A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-03 / 9. szám

Kicsi, barátságos szoba. Amilyen ezer található Bratislavában. Annyiban különbözik sok más társától, hogy nincsenek benne tömegbútorok. Mindent a házigazda keze varázsolt bele. A szekrényfalat, a könyvespolcot, a heveröt és az asztalt. Csak a televíziót és a parkettet borító szőnyeget vásárolták üzletben.

A többi az ő keze munkája. Az övé. Jócsig Jenőé, aki ugyan villamosmérnöknek tanult ki. de hobbija az asztalosmunka, a fúrás-faragás tudománya. Azért tett szert túlon-túl korán garázsra, hogy míg autója nem lesz — és talán nem is lesz soha — asztalosműhelyt csináljon belőle. Ezt már meg is tette. Onnan vándoroltak át lakásába a bútordarabok. Nemcsak az övébe, a fiáéba is, a gyerekszobába.

Hétvégeken szeret legjobban belefelejtkezni a maga készítette bútorokba. Ez a mostani szombat reggel azonban nem ígérkezik zavartalannak. Mindjárt früstöknél összezördültek a feleségével. A gyereken, Péteren, mi máson? Hol hevesen, hol nagyon csúnyán mindig miatta csapnak össze. Fiacskájuk ugyanis még csak ötéves, de élénk a képzelete, jön-megy és kérdez, és ha történetesen elfelejti az egyezséget, máris paprikás a hangulat, szobán, konyhán keresztül fújdogál a vihar előtti szél, amely után már csak mennydörgés, villámlás, majd csendes, békéltető eső, vagyis sírás következhet.

Reggel is ez történt. Tápászkodás ki az ágyból, elég későn, nem kell sietnünk munkába. Aztán mosakodás szépen. sorban. Kezdi ő, folytatja a felesége. befejezi a fia. Asztalhoz ülnek, reggeliznek. De a fiacskája tudja a jó ég mit csinál még a szobájában. Az élete párja a türelmetlenebb. Hívogatja a gyereket. Szlovákul persze, mert szlovák. Az egyetemen ismerkedtek össze, ö villamosmérnökin, felesége vegyészeti karon tanult. Ismerkedés, mozi, tánc. séták és a végén — házasság néhány főiskolás és a szülők jelenlétében.

Rá is átragad a türelmetlensége. Erélyes hangon szólítja a konyhába a gyereket. Magyarul persze, mert ő meg magyar. Bratislavában lakik, de Gömörországnak talán a legkisebb faluja a tulajdonképpeni hazája. Szülei még dolgoznak. A szövetkezetben. Az anyja fejőnő, az apja állatgondozó, és úgy néz ki, mint egy rádiós. A fülvédő mindig a fülén. Érzékeny a legerőtlenebb szél mozdulására is. Más nyelv tanulására képtelenek. Nem is volt rá szükségük. Most azonban a helyzet más. Keveredett a rokonság. A nászasszonyukkal úgy értekeznek, mint a némák. Fáradhatatlanul mutogatnak. Néha egészen mosolyogtatóan csücsörítik a szájukat. De semmi sem segít. Csak ha ő közéjük áll. És tolmácsol. A nászuk más, vele nincs különösebb gondjuk. Az Alföldről sodródott fel Árvába. Beszél magyarul, a lánya is tőle tanult ezt-azt. Szót tud érteni a szüleivel.

A gyerek még mindig nem jön. Kire szakadt? Mélázó, álmélkodó. mint meglett férfiban a szerelmes. A felesége egyre idegesebb. Szűkül a szeme, és gyorsabban nyel. Robbanásra készen. de türtőzteti magát. Tudja, ha elveszti az önuralmát, elszabadul a pokol. Legszívesebben ő is felugrana a helyéről és fülénél fogva rángatná asztalhoz a fiát. Ami rend az rend. A végén megkapja a magáét a lassúságáért. Péter azonban mintha érezné, nem feszítheti tovább a húrt, jön. kényelmesen, ráérősen, vagy inkább lassan. cammogva, mint a medve. A haja kócos, a szemhéjai duzzadtak, de a bőre — különösen a szája körül és a homlokán — ráncos. Úgy néz ki, mint egy összetöpörödött, kicsinyke öregember. pedig még csak ötéves.

És most sem a gyomra hajtja, hanem az örökös valamit akarása. Csinálsz nekem ezt? Csinálsz nekem azt? Legutóbb például űrszondát kért tőle a játékai közé. Még szerencse, hogy a holdkompot nem látta a televízió képernyőjén, jóval az esemény után született, mert most azért rágná a fülét. Szerkesszen neki holdkompot. Törhetné a fejét, hogyan lásson hozzá.

— Apa! — szólítja a fia, amikor mackós járásával a konyhába ér, és léül hozzájuk az asztalhoz. — Csinálsz nekem rakétát? Olyan szárnyasat. Olyan hosszút. Olyan nagyon nagyot — sorolja a kívánságát szlovákul, és aztán elhallgat, várakozóan, szelíden néz rá.

Ügy tesz, mintha nem hallaná, mintha abban a pillanatban megsüketült volna. Elfordítja a fejét. Az ablakra bámul, a feleségének mond valamit, valami egészen jelentéktelen dolgot. A fia mintha levegő lenne. Forr benne a méreg. A kölyök már megint elfelejtette, hogyan kell az apjához szólni. Kiabáljon, hadonásszon, üsse nyakon? Megfékezi az indulatát. A hangjából azonban kiérezni a haragot.

— Megmondtam már. hogyan beszélj hozzám! Hányszor ismételjem még? De ha hiába beszélek neked ... Te látod kárát. Mert én úgy teszek, mintha egy szavadat se érteném. Mintha a falnak beszélnél. Ha így jó neked, hát csak csináld. De játék nem lesz. Semmi se lesz. Mert nem értem, mit akarsz, a kutyafáját a feledékeny fejednek! — csapott többször az asztalra. A kisnyérok mind megzörrentek. A gyerek arcán megfagyott a kényszeredett mosoly.

— Jenő! — térítette észhez a felesége, és idegesen, még mindig robbanásra készen eligazgatta szép kövér combjai között a pongyolát. A melle úgy virított, mint egy-egy fehér labda.

— Te csak hallgass! Te csak ne avatkozz a mi dolgunkba! — intette le a feleségét, s kedve lett volna rántani is egyet a válláig érő dús fekete haján. A szeme villámokat lövellt.

— Apa! — kezdte elölről a gyerek és már magyarul. — Csinálsz nekem rakétát? Nagyot, hosszút, szárnyasat! — mutatta a kezével is.

— No, így már hallom. Ezt már szeretem. Máskor már tartsd eszedben, hogyan kell hozzám szólni.

— Az eszemben tartom, apa! — mondta ragaszkodóan a gyerek.

— No jól van, egyél. A rakétát majd megcsinálom. Ha ráérek ...

— Köszönöm, apa — rebegte hálásan a gyerek, aztán nagyokat harapott a vajaskenyérből, és játékosan, szűrésűivé itta a tejeskávét.

ök is hozzáláttak az evéshez. A felesége csak tejeskávét ivott, vigyázott a vonalaira, vagy inkább szabadulni akart a fölös kilóitól. Ö szalonnázik reggelenként, napközben is többször eszik, este kiadósán vacsorázik, de nem látszik rajta. Vékony. A bordáit is meg lehetne számolni. Most azonban nem ez foglalkoztatja. A fiát nézi. aki olyan jóízűen eszik, hogy öröm rárápislantani. És úgy hallgat, mintha a rakétáról már teljesen megfeledkezett volna.

A felesége meg álmodozik. Evés közben szeret legjobban tűnődni kutatóintézeti dolgokról. Akkor éli bele magát igazán a laboratórium, a kémcsövek világába. Ez a jó, ilyenkor nem robbanhat fel a kezében semmi. Persze, esküdni merne rá, hogy most őt sem szakmabeli kérdések foglalkoztatják. Vegyészmérnök létére is a gyermekük okozta feszültség teszi álmélkodóvá. Azon töri a fejét, hogyan lehetne elejét venni az ingerült lobbanásoknak? Hogyan lehetne elérni, hogy a fiacskájuk ne tévesszen?

Felesége komoly, mélyen gondolkozó lélek. Szép szóval, okosan, türelmesen, a témára vissza-visszatérve már-már sikerült vele beláttatnia: Bratislavában nem az a veszély, hogy a fiuk nem tanul meg szlovákul. Az a veszély, hogy elfelejt magyarul.

Ö sem szeret beszélni evés közben. De most valahogy nem hagyja nyugodni a szárnyasrakéta. Mit akar vele

a fia? És egyáltalán hogyan jutott eszébe? Még soha nem ejtettek szót előtte ilyesmiről. Abban egyeztek meg, hogy ha megszületik a gyermekük, minden tudományos témát kizárnak a beszélgetésükből. Kis nebulójuk majd csak azzal foglalkozzék, ami könnyen beleilleszkedik a képzeletvilágába. Ehhez tartották is magukat. Lám. mégis, mégis. Senki és semmi nem tartható üvegbúra alatt.

— Aztán ha megcsinálom a rakétát, mire lesz jó neked? — törte meg a csendet a kíváncsiságával.

— Utazni akarok, apa! — mondta a fia, és felnézett a bögréből. Az ő tekintete meg összeakaszkodott a féleségűével. Csodálkozva néztek egymásra. Az élete párja még el is mosolyodott.

— Hová?

— A Holdra! — jelentette be szándékát a fia.

— És mért pont oda? — ámuldozott, és megint a feleségére pislantott.

— Mert ott éjszaka is világos van — felelte talpraesetten.

— Mi az. talán félsz a sötéttől?

— Félek — vallotta be a gyerek.

— No jó, megcsinálom a rakétái. Mihelyt lesz rá időm — simogatta meg engesztelődve a fiacskája buksiját.

— Köszönöm, apa! — ugrott le a székről és a nyakába csimpaszkodott.

— De akkor ígérd meg még egyszer, hogy már tudni fogod, hogyan kell hozzám szólni!

— Ígérem, apa!

— No, akkor szent a béke. Menjetek anyáddal sétálni.

— Jó. megyünk — örvendezett. — Jössz, anya? — fordult hozzá magyarul.

A felesége is úgy tett. mintha nem hallotta volna. Szótlanul, elgondolkozva rakta le az asztalról a kistányérokat, evőeszközöket, ételmaradékokat. A gyerek először értetlenül nézett az anyjára. aztán hirtelen kapcsolt. Gyorsan a másik nyelvre váltott.

— Megyünk sétálni, anya? — kérdezte.

— Megyünk, kisfiam — mondta a felesége, és egy-kettőre átöltözött a fürdőszobában. A gyereket meg belebújtatta a legszebb ruhájába.

Már az ajtóban álltak. Fia matrózruhában. sapkában, a felesége sportos szoknyában, blúzban. Először a gyerek szólt vissza:

— Szervusz, apa! Ne haragudj — kérlelte magyarul, s bocsánatkérően mosolygott.

— Vigyázz a házra. Nemsokára viszszajövünk — mondta a felesége.

Kimentek.

Jóesig felállt az asztaltól, és mintha fárasztó munkát végzett volna, kifújta magát. Még nyújtózkodott is. Majd sóhajtott egy nagyot, mintha a föld minden levegőjét akarta volna a tüdejére szippantani. Megcsóválja a fejét. Felesége okos. értelmes asszony, jó élettárs. Munkahelyén becsülik, ö sem panaszkodhat. Az igazgató gyakran magához kéreti, elbeszélget vele, kíváncsi a véleményére. A gyerek okozza a legtöbb gondot ...

Ide-oda megy. sétál, pizsamában tapossa a puha szőnyeget. És lüktet a halántéka. Gondolkozik. Azon. hogy milyen bolond • is néha. A gyerekét szeretné felpofozni, nyakonteremteni mérgében, pedig szegény kicsi fia nem oka semminek. Egyszerűen csak gyerek. Feledékeny gyerek. Nem fogja még fel. miért kell hozzá így. az anyjához meg úgy beszélni.

Az ablakhoz ragadja a lendület. Kiles a hatodik emeletről. Keresi s meg is találja kicsi fiacskáját az anyja oldalán. Himbálózva lépeget, mint egy kis medve. Nem tudja róla levenni a tekintetét. Nézi őt. s forrósodik a lelke. Mint zivatar után a levegő.

Éppen villamossínen megy át. Fogja az anyja kezét. Pedig a külvárosi negyedben alig van forgalom. A járókelőknek is nyoma veszett. Szombat van. Nyugalmas hétvége. A távolban lassan elvesznek a fekete felhők.

A vihar elkerülte a várost.

46