A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-31 / 13. szám
A Felső-Bodrogköz népi építészete II. FALAZATOK ÉS TETŐSZERKEZETEK A Felső-Bodrogköz sík vidékein a falazatok közül régebben legelterjedtebb volt a „pacsitfal" és a vályogfal. A „pacsitnak" nevezett sövényfal inkább azokon a részeken volt elterjedve, ahol az árvizek gyakran tönkretették a házakat. Az utolsót a negyvenes évek végén döntötték le Kistárkányban (Maié Trakany). A pacsitfalú ház építése azzal kezdődött, hogy a ház alaprajzának megfelelően a ház sarkain, ajtóinál és ablakainál a földbe vastagabb akácfa, ritkábban tölgyfa oszlopokat ültettek. Ezek közé erősebb karókat vertek, melyeket fűzfavesszővel vagy náddal befontak. A falat felül az oszlopokon ülő gerendával zárták le. Az így elkészült sövényt törekes sárral betapasztották. Ha a víz megrongálta, újra tapasztották. A századfordulón tömegesen áttértek a vályogfalak építésére. Vályogot a cigányok és a szegényebbek saját maguk vetettek a falvak szélén húzódó vályog vetőgödrök ben, vagy az építkezés színhelyén a kút közelében. A nyers vályogot százasával piramis alakba, úgynevezett „kopkába" rdkva szárították. Az egymás mellé rakott kopkák sokszor egész hosszú sorokat alkottak. A vályogvetők bére főleg kenyér, szalonna, pálinka és egy kevés pénz vált. Királyhelmec (Kráľovský Chlmec) környékén a földépítkezés nyomaival szinte alig találkozhatunk. Magyarázatát a könnyen kitermelhető, építkezésre kitűnően alkalmas kő adja meg. Még a közelmúltban is minden falu határában működtek kőbányák. A legismertebbek közé tartozott a szentesi (Plešany) bánya. Mivel kőből volt mindig bőven, kenyérből viszont nem, nem csoda, hogy a húszas években egy kenyérért egy egész szekér követ lehetett kapni. A környék falvaiban járva mindjárt szembe tűnik, hogy az emberek mindent kőből építettek. Kőből készültek a kerítések, a házak, az ólak, a csűrök és a pincék. Kővel rakták ki az udvarokat és a kutakat, a nagyobb kőlapokat meg kisebb ólak befedésére is használták. A felső-bodrogközi házakat régebben gyékénnyel, náddal és zsúppal fedték be. Ezeknek az anyagoknak a fedéshez való előkészítése az aratással kezdődött. A zsúp kizárólag rozsszalmából készült, melyet az aratás utón kézzel csépeltek ki. A gabonafélék aratása után következett a „gyékényaratás". A gyékényt egy rúdhoz erősített kaszavégből készült késsel a víz alatt a talajnál vágták el. A gyékényaratók a vízben állva láncot alkottak és a gyékényt kézből kézbe adogatva juttatták ki a partra. A parton rövid szárítás után kévékbe kötve „kutakba" állították és így szárították tovább. A nádat aratták, amikor a mocsarak befagytak. A nádvágás egy megélesített lapáttal történt a jégen végigtolva. Tetőfedés alá a szarufákat sűrűn belécezték, vagy fűzfahusóngokat kötöztek rájuk. A fedést alulról kezdték, majd felfelé haladva a kévéket simán egymáshoz illesztették. Ez volt a „korcolás" vagy „gorcolós". A tetőzet gerincén a „seréngerendánáľ a nádat, zsúpot vagy gyékényt összefonták. A csúcsokon különböző mintákat képeztek ki. Leggyakoribbak voltak a „lándzsa" és a „buzogány“ formák. A Felsó-Bodrogközben a tetőformák közül a nyeregtető és a sátortető volt a leggyakoribb. A Felső-Bodrogközben a közelmúltban még több az építészettel összefüggő szokás és babona élt. Az építkezéskor a keletre néző sarokba egy kendőbe csavart szentképet falaztak be, melynek hátuljára ráírták az építtető nevét, az építés évszámát és a ház lakóival kapcsolatos fohászt. A falazás befejezésekor a ház sarkára annyi kendővel díszített ágat tűztek ki, ahány kőműves dolgozott az építkezésen. Ugyanezt tették a tetőszerkezet elkészítésekor is. A ház és istálló küszöbe alá szárított kígyót, egérfarkat, ajtójára pedig két keresztet rajzoltak, hogy „távoltartsák a gonosz szellemeket" BUDAY ENDRE
