A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-17 / 11. szám

csendes, hűvös termei. A gozdag kiállítási anyagból engem elsősorban a császárkori római művészet remekei, csodálatos márványszobrai nyűgöztek le. De ugyanígy a római kori villák gazdag mozaikpadlói is felejthetetlen élményt nyújtanak, akárcsak a korai keresztény bizánci bazilikákból származó emlékek s az arab-mór művészet remekei.

KARTHÁGÓ

A légkondicionált autóbusz sebesen száguld velünk a Tuniszi-öböl partján északkeleti irányban. A főváros peremétől csodás villák, üdülők, szállodák sora húzódik, ez itt - mondhatni - Észak-Afrika Riviérája. Ha az idegenvezető nem figyelmeztetne, hogy megérkeztünk a világ egyik legrégibb városába, talán el sem hinnénk. Romvárost vártunk, de egyelőre ólig leplezett csalódással szemléljük az autóbusz ablakán keresztül ezt a modern üdülővárost, a mai Karthágót., Vakítóan fehér villák, szállodák, üzletek sora fogad, visszaverve a mélykék égről szinte elviselhetetlenül tűző nap sugarait. Ha csak egy pillanatra is kiszállunk a buszból, hogy lencsevégre kapjunk egyegy palotát vagy mecsetet, utcai árusok, sokszor gyerekek egész hada rohan meg, egymással versengve kínálva áruját: üditö italt, képeslapokat, emléktárgyakat, rágógumit s minden elképzelhető és elképzelhetetlen apróságot. A közeli utcasarkon lefátyolozott muzulmán nö áll s hivalkodóan mutogatja mindkét kezének gyűrűktől roskadozó ujjait. A Hannibálról elnevezett szemközti szálloda teraszán egykedvűen szívják vizi pipájukat a turbános vagy fezes arabok.

Az ókori Karthágó a 60 méter magas Byrsa-dombon emelt vár körül fejlődött lassanként várossá. Karthágót a hagyomány szerint Didó tiroszi királylány alapította Fivére, Pygmalion, apjuk, Belősz halála után Tirosz királya, kapzsiságból megölette Didó férjét, Akerbaszt, mire Didó kincseivel és sok tiroszi ember kíséretében új hazát ment keresni. Egy föníciai gyarmatváros, Utika közelében kötött ki Afrika északi partján és Jarbasz numidiai királytól megvásárolt egy várat. Ennek Bozra nevét a görögök Byrsának (a. m. bőr) ejtették ki, s innen eredhetett az a monda, hogy Didó csak annyi földet kapott Jarbasztól, omennyit egy ökör bőre betakart, de ezt a bőrt a ravasz királylány vékony szíjakra hasittatta, úgyhogy jókora területhez jutott.

Az új telepesek csakhamar kiterjesztették hatalmukat, Didó (valószínűleg az i. e. 11. században) nagy várost alapíthatott, melynek Karthago (Újhely) lett a neve. Amikor később Jarbasz erőszakkal feleségül követelte Didót, ez inkább máglyán égette el magát, mintsem a barbárnak felesége legyen. Vergilius nagy szabadsággal dolgozta fel Didó mondáját. Eposzában a Trójából menekülő Aeneas éppen akkor vetődik Afrika partjaira, amikor Didó az új várost építteti. A királynő halálosan beleszeret Aeneasba, s amikor ez Jupiter parancsára Itáliába hajózik, Didó szerelmi bánatában máglyán fejezi be életét. Didó azonos a föníciai Asztarte istennővel, Karthágó védőasszonyával, akit történeti alakká formált át a néphagyomány.

A romok között járkálva felkaptatunk a Byrsa-dombra, ahol egykor a fellegvár állt. A magas és vastag falak között istállók álltak 300 elefánt és 4000 ló részére, s a várban 24 ezer katonának volt helye. A harmadik pún háború idején állítólag 700 ezer ember lakott a városban (ma ennyi lakosa van Tunisznak).

Karthágó a Földközi-tenger leghatalmasabb birodalmává fejlődött. A feltörekvő Rómával vívott három nagy küzdelmét pún háborúk néven ismeri a történelem. Az utolsó küzdelem (i. e. 149-146) végén Karthágó a Publius Cornelius Scipio vezette erős római csapatok kiéheztették, rohammal bevették, felgyújtották és földig lerombolták. A lakosság nagy része elpusztult, a többiek rabszolgákká lettek. Az életben maradt harcosoknak csupán annyi idejük moradt, hogy bemeneküljenek a fellegvár Esmun-templomába, s önkéntes halállal kerüljék el a szégyenletes rabszolgaságot.

A varost és a hozzá tartozó birodalmat a rómaiak Afrika néven provinciává szervezték. Már Julius Caesar ismét fel akarta építeni, de a tervet csak Augustus császár valósította meg. Az új város a császárság alatt olyan gyorsan (elvirult, hogy csakhamar Alexandrával is felvette a versenyt. Kedvező kikötőjében élénk kereskedés folyt, és csakhamar könyvtárak, iskolák hirdették műveltségét.

A Byrsa-domb körüli utcákban a római építészet csodálatos emlékeivel találkozunk. A legimpozánsabb közöttük az amfiteátrum, amely a római Colosseummal is felvette a versenyt, s ahol még ma is tartanak szabadtéri színházi előadásokat.

Karthágót i. u, 439-ben a vandálok foglalták el és országuk fővárosává tették. 553-ban Belizár, Justinianus császár hadvezére a kelet római birodalomhoz csatolta. A bizánci uralomra több impozáns bazilika maradványai emlékeztetnek. 697-ben Abd-al-Malik kalifa hadvezére, a szaracén Hasszán felperzselte; ezután kétszáz évig nem élt benne senki, később is csak egy részét népesítette be az első fatimida kalifa. A 16. században alig volt 500 földműves lakosa. V. Károly spanyol katonái ezt a nyomorúságos falut is elpusztították, és helyébe Goletta várat alapították.

A középkortól kezdve a romváros értékes kömaradványait széthordták, ezekből épült fel Tunisz jó része, s még legutóbb is rengeteg követ használtak fel az itteni villák építéséhez. Az 1956 márciusában független köztársasággá lett Tunézia kormánya pénzhiánnyal küzdve az UNESCO-hoz fordult, s most ennek segítségével folyik az ókori Karthágó feltárása, felbecsülhetetlen értékű maradványainak megmentése az utókor szamara.

KOHÁN ISTVÁN

1. .. .

2. Tunisz egyik forgalmas tere

3. Karthágó - Antoninus Pius fürdőjének romjai

4. Az amfiteátrum

Halász és Kele felvételei

MÁSODIK

NEKIFUTÁS

A gyorsvonat fülkéje már B.-től tele vplt ugyan, de a hangulat valahogy fagyosnak tűnt. Már messze jártunk a várostól, de még mindig barátságtalan csönd volt, mindenki szótlanul ült. Hiányzott valaki bőbeszédű, aki semmi pénzért sem tudja féken tartani a nyelvét és tröszakkal is beszélgetést kezdeményez ... Nekem is csak utólag tűnt fel ez a ritka némaság, akkor jólesett a hallgatás, mert fáradt voltam és a meddő, fölösleges fecsegés amúgyis mindig kifáraszt.

Csak a vonatkerekek csattogását hallgattam behunyt szemmel és néha a velem szemben ülő asszony arcát figyeltem. Azzal szórakoztam, hogy lélekben megpróbáltam eltalálni a korát, foglalkozását, családi állapotát. Ha rápillantottam, fiatalnak tűnt, de a mozdulatain valamiféle nyugtalanság, izgalom látszott; az arca, fakó tekintete valami keserű bizonytalanságot tükrözött.

Hosszasan kinézett az ablakon, a rohanó tájat figyelte. Már jó ideje utaztunk, amikor idegesen keresni kezdett valamit a kézitáskájában, aztán aludni próbált. Egy darabig így, csukott szemmel ült. Egyszerre fölugrott és elfehéredett arccal, szája elé kapva zsebkendőjét a kupék előtti folyosóra sietett. Néhány percre eltűnt, de később sem jött vissza a helyére, hanem a fülkénkkel szemközti ablaknál maradt. Kimentem a folyosóra és odaléptem hozzá.

— Jobban érzi már magát?

Bizonytalanul bólintott.

— Nincs szüksége segítségre? — kérdeztem halkan, de azonnyomban rájöttem, hogy akár tapintatlan tolakodásnak is tűnhet érdeklődésem. Férfi létemre kalandornak, aszfaltbetyárnak is nézhet, ráadásul nem mindenki szívleli az idegen emberek törődését.

Ogy látszik, ő nem ez a típus volt, mert barátságosan fogadta érdeklődésemet.

— Semmiség az egész, csak váratlanul egy kissé rosszul lettem — mondta megnyugtatóig. — Az utóbbi időben valahogy összezsúfolódtak körülöttem a dolgok és fölőrlődtek az idegeim. Elváltam ... újra férjhez mentem ... közben az édesanyám is súlyosan megbetegedett, már-már menthetetlennek látszott...

— Bizony a baj ritkán jár egyedül! Néha tényleg nagyon összesereglenek a dolgok — válaszoltam és közben saját gondjaim jutottak eszembe.

Otitársnőm hirtelen a pillantásomat kereste:

— Ne higgye, hogy panaszkodom! Tulajdonképpen szerencsém volt a szerencsétlenségben, magam is alig akarom elhinni... Néha úgy érzem magam, mint egy utas, aki egy hosszú útra előre megváltotta a jegyét, aztán egyszerre egészen más vonatra szállt... Minden olyan hirtelen, olyan váratlanul jött, olykor még most is álomnak tűnik az egész.

Egyelőre még csak körvonalakban beszélt, de már érteni kezdtem a gondolatait. £s a váratlan őszinteségét is. Egyszerűen jólesett beszélgetnie, s rólam tudta, hogy az életben már aligha hoz össze bennünket a véletlen.

— Egy évvel ezelőtt még nyugodt családi életet éltem. Megszületett a harmadik gyerekünk, két lány után végre egy fiú! — eredt meg belőle újra a szó. — Rögtön a szülés után föltűnt, hogy a férjem nem őrül különösebben a kicsinek, de lekötöttek a gyerekek, nem értem rá évődni ezen. Állandóan fáradságra, többletmunkára beszélte ki magát, gyakran napokra elutazott. A váratlan csapás hetekkel később ért: kiderült, hogy egy fiatal, húszéves lánynak udvarol, ezért nincs kedve, ideje a család számára. Amikor otthon kérdőre vontam, nem titkolta az ügyet. Kijelentette, hogy válni akar. Hideg zuhanyként ért az egész, hetek alatt tíz kilót fogytam. Nem bírtam egy lakásban maradni vele és átmenetileg ideköltöztem az édesanyámhoz. A férjem, hogy mielőbb lerázzon a nyakáról, nagyvonalúan még a szolgálati kocsit is a rendelkezésemre bocsátotta. Útközben szóba elegyedtem a sofőrrel, aki sokkal többet tudott a férjemről mint én, hiszen naponta hoztavitte őt. A tükörben hátra-hátra pillantott a gyerekekre; engem pedig egyA SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN

EMBERI

SORSOK

szer sajnált, másszor vigasztalni próbált. fis képzelje csak el, hat órai autóút után fölajánlotta, hogy feleségül

vesz!...

— Ritka jóindulat — szaladt ki a számon az illetlen megjegyzés. Űtitársnőm azonban nem sértődött meg, hanem kedélyesen bólintott.

— Valóban az — mondta. — Ritkaság, hogy egy három gyermekes aszszony azonnal újabb házassági ajánlatot kapjon. Akkor még én sem vettem komolyan. Perszet, azóta sok víz folyt le a Dunán és két hónapja megkötöttük az esküvőt! Sőt! — hajolt hozzám egy kissé bizalmasan — most már abban is biztos vagyok, hogy gyerekünk lesz. Ma voltam az orvosnál.

— Gratulálok! — szaladt nevetésre a szám. — Ez igen! Tényleg hamar sikerült rendeznie az életét. Remélem, második nekifutásra már rendben lesz minden.

Elmosolyodott.

— Rögtön előszörre kimondták a válást. nem húzták különösebben az időt. Különösen Feri, a második férjem vallomása gyorsította meg a tárgyalást. Kijelentette, hogy szándékában áll feleségül venni és a három gyereket a sajátjaként fogja nevelni. Határozottsága még a bírónak is megtetszett, aki azzal próbált bátorítani, hogy az agglegények ritkán tesznek valamiben fogadalmat, ám ha igen, úgy állják is a szavukat.

Nézte a tovasuhanó tájat és egyszerre nyugtalan lett a tekintete.

— A válás könnyen lezajlott, de annál több gondom van most az édesanyámmal ... Az esküvőnkre sem jött el. Első pillanatban azt hittem, hogy haragszik; a valóságban más baj történt. Túlságosan megviselhették a körülöttem zajló dolgok, mert szívrohamot kapott. Nászút helyett újra hazautaztam ápolni őt. Feri addig a szüleihez vitte a gyerekeket, hadd ismerkedjenek a környezettel, ahol lakni fogunk. Az ő szüleivel együtt, közös házban.

— Most a férjéhez utazik?

— Igen. Édesanyám már gyógyulóban van, úgyhogy megyek a gyerekeimhez és a férjemhez. Számomra még idegen lesz ott minden, még csak most fogom próbálni megszokni.

Félrenézett, arcán egy könnycsepp szaladt végig. Gyerekesen, a tenyerével törölte meg a szemét.

— Ki tudja, hogy fogadnak majd ennyi gyerekkel?... — mondta halk aggállyal.

— A férje bizonyára szeretettel — próbáltam nyugtatni.

— De a szülei?... Az anyós?!... Tulajdonképpen nem is ismerem őt, csak egyszer találkoztunk, az esküvőnkön. Feri az egyetlen gyerekük, ki tudja, milyen feleséget szánt egyke fiának. O meg elvett engem, három gyerekkel a nyakamon ...

— De most már útban van a negyedik és ez már közös lesz — érveltem határozottan.

A gondolataiba mélyedt, aztán szedelödzködni kezdett. Közeledett az állomás, ahol le kell majd szállnia. Arcát újra bizonytalanság, zavart aggály borította el. Amikor megállt a vonat, lehúzta az ablakot és kinézett rajta — aztán egyszerre földerült a tekintete.

fin is abba az irányba pillantottam. A leszállók közül egyedül őt várta valaki. Valaki? Feri és a három gyerek meg egy idősebb házaspár. Feri szülei.

Megkönnyebbülten, őrömmel lépett le a vonatról.

Már döccenve továbbindult a szerelvény, de ők még ott álltak a peronon és beszélgettek.

17