte híres Lázár doktor, nem kevés árverésbe keveredett élete során. Madách Flóra a költő unokája volt, aki néhány évvel ezelőtt még Brazíliában élt. Férje állítólag nem egy íróasztalt, nem egy ágyat, széket, komódot, nem egy lámpát és kalamárist vásárolt, majd a költő Madách Imre egykori tulajdonának mondva azokat, jó pénzen, hangos árveréseken eladott. Hogy mi lett odvalói Madách-bútorok sorsa? Elképzelhető, hogy egy részük hasonló árveréseken kótyavetyélődött el. Ami pedig megmaradt, az elkallódott a háború viharában. Sokak szerint nem lenne hasztalan helyben, a sztregovai házakban, a környéken, no meg Losoncon nyomozni az igazi Madách-relikviák után. De vajon ki tudná kiválasztani azok közül is az igazit? Nem tudom. De mégis nyomozni kéne, nyomozni szenvedéllyel, tudományos pontossággal és szakszerűséggel. Mindez egyelőre a mulasztás tágas rovataiba írható. Tény viszont, hogy az emlékmúzeum dokumentum és másolatanyaga jó, hiteles. Valahány alkalommal felemás érzésekkel fordultam meg Alsósztregován. Legszívesebben mindig is a kúria parkjában. Mert ott talán még a leghitelesebbek az emlékek. Az épület aprócska toronyszobáját sokszor kihagytam a meglótogatött helyszínek közül, pedig Madách ebben a néhány légköbméterben írta meg a tragédia legnagyobb részét. Ezért aztán természetes, hogy ez a kis toronyszobácska kéne, hogy legyen az épület legkegyeletesebb traktusa. Mégsem így van, mert a múzeum vezetője pont itt rendezte be szerény irodáját. Feltételezem, hogy talán csak azért itt, hogy a kúria többi, tágasabb helyiségében nagyobb hely maradjon az irodalomtörténeti emlékeknek. De sajnos, a legnagyobb jóhiszeműséggel sem tudok tisztelegni a feltételezett szempont előtt, mert tudom azt, hogy abból a toronyszobácskából nincs több a világon És ott van, persze a sír, a költő nyugvóhelye. Eredetileg nem a mai sírhelyre temették Madách Imrét. Porait hét évtized-múltán helyezték át a kúria parkjóbá, a végleges, zárt sírboltba, amely fölé Rigele Alajos bronzszobrát állították fel. Az embert, a tragédia hősét, Adámot, és a költőt, Madáchot egyként megjelenítő életnagyságú figura. Az ég, a mindenség végtelenje felé nyújtja karját. Úgy hogy lába már a földet sem éri — szárnyal. A park határait az idő belemosta a tájba, a birtokhatárok békességgel olvadtak eggyé az idők folyamán. így aztán a látogató nemcsak a parkba, de az egész környékbe nyugodt szívvel beleképzelheti Madách Imrét. Elképzelem a nevelőnő társaságában sétálgató úrias nebulót, aztán a szerelmes ifjút, aki még nem sejti, hogy majdani házassága milyen recsegverapogva fut zátonyra, amiért felesége Fráter Erzsébet, alias „Lidércke” nem bizonyul igaz feleségnek s a nemrég még Haynau börtönében raboskodó, őrizet alatt álló férj tilalma ellenére is elkocsikázik a losonci Vígadó farsangi báljára, ahol vidáman ünnepelve, férjét és gyermekét, hazát és történelmi elbukást, egyként feledve táncol, vígad. Mit sem törődve azzal, hogy a háta mögött összesúgnak, hogy az igazi feleségek gyászban járnak. Odaképzelem az ősi fák közé az elbukott forradalom, a szabadság romjai fölött búskomoran merengő Madáchot, aki Kossuth titkárának rejtegetéséért megjárta a hírhedt pesti Újépület és a pozsonyi Vizikaszárnya celláit. Akinek öccsét és nővérét lemészárolták, apósát felakasztották, másik testvérbátyját meghurcolták. Elképzelem a betegszívű Madáchot, a tragédián tépelődőt, akiben először Arany János sem ismeri fel a géniuszt, és Goethe-epigont, unatkozó vidéki írogatót vél benne felfedezni, de végtére mégiscsak rádöbben a remekmű alkotójának nagyságára. Madáchnak akkortájt hosszú idő után ez az egyetlen öröme, az egyetlen kárpótlása. A nyáron, e napfényes sztregovai domboldalon üldögélve, ott a síremlék alatt ismét e feltámasztás rítusának rögeszmés gondolata éledt fel képzeletemben. Előadni a tragédiát itt, Alsósztregován. Magyar és szlovák nyelven. A sztregovaiak és nem sztregovaiak ugyanitt ülhetnének a domboldalon s lent a domb lábánál egy alkalmi színpadon a szlovák és a magyar nép két nemzeti színházának művészei egyegy előadásban mutatnák be az Ember tragédiáját. Mert miért is lenne bizarr az ötlet, ugyan miért?! Csak ki kell lépni a kőszínházakból, mint ahogy már mindkét nemzeti színház megtette egyszer. De most nem kölcsönös szomszédolásra, hanem ide Sztregovára kéne jönniök. A világnak arra az egyetlen pontjára, amelyik egyik fővárostól sem esik oly messzire, hogy oda eljutni ne lehessen. • •• Miközben az elmúlt nyáron Madách sírja előtt sokadszor játszadoztam ezzel az ötlettel, belefeledkezve a hangulatba, az egyik bokor alól neszezést hallottam. A lombsátrat szétnyitva egy riadt madárkát találtam a fűben, egy tengelicét. Menekülni próbált, de repülni még nem tudott. A fészekaljból hullott ki szegény. Kerestem a fészket. Még fát is másztam volna érte, hogy visszategyem, de nem találtam. És éh, aki repülni nem tudok, repülni tanítottam az apró, csupa lüktetés testecskét. A legfontosabb miatt; hogy szabaddá tegyem. Tenyeremből — bár bizonytalanul, de elröppent a kicsi madár. Akkor úgy éreztem, hogy a művelet csakis ott, Ádám szárnyaló szobra tövében sikerülhetett. Távolodóban az ápolt park lombjai közül még megálltam egy fánál. Egy furcsa vörösfenyőnél, melynek törzsén mintha csomót kötött volna a természet titokzatos ereje. Egyenes törzs és rajta egy turbánformájú, hatalmas sebhely. íme, azt is gondolhatnám, hogy nemcsak az ember, a természet is szobrot, emlékművet állított itt Madách Imrének. Mert emlékmű ez a fa is. Aztán még egyszer visszanéztem. A kúria tőszomszédságában felépült új iskolaépületből gyerekek százai özönlöttek ki zsibongva, jókedvűen. Madách Imre és az élet tanítása szerint sokadszor mondtam magamban: Adám halhatatlan. A szerző felvételei SZERETETSZOMJ IV. Jóska kővé dermedt a csodálkozástól. Meglepetésében csak állt mozdulatlanul és meg sem próbálta útját állni Irénnek, aki éktelen haraggal rontott a lakásba. Egy pillanatra megtorpant, karjába kapta a riadtan pislogó Zsuzsikát, aztán egyenesen Verára támadt. Durván ráförmedt, ocsmány, goromba jelzőkkel illette, végül pofon ütötte. Egyszer, aztán még egyszer. A férfi, aki továbbra sem moccant, meghökkenve, tétlenül figyelte a jelenetet. Verának ez a szitkoknál és az ütéseknél is jobban fájt. Kiszaladt az előszobába, egy skatulyányi altatót szórt a tenyerébe és mohón lenyelte. Jóska tulajdonképpen csak most ocsúdott föl: mentőautóért szaladt és bekísérte Verát a kórházba. Még időben érkeztek, az orvosoknak sikerült megmenteni a lány életét; de gyógyulása után Vera már nem tért vissza Jóskához. Ahhoz a férfihez, aki nem tudott a védelmére kelni, hanem azon az estén csak gyámoltalanul nézte az Irén által rendezett jelenetet. £s Irén, amilyen váratlanul toppant be a lakásba, pár nappal később, éppen olyan hirtelen távozott is. Zsuzskának vett egy-két ruhát és néhány egyéb apróságot, utána eltűnt akár a kámfor ... Jóska és a hatéves kislány újra kettesben maradtak. Csupán a sors körhintája forgott tovább. Szeptemberben hiába várja mosolygó arcú tanítónéni és vadonatúj ábécéskönyv Zsuzsit. Egy teljes hónappal később kerül csak iskolába, amikor már a városkörzeti nemzeti bizottság gyermekvédelmi osztálya is foglalkozik az üggyel, hiszen a bíróság egyértelműen gyámhatósági felügyeletet rendelt el a kislány fölött. Ismét rendőrjárőrnek kell előállítania L. Józsefet. A kérdésekre kelletlenül, de őszintén válaszol. — Hol tartózkodik most a gyerek? — Már az iskolában — válaszolja és pontos címet ad meg. Telefonon ellenőrzik a férfi szavainak hitelét. — És hol volt a gyerek július második felében és augusztusban? A férfi egy pillanatig kivár a felelettel, aztán az előbbi válasznál sokkal bizonytalanabbul elmondja, hogy a szóban forgó időszakban egy ismerős asszony nevelte Zsuzsit. Az illető lakhelyét nem tudja pontosan, csak a munkahelyét: egy külvárosi étterem felszolgálónője. Rövidesen az is kiderül, hogy tavasz óta Zsuzsi többször aludt vagy étkezett teljesen idegen embereknél. Az iskolában Zsuzsi fürge eszű, ügyes tanulónak bizonyul, gyorsan behozza az egyhónapos lemaradást. És az apja is törődik vele: a napközi otthonban az elsők között fizeti be neki az ebédet, tízóráira szalámiskenyeret, almát, banánt kap. És minden délután együtt mennek haza, a kislány leckéi is rendre példásak. A gyámhatóság véleményt kér L. Zsuzsanna ügyében az iskola igazgatóságától. Részlet az iskola válaszleveléből: „A nevezett bepótolta a lemaradást, tanulmányi előmenetele kielégítő és a magaviseleté is megfelelő. A gyerek és az apja közötti viszony nagyon harmonikus, a kislány szinte imádja az apját. Délutánonként, ha meglátja őt közeledni a napközi otthon ablakából, gyakran kiszalad az osztályból és a férfi karjaiba veti magát, aki többnyire örömmel viszonozza az ölelést. Családi látogatáson még nem jártunk L. Józsefnél, a nevezett több ízben kérte az osztály tanítónőjétől a látogatás elhalasztását.“ Tavasszal újabb levél érkezik az iskolából a gyámhatóság címére. Ezúttal azonban nem véleményezés, hanem panasz: L. József továbbra sem teszi lehetővé a családi látogatást, már két hónapja nem fizette meg a gyerek ebédéit a napközi otthonban és Zsuzsinak egyre ritkábban jut tízórai is. A gyámhatóság kötelessége, hogy a felügyeletük alá helyezett gyerekek érdekében cselekedjen. Hivatalos levélben közük L. Józseffel, hogy melyik napon, hány órakor látogatják meg őt és Zsuzsikát... A megadott időpontban a lakásban lépések hallatszanak, az ajtó azonban zárva marad. Ojra a rendőrségnek kell előállítania a férfit. A gyámhatóság dolgozói ezúttal szigorúak, határozottak. — Tudja azt, hogy Zsuzsika ebédéinek költségét már harmadik hónapja az iskola szülői munkaközösségének pénztárából kellett fedezni? L. József szótlanul bólint. — Zsuzsinak oltást kellett volna kapnia. A körzeti gyerekorvos négy alkalommal küldött már magának idézést, de egyszer sem vitte el oda a lányát. Tudja, hogy ez büntetendő? Üjabb szótlan bólintás. — Helyesnek találja, hogy a kislánya esténként néha az asztalra borulva alszik maga mellett a kocsmában? Szótlan, ideges fejrázás. — Tudatában van annak, hogy a bíróság csak bizonyos feltételek betartása mellett egyezett bele abba, hogy maga nevelhesse a kislányát? L. József most már nem bírja tovább szótlanul, hanem kifakad: — Tudom, mindent tudok! Azt is, hogy hibáztam, azt is, hogy nem mindenben tartottam be a szavamat... De amikor ott jártak nálunk, attól féltem, hogy elveszik tőlem Zsuzsikát, ha kinyitom az ajtót és bejönnek a lakásba. A villanymű ugyanis kikapcsolta a villanyt, mert másfél éve nem fizettem meg a számlát. A gyerek nappal tanul, este gyertya mellett vagyunk. Lakbérhátralékom is van. És a gázt is kikapcsolták, így egy kis kempingfőzőn melegítek vizet teára vagy kávéra. Étkezni büfékben, vendéglőkben szoktunk ... Én mosodába adom a ruháimat, Zsuzsikára ismerősök mosnak és vasalnak ... Higgyék el, szeretem, nagyon szeretem a kislányomat és félek, hogy újra elveszik tőlem! Ha megint gyermekotthonba teszik, én végzek magammal... A gyámhatóság vezetője higgadtan, csöndben érvel: — De be kell látnia, hogy így sem élhetnek tovább. Zsuzsikának egészséges, tiszta környezetben kell nevelkednie. A maga lakásában pedig igglitfólia helyettesíti az egyik ablaküveget !... L. József megtörik, széket kér. — Kérem, higgyenek nekem. Utoljára higgyenek nekem! Fél évre van szükségem ahhoz, hogy rendbetegyem az életemet. Kölcsönt veszek fel, kifizetem az adósságaimat és csak a lányomnak fogok élni... A gyermekvédelmi osztály vezetője elmosolyodik: — Rendben... És ezer korona gyorssegélyt is folyósítok Zsuzsikának, hogy könnyebb legyen az újrakezdés. De ez most már valóban a legeslegutolsó alkalom! Fél esztendő telt el azóta. L. József — egyelőre — állja a szavát. Nem azért írtam le ezt a történetet, mert 1979 a gyerekek nemzetközi éve, hanem azért, mert nemcsak Zsuzsikában, de a rendezetlen családi körülmények között élő gyerekek ezreiben él szorongó szeretetszomj. Gyermeki szeretet és rajongás helyett... 17
