A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-17 / 7. szám

Kővetkező számunk tartalmából: Szanyi József AHOGY ÉN EMLÉKEZEM Veres János: HEJ, RÓZSA, RÓZSA, ÉKES VAGY ... Miklósi Péter: v „ITT A CSEHSZLOVÁK RÁDIÓ MAGYAR ADÁSA"... Vajkai Miklós: AZ AZ APRÓ KIS EMBER Bottá György: SZIVÁRVÁNY AZ ORROM HEGYÉN Az első oldalon riportkép a Sebészfelelősség című íráshoz. A címlapon Gyökeres György, □ 24. oldalon Buday Endre felvételei A CSEMADOK Központi Bizott­ságának képes hetilapja. Meg­jelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob­chodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS — Ústredná expedí­cia tlače, 884 19 Bratislava, Gott­­waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­kézbesítő. Kéziratokat nem őr­zőnk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. ■ A Garam mentéről az utam az egykori — mesebeli — Tün­dérszigetre visz: Csallóközbe. A Csallóköz, felső részén fogyasztom az utat, túl Dunaszerdahely határán. Lég (Lehnice) felé, ahol Mihalik Istvánt szeretném utolérni, s nemcsak utolér­ni, hanem szóra is bírni, ahogy Furin­­da Rudi bácsit Tőrén. Csokhát Lég jó­­vain tágasabb település, mint Tőre, s Így jóval több időbe telik, amig meg­találom MihaJikék házát. Nézegetem is egy ideig, mert belém fészkelte ma­gát a kételkedés ördöge; nézegetem a házát, mert úgy érzem, sehogy se illik ez a zsellérház az elképzeléseim­hez. Ma mór a szövetkezetek elnökei nem ilyen házikókban laknak tájain­kon. De páir perc múlva Mihalik néni, akit ebédfőzés kőiben zavartam meg köszönésemmel, megnyugtat, hogy jó helyen járok. Csak éppen Mihalik bácsi nincs idehaza. f— Valami ajtókat javít az istállóknál -f- mondja Mihalik néni. — Kisegít, ahol kell — teszi még hozzá mintegy magyarázatként. Mihalik István ugyanis nyugdíjas szö­vetkezeti elnök: tizenkilenc esztendeig vezette a légi közös gazdaságot. A szövetkezet megalakulásától 1969-ig. — Mindjárt itt lesz — mondja Mi­halik néni — mert ebédelni haza jön. Mivel az idő délre jár, nem kell so­kat várakoznom a házigazdára. Nyílik a kapu, s a biciklit maga mellett tol­va bejön az udvarba István bácsi. Ma­gas, vállas férfi, az első látásra jó hatvanasnak mondanám, pedig már túl van a hetvenen is. Mivel nincs sok felesleges idő — meghibásodott ólaj­tók, kutrica-deszkák várnak szögre, kalapácsra — ebéd közben hozzálátunk egymás mellé illeszteni mindazt, amit az emlékezet István bácsi hetven esz­tendejéből megőrzött. — öregapám tizenkét évig katona volt, apóm ötvenhét évig cseléd. Bá­bon, Szered mellett dolgozott. Onnan jött át ide a Csallóközbe Szászra. (Szász mára egyesült Léggel.) Én már Szászon születtem. Apámék azért jöt­tek ide, mert a kamenciós cselédek Szereden csak rozsot és árpát kap­tak, itt pedig búzát és rozsot. Ez ab­ban az időben nagy különbség volt, mert a rozslisztből volt a tészta — úgy hívtuk: rozsfehérje — a többiből pedig a kenyeret sütöttük. E bevezető után, miközben István bácsi az ebédet kanalazza, azon gon­dolkodom, hogy milyen a különbség az akkori és a mostani költözködés oka között. Megérné egy kicsit alapo­sabban körüljárni ezt is. — Az volt a szerencsés — folytatja Mihalik bácsi — aki sertést is tartha­­lott. A komenció 16 mázsa gabona, 2 öl fa és ötven kéve rőzse volt egy év­re. A havi fizetés pedig 60 korona. Mi­vel apám parádéskocsis volt, hát ő húsz koronával többet keresett. Ez só­ra, petróleumra ha futotta. Hét—nyolc éves koromban már dolgoznom kellett, meri a háború elvitte a férfiakat. — Hányon voltak testvérek? — Nyolcán voltunk — s már sorol­ja is név szerint. — Annus, Mariska, Etel, Margit, utána következtem én, majd Feri, Gizi és Lajos. Ő meghalt ötéves korában. De vólt még egy testvérem, aki egészen pici korában halt meg, talán még nevet se adtak neki... Még négyen megvagyunk. — Hol járt iskolába István bácsi? — Itt Légen; Nagy Antal volt a ta­nítónk, de tizennégyben bevitték kato­nának. Hat elemit jártam. Amikor kint ősszel megszűnt a munka, akkor men­tünk, nem úgy mint most. Tavasszal pedig ha beszólt az intéző, hogy: „Mester úr, ezek, meg ezek a gyere­kek holnap jönnek fogasolni" — men­ni kellett. Őszig nem is láttuk az isko­lát. Lég határában abban az időben ura­dalmi birtokok voltak. Benyovsžky Ru­dolf grófé, a Bacsák-birtok... A légi határ leért a Kis-Dunáig. A faluban is volt néhány nagygazda 30—70 hold földbirtokkal. — Ahogy kimaradtam az iskolából, kiskocsis lettem, de egy időben birká­kat is őriztem; mindegy volt nekem csak munka legyen. Ez tartott egészen addig, amig be nem vonultam kato­nának. — Mi az hogy kiskocsis? Mi volt a munkája? — Azt jelentette, hogy egy lóval járt. Ide-oda küldözgették... Sárrétre, So­­morjóra, orvosért, saktérhez, állomás­ra. .. Ez volt a dolga a kiskocsisnak. — Szerette a lovaikat? — Szerettem bizony, még ma is ked­velem őket. GÁL SÁNDOR — Az első világháborúra hogyan emlékszik? — Mintha máma volna, úgy emlék­szem. Ide az urasághoz több, mint száz orosz hadifoglyot hoztak. Rette­netesen éhesek lehettek, mert úgy ették a kukoricát, mint a tyúkok. — Volt-e valaha olyan távol ott­honról, mint amikor elvitték katoná­nak? — Á, hol lettem volna? Hiszen ab­ban az időben a szegényember csak akkor látott valamit a világból, ha be­sorozták katonának. — Milyennek találta a katonaéletet? — Idehaza se volt valami jó dol­gunk; az ember a katonasorsba is be­letörődött. Csak o fegyelem nem tet­szett. Azon túl a koszt megvolt. Vala­mikor a szegénylegény a jobb kosztért másik gazdához szegődött szolgálni. Így a katonaság inkább volt jó, mint rossz. — Hogyan alakult az élete, amikor leszerelt? — Dolgoztam, meg is nősültem. Részt arattunk az uraságnál. Nálunk az volt a rend, hogy volt húsz kaszás, húsz marokszedő és tíz kötöző. Egy kötöző két morokszedő után kötözött. Általában tizedéből arattunk. Volt ami­kor 16 mázsát is megkerestünk, de 1934-ben bizony csak 9 mázsa jutott. A marokszedőket két mázsa búzáért fogadtuk fel. — Mi szeretett volna lenni? — Iparos. De erről szó se lehetett. Igaziból az volt az álmom, kovács le­szek, vasmunkás. Az első világháború utáni évek szer­vezkedésben, munkában teltek. Miha­lik István 1926-bűin lett tagja a CSKP- nak. Ezt követően bizalminak választot­ták. Abban az időbe gyakran talál­kozott Major Istvánnal is. A cselédek, földmunkások követelései itt is hason­lóak voltak mint a Garam mentén: 12 órás munkaidő, magasabb fizetés stb. Csakhogy az olyan bizalminak, amilyen Mihalik István volt, nem volt könnyű dolga. Amikor például Wetzler bérlő megtudta ezt, hívatta és megkérdezte: „Hallom, te valami bizalmi vagy." „Az vagyok" modtam. „Vedd tudomásul, hogy nálam a bizalmiak csak 24 óráig vannak." — Hajnalban, amikor etettünk, oda­jött a lovaim farához. „Pisti gyerejde, mondta, mondd meg itt a többiek előtt is, hogy bizalmi vagy." Az vagyok, is­mételtem meg újra. „Akkor el vagy 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents