A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-14 / 15. szám

ORDÔDY KATALIN KEREKES KÚT- Ha egy hatóságban min­den rendben van, akkor ott *valami baj van — mondta Géza. Vera elkínrottan nézett rá. — Gézukám, ne haragudj, de most nem tudom élvezni szellemességedet. — Talán mégsem komoly a dolog — próbálkozott Imre a vigasszal. — Né­hány nap múlva helyrerázódik minden. Mi történt tulajdonképpen? Természe­tesen ha nem akarsz beszélni róla, akkor ne szólj. Nem is tudom ... — Nem kell sokat beszélni. Otthagy. És válik. Mivel tartsam vissza? És érde­mes lenne egyáltalán visszatartani? Hát most már tudják, gondolta Vera. És mintha megkönnyebbült volna. Báty­ja és öccse mellette vannak. És nem fogja magát egyedül érezni akkor sem, ha nem lesznek többé testi közelség­ben. Nem volt hiba, hogy szólt. De nem szabad, hogy a dolog kompliká­­lódjék emiatt. — Kérlek benneteket — mondta —, hogy egy pillantással se áruljátok el, amit most mondtam. Valér ne is sejtse, hogy tudtok róla. Mindnyájunknak kínos lenne. Murikának is gondot okozna. Éppen elég mindenféle másra kell most gondolnunk. — De jó, hogy itt van, Vera nénil - robbant be Gerda. — Tessék jönni, lent nagy rakodás van az asztalon. Abro­szok, kézimunkák meg mindenféle. Meg kell osztoznia rajtuk Vera néninek meg Emmi néninek meg anyunak. Már ke­restük. Kézen fogta nagynénjét, és kivonszol­ta a szobából. Soha jobbkor, gondolta Imre. Hallgattak. Géza szólalt meg előbb. — Engem nagyon meglepett ez a vallomás. Téged is váratlanul ért? — Sejtelmem sem volt róla — rázta meg a fejét Imre. — Nem voltam vala­mi nagy véleménnyel erről a házasság­ról, de tartósnak hittem. Jó érdekszö­vetség volt. őszintén szólva így láttam kapcsolatukat. Az érdekszövetségek pe­dig tartósak szoktak lenni. — Amíg az egyik fél érdeke meg nem változik. — Erről aligha lehet szó. Legalábbis nem objektive. Csak szubjektív ténye­zők okozhatták a válságot. Valér meg­bolondult. Géza cigaretta után nyúlt A kis asztalon nyitott sárgaréz szelencében kínálta magát a szívnivaló. — Ni csak! — csillant fel a szeme, mert megismerte a régi jószágot. - Még megvan apa cigarettás doboza? — Élénken látta apja erős, fekete szőrös kezét, amint felpattintja a vert mintás szelence tetejét. Imrére nézett, hosszan, latolgatva, kimondja-e, ami kikívánkozik belőle, vagy inkább hallgasson. Aztán legyin­tett egyet. Miért ne? — Te Imi, tegnap Gerda az ebédnél olyan kérdést szegezett neked, amilyet csak fiatal és szeieburdi unokahúgok képesek feltenni a frissiben megismert nagybácsinak. — Emlékszem — nevetett Imre. — Na­gyon eredeti volt. — Tudod, ő roppant izgalmasnak ta­lálja ezt az utazást, ezt a látogatást. Nagyszerű kalandnak. Tisztában van vele. hogy ez más világ, de persze csak igen hiányos fogalmai vannak a különféle ideológiákról, társadalmi rendszerekről. Nálunk az iskolában nem ilyesmivel tömik tele a gyerekek fejét, mint itt. Bocsánat — tette hozzá gyorsan —, ezt Verustól hallottam. — Hát ebben van valami. Néha ma­gam is úgy gondolom, ez persze csak a magánvéleményem, hogy a kevesebb olykor több lenne. — Magánvélemény? Ezt szabad? Nem vagy te elhajló? — Elhajlás? Honnan ismered te ezt a kifejezést? Miért ne lehetne az em­bereknek magánvéleményük? Azt hi­szed, valamiféle lelki kényszerzubbonyt viselünk? — nevetett Imre. — Úgy érted ezt, hogy csaknem min­denkinek van politikailag egy hivatalos és egy magánvéleménye? — Hohó! Hova hajtod a lovakat? — tiltakozott Imre. — Csak a konformizmus nem kötelező, ha ez érdekel. — Tegnap, mikor Gerdának úgy felel­tél, hogy .igazából’ kommunista vagy, el kellett hinnem. A hangod őszinte­sége meggyőzött. Addig, bevallom, el­képzelhetőnek tartottam, hogy konjunk­turális szempontok vezettek. Ne vedd rossz néven. Öltek a csöndben, mindegyikük saját gondolatainak a szálát bonyolította. Mindenki üdvözöljön a saját hite sze­rint, gondolta Géza. Milyen kisfiú volt még, mikor utoljára látta Imrét. Öcsi­ké... Kereste arcában a régi gyermek vonásait de alig lelte nyomukat. Imrének hirtelen a két vagon cölöp­fa jutott az eszébe, melyet holnap ki kell rakatnia, és nincs embere rá. Ko­rán reggel alkudoznia kell majd a magasépítkezési vállalat igazgatójával. Kéz kezet mos. Ha küld neki legalább négy embert, hamarább elintézi a kór­háztelek bejelölésének véglegesítését, melyet annyira sürget. Drága Géza. Nem változott semmit. Megöregedett néhány évtizedet, ennyi az egész. Ha bárhol toppan eléje váratlanul, meg­ismeri őt. Mégis, már látja, hogy a né­hány évtized és a néhány száz kilo­méter jól elszakította őket egymástól. A vérségi kötelék összefűzi vele, de csak ez. Csak? Hát nem ez a legtöbb? Legalábbis nem minden. Ugyanakkor a köztük álló idegenség hűvöse is megérinti. Eltünne-e ez teljesen, ha együtt maradnának? De felesleges ezen tűnődnie. Még két nap. Vagy három? Aztán megint olyan távol lesz, mint volt. Majd kezükbe kerül néha egy fénykép. A fényképen Géza távolról sem hasonlított annyira arra a kamasz­ra, akinek az arcát emlékeiben hordta, mint a valóságban. Azért nagyon jó, hogy találkoztak. Ök ketten valahogy jobban összetartoztak, mint Verus meg ő. Az alkonyi homály lassan befonta a szobát. Géza cigarettájának tüze vörö­sebben felizzott, amikor szippantott belőle. Arcuk vonásait meglágyította a tompuló fény, amely már csak homlo­kukon tartott röpke pihenőt. Még eszükbe jutott egy és más, amit mondani akartak, de valahogy minden elvesztette a fontosságát. Mint­ha szavak nélkül közelebb lettek volna egymáshoz. Nem érezték üresnek a közéjük telepedő csendet. Később Imre azt mondta: — Tudod, Géza, az a szekér, amelyre én felültem, néha nagyon rázós úton visz, de a munkám kielégít. Ha néha gáncsot vet valaki, kiheverem. A sze­mem előtt változik a járás térképe. Látom, lemérhetem a munkám eredmé­nyét. Itt marad a kezem nyoma még hosszú ideig. — Én méltányolni tudom a helytállá­sodat — biztosította megértéséről Gé­za —, ami igényesebb az én felada­taimnál, és nehezebb. Már a körülmé­nyek miatt is. Nemcsak a családod gondját viseled a váltadon, hanem a vidékét is, a szülőföldünkét. Az embe­rekét is, akik itt étnek. Férfihoz illőbb feladat... De én nem tudnék itt élni. Már nem. Félteném a mellényem fehér­ségét. Nem tudom, érted-e, mire gon­dolok. — Az enyémen sem esett folt. Lentről tányérok, evőeszközök halk csörömpölése hallatszott fel. Az ebéd­lőben vacsorához készülődte. Az ajtó­ban megjelent Vera, és vacsorázni hív­ta őket. A férfiak kevés szót váltottak. Valér némán evett, és igyekezett azt a lát­szatot kelteni, mintha az asszonyok csevegése érdekelné. Egyszerűen nem tudott stílt beszélni a sógoraival. Géza nem érdekes, hiszen eddig nem ismerte, holnapután elutazik, és sose látja töb­bé. Imréhez sem fűzte más szál, csak, hogy a felesége révén a sógora lett. Nem túl gyakori találkozásaik alkalmá­val jól megvoltak, semmi bajuk nem akadt egymással, de ha a válás után nem találkoznak többé, nem fogja érezni a hiányát. Milyen hosszú ideig fognak még együtt üldögélni vacsora után? S neki meddig illik velük unatkoznia? Idegen emberek. Szinte megkérdezhette volna magától, hogyan is került ide, honnan is pottyant közéjük.- Nem vagy fáradt, Verus? - fordult a feleségéhez. — Ma nem volt könnyű napod.- Anyámat temették - nézett a sze­mébe Vera. Szavai hangsúlytalanok voltak, mégis rendreutasítás érzett ki belőlük. Valér ült, és tovább hallgatott. Most olyan igazán otthonos a légkör, gondolta Géza. Az asszonyok összehan­golódtak, élénk, közvetlen beszélgeté­sük olyan, mintha mindennapos eset volna az együttlét az öreg házban. Margit nénin sem látszik mór a lámpa­láz, úgy jön-megy, mint valaha, mikor még gyermekkorukban őrködött a ház rendje fölött. Valér nyugodtan unatko­zik, ahogy az családi körben meg­engedhető, a gyerekek mór az ismer­kedés első óráiban felengedtek. Én meg csak ülök itt, és a meghatottságig élvezem ezt a képet, ezt a meleget. Azon igyekezett, hogy kizárja tuda­tából a családi hangulatot árasztó ké­pet megelőzd és az utána következő időszakot. Hogy néhány pillanatra a múlt és a jövő képzete nélkül, időtle­nül lebegjen ez a hangulat, ez az este, hogy szelhesse le, kanyarithassa ki az időből, zárhassa egy szelencébe, s ve­hesse elő kedve szerint bármikor. Fájt tudni, hogy mindez törékeny, múló öröm, s rövid idő múltán már csak cserepeit mondhatja magáénak. Pillantása szeretettel pihent meg lá­nyán, aki unokatestvéreivel karéjban körülüfte a rádiót, amelyből azzal a maximális hangerővel, amely a többiek­nek még lehetővé tette a társalgást, zene áradt. Beatzene. Ringatták felső­testüket. fejüket. Gerda hosszú sötét haja anyja kibontott hajára emlékez­tette, amint az ágyban ült, és mesélt nekik. Kár, hogy anyuka mindezt nem láthatja már. Egy mozdulattal megta­pogatta mellén a kabátot. Ott volt belső zsebében a lap, melyet Margit nénitől kapott ebéd után. Mit mondott, mi is áll rajta? .Nemcsak megérteni, meg is bocsátani — ez a békesség.’ Ha jól emlékszik, ennyi áll a virágos lapon. Talán rám gondolt anyuka, mi­kor ezt írta? Vagy talán anyósomra inkább? Hiszen nekem nem volt mit megbocsátania, fogalmam sem volt róla, mennyire kedve ellen van a há­zasságom. Pillantása Gerdáról átszállt Erzsébetre, aki Emmit hallgatva mosoly­gott valamin. Imre felesége valami vi­dám dologról beszélhetett, mert most mindketten felnevettek, Vera is, Erzsé­bet is. Büszke volt a feleségére. Nem tagad­ta, még ma is hízelgett neki, bogy bárónő. És büszke volt magára <s, mert magasabb életszínvonalat %udott nyúj­tani neki. mint amilyet az apja biztosí­tott neki látnykorában. Vittem valamire,, állapította meg sze­rénységgel ■párosult elégedettséggel. Főnökömrtiék problémát jelentene meg­­váAw. tőlem. Tudja, hogy ezzel én is tisztában vagyok, és értékeli, hogy so­hasem éreztetem vele. Végeredményben az, hogy alkalmazott vagyok, bár me­nedzseri rangban, csekély csorba a hiúságomon azzal a biztonsággal szem­ben, hogy nem én kockáztatom a tőké­met. Elmélkedését nem folytatta, mert fi­gyelmét lekötötték az élénken csevegő asszonyok. Ugyan min szórakoznak olyan jól? Közelebb húzódott, érdekel­te, miről beszél Emmi. Imre elnyúlva ült a fotelben, amely már akkor is ezen a helyen volt, ami­kor ő ... Egyáltalán, ez a fotel öröktől fogva itt volt Nem fog-e vajon fel­lázadni, ha most majd egyszerűen fog­ják és elviszik? Ki tudja, hová kerül. A bőr már néhol töredezett, két porce­lán gomb lepattant róla, és bizony többé nem dobja vissza az embert, ha beléje veti magát. Aki beleül, mély, évek alatt kiült fészekbe huppan, laza, féfrecsúszott rugók fölé. Ezt ellensúlyoz­ni akarván tette Margit a tömött párnát az ütőkére. (Folytatjuk) t 10

Next

/
Thumbnails
Contents