A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-14 / 15. szám

Z o lo ba i Zsigmondot. a fiatal csehszlovákiai magyar kritikusgórda egyik legtehetségesebb képviselőjét aligha kell bemutatnom az olvasónak. Költőként kezdte o hatvanas évek második felében, oztán — úgy tetszik: végérvényesen — átlépett a kritikusok „seregébe*, s azóta lankadatlanul vívja csatáit a kritiko harcterein. Egy, a csehszlovákiai magyar irodalom számára nehéz időszakban kellett elvállalnia nemcsak a kritikus, de a vezető kritikus nem éppen hálás szerepét is. Fábry Zoltán halálával és az idősebb kritikusnemzedék elnémulásával váratlanul nagy űr támadt irodalmi életünkben. Olyan vákuum, amely csak fokozatosan telt meg éltető oxigénnel, nem kis mértékben éppen Zalobai jóvoltából is.

A pályokezdő kritikus első írásaiban (melyek legjavát A vers túloldalán című kötetében jelentette meg) egyértelműen a legfiatalabb csehszlovákiai magyai költőnemzedék tagjainak szószólójaként mutatkozik be, mellettük száll sikra a különféle vitákban. E tanulmányokból azonban oz is kiviláglik, hogy szerzőjük érdeklődése nem reked meg a csehszlovákiai magyar irodalom szintjén. Zalobai mór akkor felismerte a kitekintés és a nagyobb távlatokban való gondolkodás szükségességét, ezért vizsgálatait kiterjesztette a magyarországi és a szlovák irodalom területére is. (Lásd például Illyés Gyula, Weöres, Rúfus, Váci Mihály. Buda Ferenc müveit elemző tanulmányait.) Ugyanakkor azt is tudatosította, hogy o csehszlovákiai mogyar kritikusnak sokkal nagyobb szigorral kell elbírálnia az egyes műveket, mint ahogy az addig szokásos volt, mert csak így szolgálhatja irodalmunk ügyét. Szigorúnak lenni persze nemcsak azt jelenti az ő szemében: bátornak lenni, hanem azt is: felelősséget érezni és vállalni, a fejlődés, az előrelépés érdekében cselekedni. Ez a rokonszenves kritikusi magatartás figyelhető meg valamennyi dolgozatában, még azokban is, amelyekkel esetleg vitázni kényszerül az ember.

Az előbbi megállapítások maradéktalanul érvényesek a közelmúltban napvilágot látott második tanulmánykötetére is, omelynek a szerző — szerényen — a Mérlegpróba címet odta. Már a könyv első átlapozása után sejtjük, hogy az öt évvel ezelőtt megjelent első köteténél sokkal komolyabb művel lesz dolgunk. A Vers túloldalánban többnyire részelemzéseket olvashattunk, a Mérlegpróbá-ban szinte kivétel nélkül összefoglaló jellegű, szintézisre törekvő dolgozotokot tolóihatunk. Aligho kell bizonygatnom, hogy ez űtóbbiokot megírni a nehezebb, nemcsak azért, mert időigényes, és alaposabb elmélyülést kíván, hanem azért is, mert egy esetleges aránytévesztés végzetes következményekkel járhat: a

kritikus elvesztheti hitelét és az irónto megnyilvánuló bizalmat is.

Zalaboi új könyvében a legnagyobb teret a csehszlovákiai magyar irodalom kapto, s ez mindenképp örvendetes, még akkor is, ha olykor dohogni szoktunk amiatt, hogy túlságosan is önmagunkba zárkózunk. Azért örvendetes, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyeket nemhogy felvetni, de mór megválaszolni is régóta esedékes. Az egymást követő helyzetjelentésekből problémák sorjáznak elő, amelyek megoldását Zalaboi a csehszlovákiai mogyar irodalom legfontosabb feladóiénak tartja, mintegy programot odva ezzel íróinknak. A műfaj neve: önismeret című tanulmányában például .a szociográfiában rejlő, s eddig szinte kiaknázatlan lehetőségekre hívja fel a figyelmet A két háború közötti időszakban oly jelentős csehszlovákiai magyar szociográfia jelenlegi kiábrándító állapotát egyébként azzal magyarázza, hogy sem o csehszlovákiai mogyar újságírás, sem az irodalom (kivéve néhány írót, mindenekelőtt Duba Gyulát) nem törekedett olyan mélységű szociográfiai

művek megalkotására, mint aminőkkel az úgynevezett „volósógirodolom* képviselői dicsekedhettek századunk harmincas éveiben.

Egy másik „programadó" írásának már a címe is sokatmondó: Küzdelem a kisprózával. Ez a vázlat valami furcsa keveréke az általános jellemzésnek és a számonkérésnek. Megállapítja, mennyire szegényes a csehszlovákioi mogyar próza témavólasztéka, amelyből ráadásul szinte fájóan hiányzik a jelenidejűség, napjaink és a közelmúlt ábrázolása. Zolaboi itt nem hatol túlságoson mélyre, többnyire a felszínen tapogatózik, csupán villanásnyi fényt vetve egy-egy prózai életmű néhány jellegzetesnek tetsző vonósára, kezdeményezéseket és törekvéseket vesz szómba, s tulajdonképpen minden válaszra váró kérdést nyitva hagy. (Érdemes volna például felkutatni onnok az okait, miért olyan elnagyolt illetve elhanyagolt a csehszlovákioi magyar prózában a jellemábrázolás, miért helyettesíti vagy szorítja ki a — sokszor csők riportszerű — leírás, a nem eléggé hiteles párbeszéd vagy a látomások bemutatása.)

Úgy vétem nagyon megszívlelendő, amit a Vidéki ség, vidékiesség című dolgozatában mond el egy olyon negotiv jelenségről, amely még ma is fel-felbukkan irodalmunkban. Zalaboi szerint ideje volna mór egyszer és mindenkorra megszabadulni o lappangva még most is létező tévhittől, mely szerint a téma íróvá ovothatja a gyengébb mű szerzőjét is. feltéve, hogy olyosmiről ir, ami a csehszlovákiai magyar olvasónak úgymond a művészi szinvonaltól függetlenül is sokot odhat, Ez ugyanokkor nem jelenti a témo fontosságának alábecsülését. Zolaboi megállapításaival lényegében egyetérthetünk, egy megjegyzés azonban mindenképp idekívánkozik. Irodalmunkat nemcsak az úgynevezett „vidékies* írók veszélyeztetik, hanem azok a magukat „öntudatos moderneknek* képzelők is, akik szabadvers címén voltaképpen dilettáns szövegeket gyártónak és elárasztják velük o szerkesztőségeket.

A csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozó írások közül az egyik legkiemelkedőbb „A játszótársam, mondd, akorsz-e lenni..." című tanulmánya, amely a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom látlelete és kórképe. Az embernek az oz érzése a cikk olvasása közben, mintha egy onatómiai előadáson ülne. Először végighallgatja, milyen az egészséges test felépítése (értsd: o jó gyermekirodalom), majd szemtanúja lesz egy kóros test (értsd: a csehszlovákiai magyor gyermekirodalom) boncolásának. A tanulmány két részre osztása mindenképp indokolt, habár az egyensúly felbillenésével fenyeget. Az első részben — bőségesen illusztrálva pozitív példákkal és megtámogatva idézetekkel — a gyermekirodalomnak egyfajta elméleti jellemzését adja, mintegy mércéül állítva a második részben elemzett kötetek mellé. Van ebben némi didoktikoi szándék is, mintha csak a turczeli hagyományokat élesztgetné; már-már szájbarágvo mondja el mit és hogyan kell tenni annak érdekében, hogy jó gyermekvers szülessék. Persze nehezen hihető, hogy az ilyesminek foganatja lehet, elvégre a versírás nem nagyon tanítható, de a tehetséges költőknek tolón hasznos tanácsokat adhat ez az írás.

A kötet legfontosabb tanulmánya — Zolaboi Zsigmond eddigi tevékenységének legjelentősebb eredménye — o „Követelem a Holnapot" című írása, amelyben Ady Endre költészetének és eszméinek a csehszlovákiai magyor lírára, mindenekelőtt a harmadvirágzás költőire gyakorolt hatását elemzi. Zolabai szerint Ady valamilyen formában mindig jelen volt .— „aktualizálódott és tórsodalmiasult" — a csehszlovákiai

magyar irodalomban, költőink akkor is őt követték — szinte ösztönösen —, amikor nem is gondoltak rá. Zolaboi úgy látja, mintha napjainkban ismét felerősödne oz Ady-hotás. Ez természetesen nem a versek formai megoldásában, hanem a tartalmában tükröződik. Részben ennek tudható be az is, hogy az utóbbi időben a harmodvirógzós egyes' költőnemzedékeinek lírájóbon hasonló témájú versekre lelhetünk. Zolaboi egyenesen „tematikai-szemléleti egységesülés"-ről beszél, s úgy véli, hogy ez o folyamot („integrálódás") legfiatalabb költőink művészetére is vonatkozik, s ezért érvényteleníteni kell az idősebbek részéről a hatvanas évek végén elhangzott egyoldalú, s lényegében csak a pillonatnyi helyzetet tükröző észrevételeket. Zalobai az egész tanulmányon következetesen végigviszi koncepcióját, ezért oztán nem lehet csodálkozni, hogy olykor meglepő öszszefüggéseket és párhuzamokat vél fölfedezni olyan költők művei között is, okikról eddig azt hittük: nagyon távol állnak egymástól. Sok esetben meggyőzően hangzik az okfejtés, néhol azonban — mint a Dénes György — Gól Sándor párhuzam esetében — irreálisnak tetszik. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy megjegyzést tenni. Az ilyen és hasonlójellegű tanulmányoknál — a szerző akarata ellenére is — előfordulhat, hogy túlságoson is előtérbe kerülnek o hasonlóságok, az addig jól megkülönböztethető színek egyszeriben összemosódnak, némelyek esetleg ki is szűrődnek. Ezért nagyon vigyázni kell, nehogy a tetszetős reszigazságok kedvéért elvessük az általánosabb érvényű, irodalmunk egészére vonatkozó igazságokat.

Zalabainok oz imént jellemzett tanulmányában gyakran esik szó a sorskérdésekről. Ezt a problémavilágot két további írásában is — igaz, más és más oldalról — igyekszik mindjobban megközelíteni. Ezzel bevonja vizsgálódásai körébe a magyarországi irodai-KÜZDELEM A KRITIKÁVAL

(Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba)

mat is. nevezetesen Illyés Gyula nagyformátumú költeményét, a Koszorú-1 — amelyről A hűség nyelve című tanulmányában fontos dolgokat mond el —, valamint Póskándi Géza Távollevők ... című drámai alkotását, melyet Duna-táji parabola-ként aposztrofál.

A jól sikerült írások után most essék szó két olyan dolgozatról, amelyekkel vitám van. A Csallóköztől „Mihályországig" című vázlatában Zalabai Bereck József prózáját veszi tüzetesebben szemügyre. Bereck kétségtelenül tehetséges prózaíró, írásainak színvonala azonban még hullámzó: egészen kitünően megírt részletek váltogatják egymást semmitmondó passzusokkal, olykor még egy művön belül is. Zalabai a szerkezeti elemek felől közelíti meg Bereck prózáját. Érdekesnek tetsző részletpárhuzamokat mutat ki, közben azonban megfeledkezett arról, hogy ezek a túladagolt „leíró-jellemzések* nem pótolhatják sem a kritikai állásfoglolóst, sem pedig a minősítést. (Azt sem hiszem, hogy Bereck elbeszélései vagy kisregényének egyes fejezetei olyan mélyértelmű jelentéseket hordoznak, mint amilyeneket Zalabai tulajdonít nekik. Nem tartom persze lehetetlennek. hogy mindaz, amit most előlegezett, idővel érvényessé válik.)

Lényegében ugyanez ismétlődik meg oz így szöveg olvasata című dolgozatában is, amelyben Cselényi László nehezen, illetve sokféleképpen értelmezhető költészetét kísérli meg jéllemezni. Felsorolja a Cselényi-liro szinte valamennyi ismérvét, beszámol oz előzményekről, s kimutatja a rokonságot egészen Loutréamont-ig visszamenően, csak éppen az értékeléssel marod adósunk. Persze kérdéses, hogy egyáltalán értékelhető-e (és értelmezhető-e) az a költészet, amelyben „mago az alkotó hagyja »nyitva- a művet, avégett, hogy fokozottabban bevonja az olvasót az együtt gondolkodás, az együtt teremtés, az együtt alkotás aktusába*, s amely „a szó (a kisebb elem) uralmát hirdeti a kifejezés nagyobb és teljesebb eleme (a mondat) fölött"? Talán egy másféle megközelítési módszer segítségével többet, lényegesebbet sikerült volna kinyomoznia.

Azt hiszem a Mérlegpróba e vázlatos ismertetése utón nem lesz haszontalan dolog néhány szót ejteni Zalabai kritikusi módszeréről és stílusáról. Zalaboi Zsigmond az irodalmi alkotást mindig az irodalom felől közelíti meg, ezáltol egy „zárt rendszerben’ végzi vizsgálatait, még akkor is, ho a határok tetszés szerint kitólhatók. A csehszlovákiai magyar kritikára általában ez a módszer jellemző. Elvétve akadnak olyan módszerek is, amelyekben az irodolmi alkotás megközelítése nemcsak az irodalom felől történik, hanem más irányból is lehetséges (markáns példoként Roncsol László munkásságát említhetném), ezért ezek a módszerek „nyitott rendszereknek* tekinthetők. Mindkét módszernek megvannak az előnyei és a buktatói is, nagyrészt a kritikus egyéni képességeitől, érdeklődésétől lügg, melyik módszert alkalmazza és milyen eredménnyel.

Zalabai stílusa is határozott fejlődést mutat. Sallangmentesebben fogalmaz, okfejtése világosabb és megolopozottabb lett, s csak elvétve fordulnak elő mondataiban kisebb képzavarok, többnyire azokban az írásaiban, amelyek egyébként is a fáradság jegyeit mutatják. (Egy szöveg olvasató című dolgozatában például ezt írja: „Cselényi életérzése, miután merészen a csillagokig ívelt, fokozatosan hanyatlóm kezdett.")

Zalabai Zsigmond új könyve — az említett fogyatékosságok ellenére — fontos mérföldkő a fiatal kritikus pályáján, s őzt hiszem o csehszlovákiai magyar irodalomnak is nagy nyeresége.

LACZA TIHAMÉR

14