A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-10 / 10. szám
A Cserehát népi építészete II. FALAZATOK ÉS TETŐSZERKEZET A Csereháton úgy mint mindenütt az emberek az építkezéseknél a természetadta lehetőségekből és anyagokból indultak ki. Így a leggyakrabban használt építőanyag a Bódva völgyében erdőkkel körülvett falvakban a fa volt, Torna (Turnianske Podhradie) környékén a kő, a Cserehát északi lejtőin pedig a föld. A völgyekben meghúzódó kis falvakban a legjobban hozzáférhető anyagból, a fából építették a házak falait és tetőzetét is. A „boronáknak” nevezett megmunkált fákat kétféleképpen rakták össze: Egyik mikor a boronák a ház sarkán keresztezték egymást, a másik pedig a zsilipeléses összeillesztés volt. Mindkét változatról már szó volt az előző tájegységeknél, ezért részletezni felesleges lenne. Mivel a fa kitűnően megmunkálható és jó szigetelő képességgel rendelkező anyag, ezért a falak fából való készítése nagyon elterjedt volt mindaddig, mig a földesúri rendelkezések meg nem tiltották a fa ilyen irányú felhasználását. A századforduló táján szinte teljesen áttértek a kő és vályogépitkezésre. A kőépitkezés a Szlovák karszt vidék déli lejtőinél terjedt el legjobban. A mészköves vidék bőven ellátta a falvakat könnyen megmunkálható „darázskővel”. A falazásnál kötőanyagként anyagot vagy meszes maltát használtak. A darázskő lehetővé tette a „bótospitarok és kémények” (boltíves) építését. Ebben az időben jelentek meg a népi barokk díszítésű oromfalak is, melyekről nem maradhattak le a házak építésének évszámai sem. Ezek arról tanúskodnak, hogy többségük a XIX. század vége felé épült. Az inkább sikvidékeken elterjedt földépítkezés a Cserehát domboldalain volt gyakori. Ismerték a paticsfalak, „vertfalak”, „fecskefalak* és a „vályogfalak” készítését is. A „paticsnak” nevezett sövényfal nyomait ma már csak a gazdasági épületeknél találhatjuk meg. Az ólaknál és „szénkéknél” rendszerint betapasztották, a csűröknél nem. Vertfalú és fecskefalú falakkal elvétve ugyan, de még találkozhatunk. A vertfalak esetében a nedves földet deszkából készített zsalu közé „bukolták* le. A falak szilárdságát a falakba ágyazott szalma- vagy vesszőrétegekkel megnövelték. A fecskefalakat törekes esetleg szalmás agyaggombócokból rakták meg, melyeket aztán elegyengették, betapasztottak és bemeszeltek. A legelterjedtebb földfalak a vályogfalak még napjainkban is, habár már több évtizede nem építenek vályogfalakat. Szinte minden falu határában volt vályogvetőhely. A tetőszerkezetek közül a szarufás szerkezet volt az általános, mely párosult a tetőszékkel. A tetőfedő anyagok közül a hegyvidéki építészetet követő területeken gyakori volt a „sindely”, máshol inkább a zsúp, ritkábban a nád. Zsindely és nádfedeleket már csak töredékekben lehet találni, ellenben jó állapotban lévő zsúpfedeles csűrök még gyakoriak. A zsúpfedél készítésének egy fontos része volt a tetőfedő kévék a „matrinok” vagy „kicskák” készítése. A kézzel csépelt rozsszalmából kétféle kötéssel készítettek kicskákat: Az egyszerűbb sima kötéssel készültek az úgynevezett „sznopkák”. A nehezebb kötésnél a szalmát a kalászánál visszahajtották, majd két részre véve egyet csavartak rajta. így készültek a páros kicskák. A hegyvidéki építkezésnél a csapott tetőforma és a nyeregtető volt a gyakoribb. A csapott tetőknél az utca felé néző kis deszkázott oromzaton kivágott kehely vagy keresztforma a lakók vallási hovatartozását hirdette. A föld és kőépitkezés területén a nyeregtető mellett sok volt a sátortetős ház is. A nyeregtetőnél az utcára néző oromfalakat a népi barokk és népi reneszánsz motívumaival díszítették. BUDAY ENDRE
