A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-03 / 9. szám

ÉRTELMISÉGÜNK SZEREPE ÉS HELYZETE

letlenre bízza magát. A rendszertelen önművelésnek kisebb a hatékonysága is, Így sokkal több időt és energiát emészt fel az ismeretek megszerzése, mintha rendszerességre szoktattuk volna magunkat. Úgy vélem, ez a jelenség a társadalom minden rétegénél megfigyelhető, báír nem egyforma mértékben. Ugyanakkor egy adott csoporton belül is mutatkozhatnak eltérések. Végeredményben leszögezhetjük, hogy mindaz, amit a továbbiakban „reálértelmiségünkkel" kapcsolatban kifejtek, így vagy úgy az egész csehszlovákiai magyarságra is érvényes.

Műszaki és természettudományos értelmiségünk nem olvassa rendszeresen a csehszlovákiai magyar írók műveit (igaz, más írókét sem), sokszor meglepően tájékozatlan irodalmunk kérdéseiben és problémáiban. Az Irodalmi Szemle kevés „reálszakemberhez" jut el — ebben, gyanítom, a lapterjesztés is ludas —, s így csupán az Új Szóban vagy hetilapjainkban megjelenő irodalmi alkotások rendszeresebb olvasására nyílik alkalom.

Az író-olvasó találkozókon is ritkábban látni mérnököket, orvosokat, mint ahogy az váirható llenne, ami nemcsak azért sajnálatos, mert értelmiségünk különböző területeken munkálkodó képviselői elesnek a találkozás és a véleménycsere lehetőségétől, hanem azért is, mert ez a távolmaradás — legyen bármi is az oka —, különösen egy kisebb közösségben azt a látszatot kelti, mintha „reálértelmiségünk" lebecsülné a csehszlovákiai magyar irodalmat, sőt könnyen az a vád is érheti, hogy közömbös a magyarság problémái iránt.

Megközelíthetjük azonban ezt a jelenséget a másik oldalról is. Vajon mit tett a csehszlovákiai magyar irodalom, az írótársadalom annak érdekében, hogy értelmiségünknek ez a nagyszámú, nem elhanyagolható rétege nagyobb érdeklődést tanúsítson irodalmunk kérdéséi iránt? — Van-e író, aki elmondhatja magáról, hogy jól ismeri a mérnökök, orvosok gondjait és novellában, regényben megpróbálta ábrázolni is a „reá léttel miségi" sorsot?

E tényekkel szembe kell néznünk, ha változtatni akarunk a jelenlegi helyzeten. „Reálértelmiségünknek" tudatosítania kell, hogy az írók nem vállalhatják oz egész értelmiségre kiszabott feladatok teljesítését; íróinknak viszont azt kell szem előtt tartaniuk, hogy a szervezőmunka oroszlánrésze mégiscsak rájuk hárul.

6. MŰSZAKI

ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYOS

ÉRTELMISÉGÜNK

ÉS A CSEMADOK

A CSEMADOK-nak jelenleg körülbelül 70 000 tagja van, arra vonatkozóan azonban, hogy ebből mennyi a „reálértelmiség!" sajnos nincs még csak megközelítően pontos adatom sem. A közvéleménykutató intézet munkatársai néhány évvel ezelőtt egy viszonylag kislétszámú csoport válaszai alapján próbáltak meg képet alkotni a csehszlovákiai magyarok műveltségi színvonaláról. A kérdőíven az a kérdés is szerepelt: tagja-e ön a CSEMADOK-nalk? A megkérdezett értelmiségiek 70 százaléka igennel válaszolt. Ez az adat azonban megtévesztő, mivel a kiválasztott csoport aligha tükrözhette a csehszlovákiai magyarság valódi szociális tagozódását, azonkívül az értelmiségieket tovább már nem csoportosították, így nem tudni, mennyi is volt tulajdoképpen a vizsgált csoportban a műszaki és természettudományos képzettségű szakember. Ezért a továbbiakban ismét újságírói — tehát szubjektív — tapasztalataimra keli hivatkozzak, amiért előre is elnézést kérek.

„Reálértelmiségünk" jelentős hányada — ha tagja is a CSEMADOK-nak — nem fejt ki aktív tevékenységet a kulturális szövetség helyi szervezeteiben. Ez a tény — amint arra már korábban néhányszor rámutattam — elsősorban azzal magyarázható, hogy a műszaki és természettudományos képzettségű szakemberek a kulturális munka hagyományos keretei között nem találnak „testhez álló" feladatokat. Gyakran előfordul, hog nem éreznek tehetséget magukban az énekléshez, népi tánchoz vagy színjátszáshoz, s mivel más tevékenységi lehetőség nincs, közömbössé válnak a szervezet munkája iránt, annak ellenére, hogy szívesen csinálnának valamit, valami egyebet. A megoldás — a művelődési klubok példája is ezt igazolja: — a tevékenység hagyományos formáinak kibővítése, a sokrétű népművészeti, kulturális, ismeretterjesztő, hagyományápoló és gyűjtő munka rendszeresítése helyi szervezeteinkben. A művelődési klubok véleményem szerint a legalkalmasabbak rá, hogy a CSEMADOK tevékenységének új formáihoz megfelelő közeget teremtsenek.

7. MŰSZAKI

ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYOS ÉRTELMISÉGÜNK ÉS A TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTÉS

A tudományos ismeretterjesztés fontosságát manapság, felgyorsult ritmusú, információrobbanástól veszélyeztetett korunkban aligha kell különösebben hangsúlyoznom. Elsősorban az értelmiségre hárul az a feladat, hoay megnyugtató módon rendszerezze és továbbadja a felhalmozódott ismereteket. Nézetem szerint épp a tudományos ismeretterjesztés az a terület, ahol a csehszlovákiai magyar műszaki és természettudományos képzettségű szakemberek a legaktívabban és a legeredményesebben munkálkodhatnának a köz javára. A CSEMADOK helyi szervezeteinek keretében működő művelődési klubok mind inkább lehetővé is tetszik ezt, ám túlzás volna azt állítani, hogy mindenütt teljes mértékben élnek ezzel a lehetőséggel.

A tudományos ismeretterjesztésnek a szóbeli formája mellett van írásbeli formája is, sajnos azonban ezt még kevésbé hasznosítjuk. Némely csehszlovákiai magyar folyóirat foglalkozik tudományos ismeretterjesztéssel, ennek színvonala azonban alacsony, s többnyire csak a szakfolyóiratokból „kiollózott", érdekesnek tartott cikkecskék újraközlésére korlátozódik. Az olyan ismeretterjesztő cikk, melyet csehszlovákiai magyar műszaki vagy természettudományos képzettségű értelmiségi irt nagyon ritka. Ennek a „passzivitásnak" a legfontosabb okait az alábbiakban közelebbről is szemügyre vennórn.

Tudományos és szakmai je'legű kérdésekre'! a laikusok számára is közérthetően előadni nem könnyű, de még nehezebb feladat írni. Különösen a „reálszakembereknek" jelenthet gondot a fogalmazás és a stilizálás, hiszen ők megszokták, hogy szűkszavú közlések alapján is megértsék egymást (a bonyolult körmondatokat, a hosszadalmas leírásokat fölöslegessé teszik a jól megválasztott illusztrációk, képletek, egyenletek, jelölések), s ezért nehezen

tudják beleképzelni magukat annak a laikusnak a helyzetébe, aki ezekről a kérdésekről korábban mit sem hallott. Tagadhatatlan, hogy nem mindenkiből lesz jó ismeretterjesztő, hiszen ehhez a tevékenységhez egyfajta tehetségre és adottságra is szükség van. A probléma azonban mégis inkább abbál adódik, hogy sokan nem ismerik fel (vagy éppen alábecsülik) a tudományos ismeretterjesztés jelentőségét, s ezért eleve nem vállalkoznak rá. Bizonyos gátlások is fékezően hathatnak. Gyakori jelenség, hogy egy-egy szakember a magyar szakkifejezések hiányos ismeretére hivatkozva zárkózik el a feladat elől, és ez, sajnos, korántsem puszta kimagyarázkodás csupán. A „reálértelmiségiek" többsége cseh vagy szlovák felsőfokú oktatási intézményben szerezte meg a képesítését, a szakmai ismereteit nem anyanyelvén sajátította el, s így sokszor még azokat a szakkifejezéseket is szlovákul (esetleg csehül) használja, amelyeket pedig már a magyar középiskolában is tanult. Csak kevesen veszik a fáradságot, hogy a szlovák (illetve cseh) szakterminológia mellett elsajátítsák a magyart is. Ez ugyanis jelentős többletmunkával jár, ráadásul sokan úgy vélik, hogy nincs is gyakorlati haszna, mivel a munkahelyen — legyen az kutatóintézet, gyár vagy éppen termelő szövetkezet — úgyis szlovákul kell megírni a szakcikkeket, jelentéseket, kérvényeket, megrendeléseket stb. Aligha kell bizonygatnom, mennyire káros ez a szemlélet.

8. MŰSZAKI

ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYOS ÉRTELMISÉGÜNK ÉS A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁG

Talán meglepően hangzik majd, mégis idekívánkozik egy kérdés: kit tekinthetünk csehszlovákiai magyar értelmiséginek? A pedagógusok, írók és újságírók esetében egyértelmű a válasz: mindazokat, akik magyarul tanítanak illetve írnak, tehát a magyar nyelv kulcsfontosságú munkájukban. De vajon az orvos, a mérnök, a tudós megszűnik az lenni, ami, ha történetesen nem használja az anyanyelvét? Elvégre a Csallóközben vagy Göndörben éppúgy végezheti a munkáját, mint mondjuk Prágában, Ostravában vagy Zsolnán, s attól még a nemzetiségét sem kell feladnia. Ha azonban elfogadjuk, hogy az „értelmiségi" kifejezés nemcsak állapotot, hanem magatartást is jelöl, akkor azt is be kell látnunk, hogy az anyanyelv és a nemzetiségi hovatartozás nem elegendő kritériumok annak eldöntéséhez: ki a csehszlovákiai magyar értelmiségi. Az a magyar szakember, aki végérvényesen elszakad attól a közösségtől, mely útjára bocsájtotta ő annak idején, véleményem szerint akkor sem számít már magyar értelmiséginek, ha nem felejti el anyanyelvét, s nem tagadja meg magyarságát. A közösségtől való elszakadás kétféleképp történhet: vagy úgy, hogy az ember nem a magyarok lakta tájon alapozza meg az egzisztenciáját és egy számára idegen környezetbe kénytelen beilleszkedni, vagy pedig úgy, hogy bár a magyarok között él, de nem vállal velük sorsközösséget.

Vizsgáljunk meg most egy másik fontos kérdést: milyen szerepet tölt be „reálértelmiségünk" a magyarlakta vidékek gazdasági életének irányításában?

Köztudomású, hogy jó elméleti és

irányító szakemberek nélkül még a legkiválóbb munkások és parasztok sem képesek nagy teljesítményre. Az sem mindegy, milyen a vezető és a beosztott közötti viszony a munkahelyen. Ha a munkás nehezen tud szót érteni művezetőjével, ha a szövetkezeti dolgozó előtt nem világos, mit kíván tőle az agronómus, akkor ne csodálkozzunk, ha az eredmények jóval szerényebbek a vártnál. Meggyőződésem, hogy a csallóközi vagy a mátyusföldi termelő szövetkezetek azért tudtak olyan nagyszerű eredményeket felmutatni az utóbbi esztendőkben, mert jól képzett magyar szakemberek irányítják ezeket a gazdaságokat. Ebben az esetben elmondható, hogy a magyar értelmiségiek jóvoltából is jelentősen emelkedett a magyar falvak életszínvonala. A szakemberek tevékenységének haszna persze nem mindenütt mérhető ilyen egyértelműen, az azonban vitathatlan, hogy a fejlődés megfelelő számú értelmiségi nélkül lelassulna vagy teljesen megállna.

9. MEGJEGYZÉSEK

ÉS ÉSZREVÉTELEK SZELLEMI-ÉLETÜNKRŐL

Amikor csehszlovákiai magyar szellemi életről beszélek, nem egyének holmi tüntető különállását értem alatta, hanem egy adott közösség képviselőinek intellektuális megnyilatkozását, és a közösségei szolgáló tevékenységét.

A szellemi élet többnyire intézményes keretek között képzelhető el. Mivel a specifikusan magyar intézmények száma csekély (az iskolákról most nincs szó), szellemi életünk alakításában viszonylag kiszámú gárda vesz részt: Írók, újságírók, szerkesztők, múzeumi dolgozók, népművelők, néhány történész, néprajzos, irodalomtudós, nyelvész — s ezzel szinte a végére is értem a felsorolásnak. Mindebből kitetszik, hogy szellemi életünk erősen társadalomtudományi beállítottságú, vagy ha még jobban leegyszerűsítem, azt mondhatom: irodalom-központú.

„Reálértelmiségünk" — noha a többséget alkotja — gyakorlatilag nincstelen a csehszlovákiai magyar szellemi életben. Ez mindenekelőtt a megfelelő speciális intézmények hiányával magyarázható, továbbá azzal, hogy eddig vajmi kevés történt bevonásuk érdekében. Nyilvánvaló, hogy speciális magyar műszaki és természettudományos intézményünk belátható időn belül nem lesz, tehát a „reálértelmiséget" más módon kell aktivizálnunk. Ennek egyik már említett formája: a tudományos ismeretterjesztés. Én továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy műszaki és természettudományos értelmiségünk általános jellegű, de munkaterületét is érintő kérdéseket vitasson meg a Csehszlovákia magyar lapok hasábjain. Elvégre a természettudomáinyok problémái éppolyan fontosak lehetnek számunkra, mini irodalmunké.

A szellemi élet csak akkor fejlődhet egészségesen, ha alakításában az értelmiség valamennyi rétege egyforma lelkesedéssel veszi ki a részét. A társadalom- és a természettudományok egymást termékenyítő kölcsönhatásának szükségességéről manapság egyre többször esik szó a világban, s úgy hiszem, számunkra is csak hasznos lehetne, ha behatóbban foglalkoznánk ezzel a kérdéssel. De mindenekelőtt azt kellene szorgalmaznunk — ez a csehszovákiai magyarság érdeke is —, hogy a különböző területeken dolgozó magyar értelmiségiek találkozzanak és szót értsenek egymással.

39