A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 6. szám
Darwin nevének hallatán mindig egy hajdanvolt biológiaóra jut az eszembe. A tanárnő azt szerette volna megmagyarázni nekünk, tizenkét—tizenhárom éves kisdiákoknak, hogy a ma élő állatok nem ugyanolyanok, mint a sok millió évvel ezelőttiek, s ez azért van így, mert az élővilág állandóan fejlődik: bizonyos fajok kihalnak, mások — az életrevalóbbak — tökéletesednek, hogy végülis egy egészen új faj keletkezzék belőlük. A szemléltetés (no meg a hitelesség) kedvéért egy bájos példát is említett, a zsiráf létrejöttének a történetét. (Csak azok számára jegyzem meg itt zárójelben, akik netán hiányoztak volna az iskolából, amikor a származástannal foglalkoztak, hogy ez a zsiráf nem az én tanárnőm ötlete volt; más iskolában, más gyerekek, más tanártól ugyanerről a zsiráfról hallottak.) Eszerint: a zsiráf valamikor ugyanolyan kecses és formás állat volt, mint mondjuk a zebra, idővel azonban — a saját érdekében — arra kényszerült, hogy megnőjön a nyaka és a lába. Történt mindez pedig azért, mert kedvenc tápláléka, a falevél egyre nehezebben beszerezhető csemegének bizonyult: áfák rendületlenül nőttek, az alsó ágakról elfogyott a levél, a zsiráfnak, hogy jóllakjék ágaskodnia és nyújtózkodnia kellett, s közben — persze lassan — megváltoztak a méretei. Az utódai is örökölték ezeket a „módosult" testrészeket, mígnem aztán egy szép napon a hajdanvolt kecses és formás zsiráfra az anyja sem ismert volna rá (az ükanyja meg már végképp nem): a lába 2 méternél is hosszabb lett, a nyaka meg talán ennél is jobban megnyúlt. A falusi gyerek — habár még soha nem látott élő zsiráfot — együttérzett az őszsiráffal, már csak azért is, mert jól tudta, milyen bosszantó, ha a madárfészek vagy a körte egy magasra nőtt fa lombjai közt található. így aztán semmi furcsát nem látott abban, hogy az állat ilymódon segített magán. Egy szakállas bácsi képét és nevét is megjegyezte akkoriban, Darwinét, akiről azt is megtudta, mennyi baja támadt amiatt, hogy az embert a majomtól származtatta. MIÉRT HOSSZÚ A ZSIRÁF NYAKA ? (170 éve született Charles R. Darwin) Csak jóval később tudtam meg, hogy a fenti zsiráfnak semmi köze Darwinhoz, sokkal inkább a Darwinnál hatvanvalahány évvel korábban élt Lamarokhoz, aki ha kortársai és az utókor kegyesebbek lettek volna hozzá, ma ugyanolyan híres lenne, mint Darwin. Lamarck ugyanis a Darwinéhoz nagyon hasonló nézeteket hirdetett, s ez a zsiráf-mese is tőle származik. Darwin már csak azért sem modhatta volna el ezt a történetet, mert az övé másképp hangzott volna. Valahogy így: az őszsiráfok között akadt néhány nagyobb termetű, ezek könnyebben jóllakhattak (természetesen falevéllel), a kisebbek viszont éhenhaltak. A nagyobb termetű őszsiráfok utódai még nagyobbra nőttek, tehát a természetes kiválasztódás megtette a magáét. A két mese vége ugyanaz, csak az előzmények térnek el egy kissé egymástól. Ebben különbözik egymástól a két tanítás is, a lamarckizmus és a darwinizmus (talán mondanom sem kellene, hogy az utókor elnevezései ezek), s a csata — mert csatározások dúlnak a két elmélet hívei között — még ma is tart. Eddig ugyanis még nem sikerült eldönteni, hogy a zsiráf nyaka szükségszerűen nyúlt meg akkorára (ahogy Lamarck tanítja), vagy a természetes kiválasztódás következményeként véletlenül (ahogy Darwin mondta volna). De hogy egészen pontos legyek, már régen nem a zsiráf nyaka a vitatéma, hanem ennél általánosabb jellegű kérdések, s a két elmélet közötti eltérés sem csupán annyi, mint amennyit az előbb hamarjában felvázoltam. Ám alakuljanak a dolgok bárhogyan, ez semmit nem von le egyik tudós nagyságából sem. Tény az, hogy Charles Robert Darwin (aki 1809. február 12-én született) volt kettejük közül a szerencsésebb. Nevezetes műve, A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása akkor jelent meg (1859-ben), amikor az új eszmék befogadására alkalmassá vált a kor, s azok az emberek — köztük olyan lángelmék is, mint Cuvier, a paleontológia megteremtője —, akik megakadályozták Lamarck eszméinek térhódítását, befejezték földi pályafutásukat. Gyakran megesik, hogy egy könyvet nemcsak a tartalma tesz jelentőssé, hanem a megjelenését követő vihar is. Lamarck 1809-ben (tehát Darwin születésének évében) kiadott munkájában, a Természetbölcselet-ben (Philosophie zoologique) nem kevésbé forradalmi vagy ha úgy tetszik lázító gondolatok találhatók, ám ez akkor még tévelygésnek minősíttetik, s a sors iróniája, hogy Charles Darwin is lekicsinylőén nyilatkozik erről a műről, amelyben pedig lényegében mindent elmondtak, ami ötven évvel később, az ő könyve nyomán olyan nagy szelet támasztott. S az már szinte mulatságos, hogy Darwin a saját nagyapját is félremagyarázta, aki Zoonomia című könyvében ugyancsak lefektette a származástan alapjait. Tulajdonképpen két igazi előfutára volt a forradalmi eszmének: Jean Baptiste Lamarck és Erasmus Darwin, ám Charles Darwin egyikükről sem óhajtott tudomást venni. No nem azért, mintha a tekintélyét vagy az elsőségét féltette volna. Leveleiből, vallomásaiból és barátainak — mindenekelőtt Lyellnek — vele kapcsolatos megjegyzéseiből tudjuk, hogy becsületes, szerény ember volt, akitől az önteltség és a beképzeltség állt a legtávolabb. Említett könyvében mindenkit felsorol, akinek csak egy kis köze is van az új eszméhez — Lamarckot és nagyapját sem hagyja ki, csak éppen nem érdemben szól róluk. Mivel a rosszindulatot eleve el kell vetnünk, csak egy magyarázat marad: Lamarck nem fogalmazott elég világosan. Hogy így volt-e, ma már nem dönthetjük el, hiszen Lamarck könyvét, éppen Darwinnak köszönhetően jól értjük. Nem arról van szó, hogy Darwin lábjegyzetekkel látta volna el Lamarck munkáját (rosszul beszélt franciául, s valószínűleg alaposabban nem is olvashatta el a Philosophie zoologique-ot, csupán a 'később megjelent kommentárokat), hanem arról, hogy az 1859- ben megjelent A fajok eredete annyira egyértelmű volt, annyira világos magyarázata a problémáiknak, hogy e könyv jóvoltából egyszeriben tisztábban látták az elődök addig homályosnak tetsző eszmefuttatásait is. Darwin könyvének volt még egy nagy előnye: rengeteg példán szemléltette, a valóságban is megfigyelt esetekkel bizonyított elmélete helyességét. Több mint húsz évig gyűjtötte az adatokat ehhez a műhöz. 1831-ben kezdte, amikor 22 éves korában a Beagle nevű hajón világkörüli útra indult. Az öt évig tartó utazás során számtalan helyen megfordult, s különösen a Galapagos-szigeteken tett látogatása volt ró mély benyomással. A már említett zsiráfnál sokkal érdekesebb állatok segítségével próbálta megmagyarázni embertársai számára azt, amiről őt a megfigyelései minden kétséget kizárva meggyőzték: nevezetesen, hogy a fajok a létért vívott küzdelem során arra kényszerülnek, hogy egyre jobban alkalmazkodjanak a megváltozott viszonyokhoz, a kevésbé életrevalók (még ugyanazon a fajon belül is) elpusztuljanak, az erősebbek és az ügyesebbek megmaradjanak. Hogy aztán ennek az evolúció, a fejlődés lesz a következménye, az csak magától értetődő. A gerinctelenekből gerincesek lesznek, a hüllőkből madarak, s egy ősmajomból így lesz idővel ember. Az emberré válás történetét azonban nem 1859-ben írta meg, hanem 12 évvel később, az 1871-ben megjelent Az ember származása című munkájában — feltételezhetően óvatosságból, azt gondolván, hogy addigra megnyugodnak a kedélyek. Épp az ellenkezője történt: ekkor kerekedett a legnagyobb vihar, noha a könyv már nem éppen uj gondolatokról számolt be, az A fajok eredete megjelenése óta eltelt 12 év alatt több olyan mű látott napvilágot, amelyben szó esik a majom és az ember rokonságáról, Darwin csupán összefoglalta ezeket az elképzeléseket, most mégis őt kiáltotta ki a viktoriánus Anglia a főbűnösnek (hogy milyen leveleket kapott, miféle gúnyrajzok jelentek meg róla, hadd ne részletezzem). Még századunk harmincas éveiben is jócskán akadtak ellenségei, kivált Amerikában, ahol még bírósági eljárás is indult egy darwinista nézeteket hirdető középiskolai tanár ellen. De ennél voltak ravaszabb támadások is. Némelyek rájöttek, hogy a legelegánsabb dolog a két lángelmét, Lamarckot és Darwint kijátszani egymás ellen. Megszületett a lamarckizmus és a darwinizmus, később a neolamarckizmus és a neodarwinizmus, mint egymást kizáró tanítások, noha sokkal több a hasonlóság köztük, mint amennyit bárki is a vitatkozók közül hajlandó beismerni. Mindenesetre valószínűbbnek látszik, hogy a két elmélet nem kizárja, inkább kiegészíti egymást. Ezért, ha a címben feltett kérdésre keressük a választ, Lamarck véleményét ugyanúgy figyelembe kell vennünk, mint Darwinét. LACZA TIHAMÉR POLONÉZ A feltűnő, agresszív vonalvezetésű, jó megjelenésű autó neve Polonéz, és ez elárulja, hogy Lengyelországból származik, és hogy az egyszerű számozással megjelölt Fiat típusoktól eltérően lengyel fejlesztés, sőt, hogy a lengyel autóipar csúcsmodelljének szánták. Mennyire új autó a Polonéz? Az első pillantásra azt mondhatjuk, hogy teljesen. Am jobban elmélyedve a részletekben, észrevesszük, hogy a tervezők — ahogyan a gazdaságosságra törekvő korszerű autógyártásban szokás - sok mindent felhasználtak a Fiat 125 P modellből, ami nemcsak a kocsi gyártását teszi egyszerűbbé, hanem későbbi üzemeltetését is. A tengelytáv és a nyomtáv mérete például szinte semmit nem változott, ami a két típus „alvázának" nagyméretű hasonlóságára utal. A motoron, a váltóművön és a futóműveken is csak az avatott szem veszi észre a módosításokat - mégis az az összbenyomás, hogy mindez több egyszerű átdolgozásnál, a Polonéz semmi mással össze nem téveszthető új kocsi. A Polonéz menetteljesítménye megfelel annak, amit dinamikus vonalvezetése alapján várhatunk: az 1,3 literes 65 LE-s motorral 140 km/ó sebességet ér el, az 1,5 literes, 76 LE teljesítményű változattal 150 km/ó-t. A menetkész súly és a megengedett összsúly mindkét esetben 1140, illetve 1540 kilogramm. 1«
