A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-03 / 9. szám
Első találkozásom a „CSEMADOK”-kal Kövesúttól, vasúttól távoleső, kis faluban kezdtem tanítani. Telve voltam lelkesedéssel, akarással, világot megváltó nagy-nagy tervekkel. Beköszöntött az ősz dérrel, köddel, majd napokig tartó sűrű, áztató esővel. Sártengerré vált a világ. Álmomban is sarat dagasztottam. Egy késő őszi délutánon bőrig ázott ember állt meg a tanítói lakás tornácán. Vékonydongájú emberke volt, kissé hajlott hátú, s nem éppen fiatal már. Az orra alatt szőrpamacs feketéllett. azaz egy félreszabott, elfuserált bajuszféleség. Az emberke nagy igyekezettel dobogta le csizmájáról a sarat, aztán erélyes kopogás után belépett, köszönt és bemutatkozott. — Én volnék a CSEMADOK titkár. . . titkárféle, no . . . Nem hallottál még rólam? . . . Tényleg nem? — Nem . . . tényleg nem — ingattam a fejem. Láttam a csalódottságát, s hogy némiképp eloszlassam, megkinál-Iró-olvasó találkozón az érsekújvári (Nové Zámky) Elektrosvitben EMLÉK-SZILÁNKOK Egy szinielöadás szünetében Konrád Józseffel, a MATESZ igazgatójával tam egy pohárka pálinkávol. Nem nagyon kináltatta magát. Gyors, gyakorlott mozdulattal emelte a poharat eltátott szája fölé és beleöntötte az italt. Az eleven tölcsérbe. Az ital meg minden különösebb akadály nélkül lefolyt a torkán. Nyelés nélkül. Egyszerűen lefolyt. Erre aztán az én szám maradt tátva: ilyet se láttom még. — Ejnye! — sandított rám mosolyogva —, hát nem elfelejtettem megkóstolni I A harmadik pohár után kigombolkodott, rágyújtott és rátért a lényegre: rövid fél óra alatt minden szükséges tudnivalót elmondott a CSEMADOK-ról. A vékony emberke úgy feltüzelt a mondókájával, hogy képes lettem volna azon nyomban nyakamba venni a falut, hogy megagitáljam az embereket, A szemem közé nézett: — Megszervezzük? — Meg. Két-három hét telt el a látogatása után. A vendéglő nagytermében tartottuk meg az alakuló gyűlést. Mondanom sem kell, hogy ott szorongott a falu apraja-nagyja. Ott ült a falu komiszárja is. Higgadt, nyűgöd temészetü ember volt, sosem ragadtatta magát túlkapásokra. Az alakuló gyűlés végén valaki felállt és elkezdte a magyar himnuszt, majd egy emberként énekelte minden jelenlévő. Hazafelé menet a komiszár csendesen megjegyezte: — Ezt azért talán mégsem kellett volna. No, de sebaj, ebből nem lőnek . . . Nemsokára megalakult a színjátszó csoport és azon a télen két színdarab — A bor, Mélyek a gyökerek — előadására került sor. A színfalak mögül úgy láttam, hogy a nézőtéren megszépültek az emberek . . . Az első sikerélmény Az ötvenes évek dereka táján már jónéhány írásom megjelent. Akkoriban nagy volt az igény új színdarabokra. Gondoltam egy merészet, s megírtam első darabomat, a Húsz év után-t. Szlovákia szerte rengeteg színjátszó csoport tűzte műsorára a darabot. A falu fiataljai — ahol akkor tanítottam — rábeszéltek, hogy játsszuk el mi is. Igen ám, csakhogy olyan kevés fiatal élt a faluban, hogy nekem is el kellett vállalnom az egyik főszerepet. Szétszaladt a hír a környéken, s egymás után kaptuk a meghívást vendégszereplésre. A szövetkezet traktorának pótkocsiján egymáshoz bújva jártuk a szomszédos falvakat kemény hidegben, hózáporban. Nem számított a rossz idő, versenyt énekeltünk a metsző széllel, fűtött a lelkesedés. Mindenütt zsúfolt nézőtér várt. Amikor kiléptem a színpadra, percekig zúgott a taps. Akkor azért nem tudtam megszólalni. Amikor pedig elcsendesült a nézőtér és felforrósodott a levegő a várakozás feszült pillanataiban, akkor meg a meghatottság fogta le a nyelvemet... Csodálatosan szép esték voltak, még ma is megrendülök, ha visszagondolok rájuk. A regénytéma Az első regényem megjelenése után (A csillagszemű asszony) egyre több helyi szervezet vezetősége hívott meg író-olvasó találkozóra. Egyik alkalommal Kónya Jóska bácsival meg Csontos Vilmos barátommal vettem részt azon az emlékezetes találkozón, ahol szinte az ölembe hullt második regényem témája. A következőképpen történt. A beszélgetés után mindenki ott maradt. A fiatalok táncoltak, az idősebbek pedig borozgattak. Mi hárman közéjük keveredve szórakoztunk. Éjfél tájban egy szálfatermetű, pirospozsgás arcú, jó ötvenes férfi veregette meg a váltam: — Azt szeretném én magának mondani — kezdte —, hogy nagyon kedvelem az írásait. Minden sorát elolvasom, ha hozzájutok. Csak, tudja, egy valamit nem értek: maga mindig csak a nőkről ír. Miért nem ír már egyszer az özvegyemberekről is? — Hogy miért? — gondolkodtam el. — Valahogy úgy vagyok az özvegyemberekkel, hogy még egy sem vallott nekem . . . — Azon ne múljék — nevette el magát, majd komolyra fordította a szót. — Ha van türelme és végighallgat, én elmondom az életem alakulását, úgy vélem regénybe illő .. . Megragadtam az alkalmat. Félrehúzódtunk az egyik sarokba és türelemmel hallgattam az én újdonsült ismerősömet. Ránkvirradt, de ő még mindig mondta . . . Néhány hónap múlva hozzáfogtam a második regényem megírásához, s meg is írtam a Tűzvirág-ot. Ha él még és elolvasta a regényt, remélem itt-ott ráismert a saját életének egy-egy állomására. Ha netán megsértettem volna az írásommal, ezúton kérek bocsánatot . . . A csillagszemű ... Az egyik író-olvasó találkozón szólásra emelkedett egy bányász külsejű ember. Egyszerű természetességgel, jóízűen ropogtatva a szavakat tette fel a kérdést: — író elvtárs: maga tényleg lát csillagokat az asszonyok szemében, vagy csak handabandázikl? — Nézze .. .-keresem a választ —, én azt tapasztaltam életemben, hogy ha egy asszony szerelmes és boldog, valósággal kivirul, és én úgy látom, mintha milliónyi csillag sziporkázna a szemében . . . Újra felállt a vaskos férfi: — Hogyis mondjam . .. Ha így utána gondolok, tényleg van benne valami .. . Olykor-olykor az én asszonyom szeme is felragyog. Tudja mikor? . . . Amikor a havi fizetésemet a markába nyomom . . . Idős bácsi dicsérete Akkoriban a Hét közölte folytatásokban Forgószélben című regényemet. Egyik barátommal — hosszú útról hazafelé menet — megéheztünk. A főútról dombra kapaszkodó mellékút. A végén kivilágított csárda. Betértünk. Farsangi bál volt éppen, emelkedett a hangulat. Vacsorát rendeltünk. Néhány perc múlva idős bácsi csoszogott az asztalunkhoz. Csendesen köszönt. — Hallom, hogy maga az az író, akinek a regényét közli a Hét...? — Én volnék — bólintottam. — Tényleg maga az?. .. Engedje meg, kedves fiam, hogy megszorítsam a kezét, hogy megsimítsam a vállát. . . Tudja, kedves fiam, már bocsánat a megszólításért, nem is tudom hogyan köszönjem meg magának . . . Egyszóval, van nekem egy ágyban fekvő beteg párom, akinek én mindig felolvasom az írását napjában többször... Talán az élteti... Ha tudná, mennyire várjuk hétről hétre a postást. . . Adjon az isten magának sok erőt, egészséget, hosszú életet, hogy még nagyon, de nagyon sokat írhasson — mondta s harmat lepte szemmel elcsoszogott... Szégyen ide, szégyen oda Egyszer, van már vagy tizenöt éve, ha nem több, meghívást kaptam egy csallóközi községbe író-olvasó találkozóra. Mint később megtudtam, nagyon felkészülten vártak. Sajnos nem tudtam elmenni. Utána hallottam a nagy felháborodást, hogy lám, lám, ilyenek az író uracskák, fennhordják az orrukat, most már arra sem méltatják az egyszerű embereket, hogy közéjük menjen satöbbi . . . Akkor szégyelltem megmondani az igazságot, hogy tulajdonképpen miért nem mentem el. Most már nem szégyellem bevallani: annyi pénzem sem volt abban az időszakban, amin megválthattam volna a vonatjegyet, kölcsön pedig nem akartam kérni. Ha most nem hiszik el, akkor még úgy sem hitték volna el... És még valamit: akkor is tiszteltem és szerettem az embereket, most is tisztelek és szeretek kivétel nélkül mindenkit Csallóköztől egészen a Bodrogközig . . . 17
