A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-17 / 11. szám

MACS JÓZSEF: Az Amicusszal kezdődött A nevem Bogota István. Foglalkozásom mozdonyvezető. Jelenlegi állomáshelyem a bratisfavai Fiókpályaudvar. A lányá­val. Tündével osztály társak voltunk a Duna utcai .magyar iskolában. Ö is megmondhatja, mindig mozdonyvezető akartam lenni. Ha kérdezték tőlem a tanítóim, én nem is igen mondtam mást. Változatosságot láttam ebben a foglalkozásban. Utazni fogok. Városo­kon, ismeretlen tájakon robogok keresz­tül. Köd, hó, zivatar, napsütés nem számít. A felelősség sem lesz kicsi. A tehervonat több tíz- vagy százmillió ko­rona értékű árut szállít. A személyszál­lító vonaton körülbelül 1000 ember uta­zik. S baj nélkül tenni meg az utat. Épségben, szerencsésen. Mozdonyveze­tőnek ennél nagyobb öröme nem lehet. így ábrándoztam az általános iskola felsőbb osztályaiban. És döntöttem. Irány a hároméves vasúti szakmunkás­képző iskola. Végig kitüntetéssel végez­tem. Pedig változott a tanítási nyelv. A Duna utcai magyar iskola dicsére­tére legyen mondva, nyeh/i nehézsé­gekbe nem ütköztem. Nyomtam a só­dert, szívósan tanultam, mert tudtam, hogy a szakmunkásképző iskolából csak kitűnő bizonyítvánnyal kerülhetek moz­donyra. Egy hét műhelymunka, egy hét tanítás, így telt el a három esztendő. Elektro-mechanikusnak tanultam ki, s a fűtőház műhelyében mindjárt maga­sabb fizetési osztályba soroltak. A jó bizonyítványomnak köszönhetem. A mun­kakör nem volt ismeretlen számomra. A szakmunkásképző iskolában villany­­mozdonyokat javítottam. 1974-ben végeztem, s elektromecha­nikusként dolgoztam tovább az új fű­tőhöz műhelyében. Kérvényt írtam a fő­nökségnek, vegyenek fel mozdonyveze­tőnek. Számos orvosi vizsgálaton estem keresztül. Pszichológiai tesztet is csi­náltak velem. Aztán mozdonyvezető-je­lölt lettem. Sorba járatták velem a mű­helyeket. Minden helyen egy-egy hóna­pig dolgoztam mint villanyszerelő, gép­lakatos, motor- és vagonjavító. S elkö­vetkezett életem legizgalmasabb pilla­nata. Mozdonyvezető és a segédje mel­lé osztottak be figyelő szolgálatra. Az Amicusszal tettem meg az első utat. Gyorsvonaton robogtam Brnoig és visz­­sza. Nagy élmény volt. Soha nem fe­lejtem el. Ahogy rohantunk az éjszaká­ban. A tájból semmit nem láttam. A pályabiztonsági jelzéseket meg azt fi­gyeltem, mit kell csinálni a mozdonyon. A két örömteli hét eltelte után elő­adásra hívtak. Megismertettek a közle­kedési szabályokkal, és előléptettek se­géd-mozdonyvezetőnek. Ilyen beosztás­ban megint az Amicusszal tettem meg az első utat. Már én is felelős voltam az utasok és a szerelvény biztonságá­ért. Együtt figyeltük a jélzéseket a moz­donyvezetővel. Törődtem a mozdonnyal, a vezérállás tisztaságával. Ha meghi­básodott a mozdony, már én is javí­tottam. Segéd-mozdonyvezetőként vo­nultam be katonának. Munkaidőben éj­jel-nappal tolattam. Szabad időben laktanyában éltem. Reggel ébresztő, este takarodó. Forgalmista is szolgált közöttünk. Katonaruhában indította a vonatot. Csak a sapkája volt piros. A katonaságnál sok szakmabeli társsal ismerkedtem meg. Forgalmistával, moz­donyvezetővel, tolatóval, vasúti alkal­mazottal. Egyik-másik állomáson ké­sőbb ismerős arcok villantak elém. Katonaság után szintén segéd-moz­donyvezetőként utaztam a Párkány (Štúrovo) Bratislava—Praha meg a Bra­tislava—Zsolna (Žilina) és a Komárom (Komárno) Bratislava—Prága vonalon. A gyorsvonatokat átvittük Magyaror­szágra is. Rögtön nagy hasznát vettem az anyanyelvemnek. Mások céduláztak. Cédula segítségével értekeztek a ma­gyar forgalmistával. Én csak odaszól­tam neki: «Mi újság?“ — Megmondta, és rendben volt minden. Utazni jó. Az utazó ember sok érdekeset lát, a tere­pet is tüzetesen megismeri. Persze a mozdonyvezetőnek már ' az első útja előtt ismernie kell a pályát, a terepet. Nehogy elakadjon az első dombnál. A pályaismeret kötelező. Kétszer éjjel, kétszer nappdl mindkét irányba. Gya­korlott mozdonyvezető társaságában. Hetvenhét tavaszán szeréltem le, és ősszel már megint háromhetes közleke­dési tanfolyamon vettem részt. Ez sem volt elég. A következő év februárjától márciusig műszaki tanfolyamra küldtek Streőnóra. A sok tanulástól szinte már zúgott a fejem. Otthon, a lakásomon, éjszakánként sokáig égett a villany. A tanfolyamokon sem lehetett lazsálni. Édesanyám, édesapám már sajnáltak néha. Aggodalmat is kiolvastam a te­kintetükből. Mi lesz ebből a gyerek­ből? A végén tönkreteszi magát a sok tanulással. Idegroncs lesz belőle, nem mozdonyvezető. Az állam se veszi hasz­nát, mi se vesszük hasznát. Nem me­gyünk vele semmire." Mosolyogtam az aggodalmukon. Mert én már az iskola padjaiban, de a tanfolyamokon is rá­jöttem, hogy keményen keH tanulnia annak, aki magát és népét boldogítani akarja. Le keli küzdenie száz akadályt. Együtt kell haladnia munkában, akarás­ban, tanulásban a hasonló korú cseh és szlovák fiatotokkal. Osztálytestvérek között a nyelv nem lehet válaszfal. Kü­lönböző nemzetiségű dolgozók építenek egy országot! A streénói tanfolyam után már én vezettem a mozdonyt. Természetesen egy taposztalt mozdonyvezető kíséreté­ben. Martinba vittem a 705-ös gyors­vonatot. Tizenöt órás éjszakai szolgá­latra osztottak be akkor. „Nem baj, fiú, ezt is kibírod" — gondoltam ma­gamban. De még ez se volt elég. A fűtőház minden mozdonyát vezetnem keHett. Nem volt könnyű a dolgom. Minden mozdonynak más a viselkedé­se. Némelyiknek o műszerfala is más. Ezt a próbát is kiálltam. Nem marad­tak el a dicsérő szavak, meleg, baráti kézszorítások. De még ezzel sem ért véget a vizsgák sora. A vontatási fő­nökkel találtam szemben magam, ö is szigorúan feleltetett. Mjntha ő viselt volna minden felelősséget a vasútért. Nem hittem a fülemnek, amikor mind­ezek után valaki azt mondta: — No, még egy vizsgád van, Pista! Műszaki élőírásokból. Ha azzal is ké­szen leszel, hívatásos mozdonyvezető­nek fognak tekinteni . . . Tanulás, szívós tanulás megint. Szü­leim sűrű fejcsóválásai közepette. Meg­hátrálni már nem lehetett Meg nem is akartam. Itt a helytállás az államvizs­gát jelentette. 1978. július 1-én lettem hivatásos mozdonyvezető. Először az új fűtőházban tolattam. Nagy figyelmet, pontosságot követel ez a munka. A leg­kisebb elővigyázatlanság emberéletben is kárt tehet. Gyakorlat teszi a mestert, tartja a közmondás. Velem se történt másképp. Felnőttem a feladathoz. A mozdony engedelmes jószággá szelí­dült a kezem alatt. Azt teszi, amit én akarok. Az akaratomat teljesíti. Talán már azt is tudja, mikor tartózkodom én a vezérállásban. Jelenlegi munkahelyem a bratislavai Fiók-pályaudvar. Tehervonatok indulási és érkezési helye. Körülbelül 128 válla­lat üzem be- és kirakodó állomása. Az egyetlen tolató mozdonyon négyen yáltjuk egymást. Tizenkét órát töltök a mozdonyon egy váltósban. Éjszaka több a munka. Akkor rendezzük a napköz­ben kirakott vagonokat A mozdonyve­zetőn kívül három tolató és egy tola­tásvezető vesz részt o tolatásban. A to­latásvezető az utasítást közvetlenül a forgalmistától kapja. Ennyi, amit két tolatás között munkámról és huszonhá­rom megélt évemről elmondhatok. Hely­ben lakom, szüleimmel és a húgommal együtt három szoba-konyhás lakásban. Ha végzek a munkával, megmosako­dom, átöltözöm, felülök a 110-es autó­buszra és hét perc dlatt otthon vagyok. Szeretem a mozit, a tévét, a kerék­párt, de a legjobban olvasni szeretek. Magyarul és nem csak magyarul. A vasútról szóló könyveket mindig meg­veszem. Az újságcikkeket kivágom. Pon­tosan tudom például, hogy tavaly a vasút 280,2 miMió tonna árut szállított. Azt azonban már nem, mert nincs is kedvem kiszámolni, hogy mennyi esett az én mozdonyomra, rám ebből a ha­talmas árumennyiségből. Amennyi any­­nyi. A munkámat szeretem, kedvvel csi­nálom. Nem vagyok pályatévesztett. Be­képzelt se vagyok. A vasutas hadsereg egyik szolgálatkész katonájának tekin­tem magam. Hétszázötven lóerős, hat­hengeres dízelmozdonyom a világ leg­kedveltebb mozdonyainak egyike. No de elég is o beszélgetésből. A forgalmista furcsán ide-idenéz, a tola­tásvezető lengeti a zászlócskát, men­nem kell. Üdvözlöm o Duna utcai isko­la tanulóit és mindazokat, akik emlé­keznek még rám ... 4

Next

/
Thumbnails
Contents