A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-13 / 2. szám
TOZSER ÁRPÁD: EgV emlékezet reobstrukciója (részlet) L. STRAKUS FELVÉTELE II. A barlang hátsó falán árnyak hajlongnak, furcsa színészek: emlékeim. Életem azon szakaszát játsszák, mikor még boldog voltam, boldog, mert emléktelen. S a tárgyak is hasonlóképpen voltak boldogok bennem: a fa még ott nyújtózkodott a fában, a nyerítés ott csilingelt a kiscsikók nyakán s kedvemért a virradat éles sugarai is bármikor visszagörbültek a hegyek puha mancsába. Minthogyha mindig teljes fényben jártam volna: nem volt árnyékom, a halhatatlanság belülről világított meg. Számomra bizonyosság volt a költő véleménye: Élni egyetlen út s a bizonyosság nyeléből akkor még nem pattant ki a penge: s egyetlen menedék. Nem tudtam menedékekről, nem tudtam, hogy van amitől menekülni kell. A halál nem bennem, hanem valahol rajtam kívül létezett. Mint óriás mellkasban, jártam a szülőföld meleg üregeiben. A mi házunk a szív volt, dobogott megállás nélkül. A falu szélén laktunk, háttal a többi háznak. Kerítésünk nem volt, udvarunk zöld szőnyegét esténként eľguríthattuk a Medves-hegyig. A lassan ereszkedő sötétben ki-kiültünk a szív küszöbére, egyenesen az erdők lombos tüdeje alá s dőlt ránk a csönd, a hűvös, a megnyugtató. S ilyenkor - mintha a csöndet akarta volna ellenpontozni -a közeli Gortva-patak nádasaiban fel-felvisított valami vízi szárnyas. S anyám hangján mindjárt meg is nevezte magát, így: Halljátok? A vízidbe. S itt meg kell állnom az emlékezésben. El kell mondanom, hogy nem most emlékezem így ezekre a dolgokra. A megfogható képekben, kerek történetekben való emlékezés életemnek egy korábbi szakaszára jellemző. Ma már megint emléktelenségben élek. Nem a dolgokra, csak a dolgok jelentésére emlékszem. Az előbbi képek akár egy idegen látomásai - emlékek emlékei - is lehetnének. De ez az új emléktelenség már nem boldogság, hanem kín: mintha a színésztől azt kívánnák, hogy a szövegkönyv címlapja előtti oldalra is emlékezzen. Platon ősembere a barlang szájában háttal ül a valóságos tárgyaknak s megpróbál olyan mozdulatokat tenni, amilyeneket a barlang túlsó falára vetült árnyalakok tesznek. így játszom el a születésem napjának eseményeit is. III. parasztasszonyok curette-je a középső ujjuk. Anyámnak rövid tömpe ujjai voltak, vállalni kellett a felesleget. A naptárak 1935. október 6-ot írtak. Vasárnap volt, mise előtti csend, de valahol Afrikában már harmadik napja fegyverek csattogtak, tam-tamok szóltak. Rómában, a piazza Venezián zúgott a feketeinges tömeg: Vesszen a Négus! Az olaszok éppen azokban az órákban foglaltak el egy várost valahol Afrikában, mikor én elfoglaltam egy albérletfélét itt, Mitteleurópában. A Mittel-panzió háziurait egyik expanzió sem rázta meg különösebben. Beneš bal tenyerét hat nappal korábban megharapta Fierlinger követ kutyája. Születésem órájában (vasárnap délelőtt 7 és 8 között) éppen a gondosan kiégetett sebet kötöztette újra két háziorvosával. A hasával, buggyos nadrágaival és geopolitikájával Mussolinire emlékeztető Gömbös 7 és 8 között csizmát pucolt: néhány nappal korábban Göringgel egy kelet-poroszországi vadászaton volt. A rominteni erdő nagy fontosságú sarát Gömbölini a saját kezével kaparta le a csizmájáról. A nap egyéb eseményei: Budapesten, a Hősök terén 30 000 volt frontharcos émlékezett az Aradon felakasztott tizenhárom s az első világháborúban lelőtt, felkoncolt, kardélre hányt, élve tömegsírokba tuszkolt tízmillió és az éhínséggel, járvánnyal, pestiscsordákkal legeltetett másik tízmillió hősre. Az ünnepségen gróf Takács-Tolvay-Haynau mondott beszédet. Pozsonyban a katonai lóverseny harmadik futamában a gödrös terepen megbotlott egy kapitány lova és mindkét első lábát eltörte. A szerencsétlen állatot a közönség jelenlétében agyon kellett lőni. Erre a nézőtéren több nő elájult, sokan keservesen sírni kezdtek. A füleki zománcgyár munkásai ezen a napon a templom helyett Hulita gyárigazgató lakása elé vonultak: a korábban sztrájkra izgató s ezért munkájából elbocsátott Molnár I. visszavételét követelték. Nehezíti születésem rekonstrukcióját, hogy nem abban a sárból-fából tapasztott-eszkábált Tamás bátya-kunyhóban születtem, amelyben a világra eszméltem s amely a mai napig is áll. Én egészen egyedülálló módon a falunk iskolájában születtem. Mi voltunk talán a falum első s egyben utolsó albérlői (a mindenkori tanítókat és fináncokat leszámítva persze). Más nagycsaládok (ezeket nálunk régi, talán még a törzsi életre utaló szóval hadaknak nevezik) magukba ölelték a fiaikat, a pii hadainkat szétszórta a szegénység, nem volt összetartó föld a lábuk alatt. Mire én megszülettem, apámék már végig albérlősködték a fél falut s születésem pillanatában éppen az iskolával összeépült tanítólakást lakták. Felfoghatnám a születésem helyét jelképesnek is: Csokonai még oskolát kér a parasztnak, a terméseimének, én a szó szoros értelmében beleszülettem a tudás, a fény hajlékába. A nemzet, a nagy család előre készülődött az eseményre - mondhatnám szerénytelenül -, iskolával várt, de nem mondhatom, mert engem nemhogy a nemzet, még a szüleim sem igen vártak. Elképzelem a törtfényű októberi délelőttöt, amikor anyám a világra hozott. A természet még rozsdavörösben izzott, de nálunk borús, vértanú hangulat honolt. Negyedik gyerek voltam, afféle felesleg, vakarcs. Nálunk azt tartják az asszonyok, hogy annak van sok gyereke, kinek rövid az ujja. Mert a A faluban, a születő csecsemő falujában csend volt, vasárnap délelőtti csend. Az iskolával átellenes porta gazdája, I. Gy. hajat vágatott. Lovaglóülésben ült egy széken az udvar közepén s leszegett fejét pontosan úgy forgatta, mint a ló, ha szemellenzője mögül hátra kukucskál a kocsisára. A ház előtt I. Gy. legényfia az utcát söpörte. A kévényi nyírfaseprő után pókhálóvékony egyenesek maradtak az utca porában. Az újszülött jöttét nem várta a világ, nem várta a nemzet, nem várta a falu. A homályos tanítószobában nem a nemzet vajúdott, a csapzott hajú fiatal asszony egyedül küzdött a saját és a gyermeke életéért. A jelek nem Ígértek rendkívüli fiút. Vagy mégis? Ereszkedjünk egy kicsit mélyebbre földben, időben. Jegyzet: A kiemelt részek Nemes Nagy Ágnes-, Paul Eluard- és Illyés Gyula-idézetek, illetve az idézetek parafrázisai. 11
