A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-31 / 13. szám
A BALOGI TANÍTÓ Csendes, illatos levegőjű falusi utca. Régies parasztházak és jómódról tanúskodó, vadonatúj emeletes családi otthonok. Aztán egy hirtelen kanyar után egy hatalmas udvar, annak előterében pedig egy sokablakos, nagy épület tárul az ember szeme elé. Ragyogó tiszta padló, fehérre festett ajtók, üdén .zöldeflő virágállványok. Képek a falon: jeles írók, tudósok arcmásai. Kilenc tanterem, zene- és tornaterem, néhány egyéb szakterem, klubszoba: több szertár, bennük hangszerek, magnetofon, diavetítő, lemezjátszó, különböző képek s modellek. Az osztályokban tisztán, gusztusoson öltöztetett, vidám gyerekek. Ipotybalog (Balog nad Ipľom) — a magyar tannyelvű általános iskola. — Az igazgatóhelyettest keresi? — kérdezi barátságosan az egyik tanítónő a folyosón —, ebben a pillanatban láttam itt.. . Talán hazaugrott valamiért. Az, hogy „hazaugrott" itt annyit jelent: átment az iskolával szomszédos házba, a tanítói lakásokba. A bejárat mellett garázsok jelzik: itt, Ipolyság és a járásszékhely között, a kürtösi tájon sincs az ember egy isten háta mögötti faluban, itt sincs senki elzárva a külvilágtól; a személygépkocsiikkal minden távolság letörpithető. A tanítói lakások egyikének ajtaján ott a névtábla: SEBÉNY FERENC. Ö az, a huszonöt éve itt működő ba'logi tanító; a ma már 17 tanerős iskola igazgatóhelyettese. Hellyel kínál, beszélgetünk. Azaz, eleinte inkább csak akadozik a társalgás, a ma már (vagy még csupán?) 48 éves Sebény Ferenc keresi a szavakat a szerinte váratlannak tűnő kérdésekre: miért maradt, hű negyed évszázadon át ehhez a községhez; örülne-e, ha egyszer majd innen mehetne nyugdíjba; mi az, ami manapság is vonzóvá teszi egy falusi tanító életét? — A munka ... — mondja halkan. — Falun nagyobb a tonító felelőssége. Többletigyekezettel kell elérnie, hogy kitáguljon a gyerekek világa és más környezetbe jutva is megállják a helyüket. Ennyit mond, aztán újra hallgatunk. De elég meglebbenteni az emlékek fátylát, fölidézni tanítóskodásának első éveit vagy a hatvanas évek elején létesült új iskola építését — és máris megannyi érdekes téma kerül szóba! A bratislavai magyar tanítóképző elvégzésétől eltelt csaknem három évtized s az Ipalybalogan töltött negyven évszázad élményei, emlékszilárrkjai; orcák, szempárok Villonnak fői az elmúlt időszak sikereit és hétköznapjait idézve. • •• A Balogtól nem messzi Terbegecen született és már kölyök korában elhatározta; hogy zenész lesz vogy tanító. Tulajdonképpen a sors ajándéka, hogy zenész és tanító lett. A tanítást hivatásának, a muzsikát fáradhatatlan szenvedélyének tekinti. Percek alatt kiderül, hogy a zene — itt falun is! — minden gondolatát és minden szabad percét kitölti. Az iskolában az első elemitől a nyolcadikig ő tanítja a zenét, a tehetségesebbekkel külön szakkörben foglalkozik, eredményes diákénekkart vezet; nem is oly régen még fplnőtt kórus is működött a faluban és Sebény Ferenc oz újjászervezését szorgalmazta, jól működő énéklő csoportot vezet a szomszédos községek egyikében s ezzel kapcsolatban érdeklődéssel gyűjti a környékbeli népdalokat; régebben tagja volt a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, most már „csak" egy járási zenekarban s annak kamaraegyüttesében muzsikál és talán még ez a felsorolás sem egészen teljes . . . Nevetve meséli, hogy az ötvenes évek legelején a morvaországi Frenštátban volt katona és — parancsnokai támogatásával — még ott is kórust szervezett a vele együtt szolgáló magyar fiúkból. A tanítóskodást 1951-ben Kőkeszin kezdte. A kanyargós kürtösi utak mentén álló kis házak egyikében, villanyáram nélkül a legnehezebb feladatok egyikét kapta: egyedül tanított 80 gyereket. Téli reggeleken, borús alkonyokon petróleumlámpa világította meg a padokat s a katedra fölött a táblát és minden osztályban minden tantárgyat ő tanított. Innen vonult be katonának, az angyalbőrt levetve pedig ide helyezték, Ipolybalogra. Akkoriban heten voltak itt tanítók és három helyen: a Kovács-, a Gyurósz- és a Marton-házokban folyt az oktatás. Igaz, a villanyt ide is csak 1958- ban vezették be, de kőkeszi emlékeihez viszonyítva, itt mór sokkal jobb körülményeket talált. — A jobb körülmények azonban komolyabb célok elérésére sarkallják a pedagógust. Munkámban ezt mindig mérceként tűztem magam elé — mondja a balogi tanító. Hogy valaki a gyerekeknek igazán jó nevelője, oktatója lehessen, ismernie kell tanítványainak egész gondolatvilágát, az otthonát, a szüleit, az életmódját. Bejárta hát a környéket, ürügyként kézbe fogva néhány ajánlott olvasmánynak szánt könyvet avagy szülői látogatást említve... A kapcsolat ha lassan is, de fejlődött, falcról fokra megteremtődött a bizalom, pedig a balog! ember zárkózott természetű. De dolgos, és ennek csírája — a természet ajándékaként — már a gyerekekber is benne von. Ezért ritka itt a kimondotton lusta vagy rossz tanuló. Sebény Ferenc örömmel újságolja: — A hatvqnas években épült új iskolaépületben tulajdonképpen mór mindent megadhatunk a gyerekeknek, ami fölvértezi őket a beszűkülés ellen, ami egyenrangúvá teszi őket a városi iskolákat látogató társaikkal szemben ... Pedig nem könnyű tizenöt-tizenhat évesen új, többnyire városi környezetbe csöppenni. Szokatlan a forgalom, a sök emeletes ház, az emberek, minden. És mégis, a gyerekeink megállják a helyüket! Sebény Ferenc magas, vállas, kerek arcú ember. Homlokán, a szója körül most elsimulnak a ráncok és a szemében elégedett derűvel az inskolofoTyosákon függő faHújsógok egyikéhez vezet, amely qz Ipolybalogi Magyar Tannyelvű Általános Iskola eddigi növendékei sorsának alakulásáról ad tájékoztatást. Nos, hadd másoljak ide néhány ott kapott adatot: az iskola diákjainak 50 százaléka középiskolákban és gimnáziumokban folytatta tanulmányait, a tanulók további 45—47 százaléka szakmunkásképző-intézetbe lépett és csak elenyésző számban álltak — további képesítés nélkül — egyenesen munkaviszonyba. És két további adat: oz iskola volt növendékei közül jelenleg 27-én végzik hazánk különböző egyetemein és főiskoláin tanulmányaikat, s ugyoncsak 27-en vannak oz egykori diákok, okik már megszerezték a diplomát. A balogi tanító ott áll a faliújsáq előtt, némán hallgatja toliam sercegését és a tekintetében valami olyan ragyoqás parázslik, amit eddig csak gyerekszemekben láttam. Ezt o boldog pillantást, az önfeledt öröm kifejezésének ezt az ajándékát — az évek hosszú során — a tanítványaitól kaphatta cserébe .. . Ö töri meg a közénk ereszkedett csöndet. — Mondom, gyerekeink megállják a helyüket! Amilyen jeggyel elmennek tőlünk, azt általában másutt is megtartják. Vagyis az kt szerzett jegynek van fedezete. És ez oz, ami nekünk, pedagógusoknak erőt ad. • •• Sétálunk az iskola körül a tavaszi alkonyban. Sebény Ferenc nem titkolja: sok, rengeteg terve van még és fél attól o perctől, ha majd a távozás ideje elérkezik. Ügy érzi, akkor majd elvész valami az életéből valami olyan ritka és sajátos öröm, amit a tanításon, zenélésen kívül nem találhat meg semmi másban ... Aztán újra földerül az arca, szemében megint az a boldog csillanó öröm: — Persze, messze van még az a nap, amikor majd utolsó pedagógiai jelentésemet fogom írni... Sok diákot taníthatok meg addig még a tudós, főképp a zene titkaira. Igen, valóban sök diákot. És köszönet érte. Neki is, pedogógustársainak is. MIKLÓSI PÉTER nm n „A tanítók jámbor, becsületes, tevékeny és szorgalmas személyek legyenek, nem képmutató, hanem valóban élő példái azoknak az erényeknek, amelyekre másokat alakitpniok kell..." — mondotta több mint három évszázaddal ezelőtt a legnagyobb tanító, az anyanyelvű oktatás úttörője Ján Amos Komenský, és gondolatai, melyeket A tanítók törvényei című müvében összegezett, ma is időszerűek. Élő példa és példamutató, egy-egy falu vagv kisváros kulturális, művelődési életének irányitója, szervezője és meghatározója volt a tanító a múltban és sok esetben ma is az. Azért mondom, hogy sok esetben, mert ma már egész apró községekben, településeken is a tanító mellett számos érettségizett, szakiskolát vagy főiskolát végzett fiatal tevékenykedik. A kulturális fellendülést, a szellemi irányítást, egyes szervezetek aktiv tevékenységét azonban még mindig csak a tanítótól várják. Ha rossz a kulturális munka, ha az újonnan felépült művelődési házban az évente megrendezett bálokon kívül nincs semmi program, színházi előadás, a szervezeti élet pangásnak indul, ezért csak a tanítót teszik felelőssé. Néha jogosan, néha jogtalanul. Jogosan azért, mert számos helyen tapasztaltam, hogy egy-egy fecske is csinálhat nyarat és „tevékeny, szorgalmas személy" egy-egy faluban csodákat művelhet, ha kedve és tehetsége van és ha megtalálja azokat a fiatalokat és idősebbeket, akikre munkájában támaszkodhat. A tanítói pálya, mint általában minden foglalkozás, nem csupán kenyérkereset, hanem hivatás és példamutatás. Van aki azt hiszi, elég ha megtanítja a gyerekeket az irás-olvasás tudományára, az alapvető ismeretekre, aztán siet haza kertjét művelni, fóliázni, horgászni, vagy más egyéb emberi szenvedélynek hódolni. Arra hivatkozik, mások is ezt csinálják. Lehet. De én mégis azt a tanítót becsülöm, akinek számos magyar iró, köztük Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, regényekben és elbeszélésekben állított örökbecsű emléket, azt a tanítót, aki nem képmutatásból végzi mindennapi becsületes és áldozatos munkáját. Mert láttam ilyeneket is, és merem remélni, hogy ezek vannak többségben. A nemzet napszámosai a szó nemes értelmében, azok, akik késő estig színjátszók, énekkarok, irodalmi műsorok próbáin, előadásain vesznek részt, akik gyermekek százait készítették fel országos versenyekre, és azok, akikről bizony néha-néha kitüntetések és a dicsérő szavak osztogatásakor el is feledkezünk. A pedagógusnap, a tanítók napja alkalmából ezeknek az áldozatkész, hivatásukat őszintén és lelkesen vállaló embereknek kívánok a további évekre jó egészséget, erőt a mindennapi apró, de fontos és felelős munkához, hogy, a felnövekvő nemzedék ugyanolyan szeretettel emlékezzen rájuk mint példamutató elődeikre. /£•' fi B
