A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-17 / 11. szám
Meghalt NYIKOLÄJ TYIHONOV Február 11-én kaptuk a szomorú hírt, hogy életének 83. évében elhunyt Nyikolaj Szemjonovics Tyihonov költő és prózaíró, a szovjet béketanács elnöke és a Béke-világtanács tagja, a szovjet irodalom nemzetközi Leninbékedíjjal kitüntetett klasszikusa. Súlyos veszteség érte ezzel az egész szovjet irodalmat, olvassuk a nekrológban, amelyet Leonyid Brezsnyeven kívül az SZKP és a szovjet állam más jelentős képviselői és a szovjet irodalom legjelentősebb művelői is aláírtak. Nyikolaj Szemjonovics Tyihonov 189ő. december 4-én született Pétervórott., 1948-tól jelentek meg versei, első verskötetét 1922-ben adták ki HORDA címmel. Korai költeményei, a romantikus, patetikus balladák főleg a polgárháborúról szólnak, amelyben Tyihonov személyesen is harcolt. A húszas évek végén a napi események kerültek érdeklődése középpontjába: a szocialista átalakulásról, a szocialista építőmunka eredményeiről ír. A második világháború természetesen az ó művészetét is jelentős mértékben determinálta. A Nagy Honvédő Háború nehéz napjaiban Kirov emlékét eleveníti meg (KIROV VELŐNK VAN c. elbeszélő költeményében). A háború tragikus képei nemcsak költészetében, hanem prózájában (LENINGRÁDIAK) is felvillannak. A háború utáni években a világ változó képét, a béketábor és a hidegháborús erők küzdelmét ábrázolta műveiben. A magyar olvasóhoz eddig három kötete jutott el. Válogatott verseit A LENINI ZÁSZLÓ (1949) és a VÁLOGATOTT VERSEK (1953), válogotott elbeszélései pedig A BOKHARAI TEAHÁZ (1960) című kötetében jelentek meg magyar nyelven. NYIKOLAJ TYIHONOV: Leningrad Alkotta: Péter s homlokán most a Lenin neve tündököl; sosem zúzhatta szét e várost tüzes vihar s acél-ököl. Szélvészben és vad áradatban ő biztos várad volt, hazám: az ellenség hulláma gyakran porlott széjjel gránit-falán. A támadó a mélybe szédült: saját vaksága verte meg. S a város áll: sziklára épült, zúdulhat rá a fergeteg. Bomba-záporban, tűzesőben se retten: nem riasztja rém. Ügy áll itt ez a büszke őrszem, mint érchegy, örök őrhelyén. (Képes Géza fordítása) EGRI VIKTOR: AZ ÉG AKARATA Az 1906-ban született Artur Lundkvistet a skandináv irodalomtörténészek a svéd kulturális világ „nagy öregének" és „fenegyerekének" nevezik. Ezt a fenegyerekséget alighanem azért sütik rá bélyegként, mert sokfelé kalandozó, állhatatosan mindig újat kereső, nyughatatlan írói alkat. A magyar olvasó először mint költőt ismerhette meg a Tizennégy svéd költő című antológiából, majd a Szédítő táj című önálló kötetéből, amely legszebb verseit tartalmazza. Az Ég akarata című művét Lundkvist regénynek mondja, s könyve mottójaként megjegyzi: „Dzsingisz kánt így képzelem". Ezzel mintegy elöljáróban tudtunkra adja, hogy művében szabadon hagyta csapongani képzeletét. Több regényes életrajz ismeretében feltettem magamban a kérdést, vajon mi újat mondhat a svéd költő a Minden Mongolok Parancsolájáról, az Drök Kék Ég földi helytartójáról, a Világ Uráról? De nem vitás, hogy Lundkvist új csapóst vágott a Dzsingisz kánról írt monográfiák és regények sorában, minden eddigi szerzőnél mélyebbre hatolt a fiatal Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán belső világába. Lundkvist a kutató csillapíthatatlan szenvedélyével logikát keres hőse életének minden mozzanatában, főleg elrettentő borbár tetteiben. Ám ez a mohó kutató szenvedély nem bizonyulna elegendőnek, ha nem párosulna merész költői képzelettel. De bármerre szárnyal képzelete, mindvégig a valóság talaján marad. Egybeforró összetettségből: víziókból, logikus elmefuttatásokból, a vafóság ismert és alig ismert tényeiből kovácsolódik naggyá a világhódító kán félelmetes alakja. Könyve számtalan lapján Lundkvist a kalandregények izgalmassógóval ecseteli a Karakorumban székelő, s világuralomra törő Temüdzsin alakját és hódító útjait, amelyek a termékeny mongol síkságról a Gobi sivatagon át nyugatra az Amu-Dorjáig, délre a Himalájáig, keletre pedig — a Nagy Falon áttörve — Kína belsejébe vezetett. A feljegyzések szerint seregei öt millió embert mészároltak le. A föld népességének akkori számát tekintve ez ma legalább ötven milliónak számítana. Ám Temüdzsin nem csupán mint világuralomra törő, milliókat eltipró, virágzó városokat romba döntő, földégető hadvezér írta be nevét a történelembe, hanem - bármily különösen hangzik - mint törvényeket alkotó gondolkodó is. frni-olvasni nem tudott, káni méltóságához méltatlannak tartotta, hogy olyasmire pazarolja szellemét, amit tudósai, orvosai, Íródeákjai megtehettek helyette. Hatszáz pontból álló törvénykönyvet diktál, a Dzsagaszagát, amellyel örökösei számára örökre akarja biztosítani a világ feletti hatalmat. Kegyetlen és kíméletlen törvények mellett csaknem ugyanannyi előrelátón bölcs rendelkezést is hozott. A tűz és a víz viszonyáról szóló mondásainak gyűjteményében, a Biligben egyebek között ezeket jegyezte fel: „Á tűz és víz tisztaságot od, de más-más módon: a tűz lemossa a láthatatlan szennyet, a víz a láthatót." „Folyóvízben senki sem fürödhet, állatot nem itathat, mert az bemocskolja a vizet.“ Ki az az I. B. Singer? Szemem romlásáról című jegyzetében (Hét, 1979/1), Zs. Nagy Lajos a tőle megszokott ironikus-szatirikus modorban azon töprenkedik, ki is lehet az a bizonyos I. B. Singer. „Ez az úriember ugyanis 1978-ban irodalmi Nobel-dijat kapott, tehát illene tudni róla valamit, esetleg el is kéne olvasni egy-két művét. Jómagam sajnos eddig a nevét sem hallottam, s ezt most szégyellem is bizony.“ Abból, hogy az említett íróról az 1968-as világirodalmi lexikonból sem tudhat meg semmit az érdeklődő, Zs. Nagy arra következtet, hogy a Nobel-díj bizottsága körül sem lehet valami egészen rendben. Címükre Zs. Nagy azt a csöndes megjegyzést adreszszálja, hogy „írónak rangot nem dijak, hanem igazi művek adnak“. Ez az t. B. Singer azonban „igazi műveket" is alkotott, mint ez a Valóság és a Hid című folyóiratok decemberi számának egy-egy cikkéből kiderül. Zs. Nagy Lajoson kívül bizonyára még sok olvasó föltette magának a kérdést, hogy ki is lehet ez az új Nobel-dijas regényíró. Mi tagadás: én sem találkoztam korábban a nevével. Nem lesz hát érdektelen, ha pár sorban bemutatjuk a Hét olvasóinak is. Nos: Isaac B. Singer 1905-ben született; származása szerint lengyelországi zsidó. Műveinek alapanyaga e népcsoport sajátos rezervátum-világa, amelyet a történelem a második világháború alatt igyekezett erősza-Derűt fakasztó az a tilalma, hogy ruhát, edényt mosogatni nem szabad, mert ez fölösleges vízpazarlás. De bármennyire is mosolyogni való, a vízben szegény Mongóliában okos törvény volt, viszont elképesztő, hogy fegyveresei nem cserélhettek ruhát, nem fürödhettek, mert ez gyöngítené harci edzettségüket., És törvénye szerint harcosai havonta csak háromszor ihatták le magukat mámorosra. A hit dolgában türelmes volt, minden felekezetnek megengedte, hogy bontatlanul tehessen eleget vallási előírásainak. Hadjáratai során seregei számtalan mecsetet, templomot, buddhista szentélyt döntöttek romokba, de fővárosában, Karakorumban megengedte a mohamedánoknak, hogy mecsetet emeljenek, a müezzin Allahot dicsérhette, a keresztény imádhatta az isten fiát és a Madonnát, Buddha híveit sem háborgatta. A sámánok varázslatait azonban visszataszítónak találta; Lundkvist lenyűgöző fantáziával ecseteli, hogy egy alkalommal kivételt tett: a messzi földről jött sámán bűvészkedhetett előtte, de megérezve annak hatalmát, nyomban száműzte országából. Amikor a kán megtudja, hogy egy távoli, megközelíthetetlen hegyormon egy remete él, aki gyöngeségnek tartja a hatalmat, parancsot ad: hozzák jurtájába, beszélni akar vele. A remetét nem rettenti a torkának szegezett kard, az éhhaláltól sem fél, mert semmije sincs. Ez a különös találkozás döbbenti rá a kánt, hogy trónusa a félelem és kapzsiság ingatag talaján áll. De kedve szerint nem követheti a remetét magányába, ölnie és öletnie kell tovább és álmában hasztalan hallja az intést: „...a világ túl nagy és az élet túl sokrétű, hogy mindent alávess akaratodnak és mindent elérj". Tudósai és tanácsadói tömegéből kiválik ie liu alakja, akinek szellemi világában Lundkvist csodálatra méltó beleérzéssel hatol. Hiteles történeti személyiség ez a Je liu, a kánnal folytatott beszélgetésekben azonban Lundkvist alaktermő tehetsége munkál, s úgy érezzük, hogy itt nem a kínai tudás, hanem a taoista tanokban jártas író perel a kánnal. Dzsingisz kán fiai és unokái hatalmas seregekkel jártak pusztítva Oroszországban, de csak egyik unokája, Batu kán hágott át a Kárpátokon és a Mohi pusztán tönkre zúzta IV. Béla király szekértáborát. Béla Dalmácia Trau szigetére menekült, óm hamar visszatérhetett országába, mert Batu kán, megelégelve a dúlást és fosztogatást, kivonult oz országból. E azonban már a történelemnek újabb fejezete, amelynek megírására Lundkvist nem vállalkozott. Helyes érzékkel beéri Dzsingisz kán halálának leírásával. Könyve utolsó fejezetében a regényíró szerepét a költő veszi át és prózája itt versbecsap. Ihlettel és mély beleérzéssel zengve a gyászmenetet kísérő énekesek énekét: Meghalt a nagy Kán, aki réme volt minden népnek, akitől reszkettek ellenségei, de akinek bölcsessége szíveket nyitott meg, és lélekbe hatolt. Csatlós János remek fordítása. Szántó Piroska feketearany-fehér színű grafikái ugyanúgy emelik a nagyformátumú kötet szépségét, mint Lundkvist ritmikus szabadversekbe váltó színdús nyelvezete, amely tájat és embert, álmokat és jelenségeket költői hevülettel idéz elénk. (Európa Könyvkiadó, 1978) kosán megsemmisíteni. Mű és életút erősen egybefonódik hót Singernél; gyakran ábrázolja a fasizmus könyörtelenségeit, melyek elől 1935-ben az Egyesült Államokba kellett menekülnie. Ott kezdetben újságíró volt. majd hamarosan népszerű író lett, jóllehet műveit nem angolul, hanem jiddisül írja (a jiddis a közép- és keleteurópai zsidóság egy részének félnémet alapú, héber, román és szláv elemekkel kevert nyelve). „Amíg bírom a tollat, mindig jiddisül fogok írni, még ha csak egy maroknyi ember érti is ezt a nyelvet. Ez a nyelv mindig az elnyomottaké volt. Ezért szeretem annyira" — nyilatkozta egy francia irodalmi folyóiratnak. A Singer-műveket a kitűnő amerikai prózaíró, Saul Bellow ülteti át angol nyelvre. Ismertek könyvei francia, svéd, olasz, de még japán fordításban is; tizenöt nyelven tolmácsolták már őket, köztük magyarul is. Igaz, hogy csak egyszer, s meglehetős késéssel. Singer neve azért cseng annyira ismeretlenül, mert magyarul csupán A rabszolga című regénye jelent meg eddig. Pedig jelentős íróról van szó, aki a nagy társadalmi tablót festő, klasszikus prózahagyomóny folytatója. Mesterei Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov voltok; iskolája a lengyel kultúra, amelyet ma is magáénak vall. Népszerűségének titka: realizmusa, melynek alapján Singert a hagyományos regény „megmentőjeként" és újabb kori nagymestereként tartja számon a kritika. Reméljük, hogy a frissen kapott Nobel-díj adósságtörlesztésre ösztönzi a fordítókat, s Singert o leghitelesebb forrásokból: magukból a művekből ismerhetjük majd meg. (zalabai) 14
