A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám

ERESZD EL A KEZEM,

Rozsnyó közelében meghalt egy ember. Nyáron, tomboló hőségben, szerencsétlenség következtében. Amikor árnyékban is magasra szökött a hőmérő higanyszála. A krasznahorkai vár szeme láttára, Váralja szélén történt mindez, ahol a rozsnyó—kassai műútról letérve Barka felé szalad az út. A szerencsétlenül járt azon futkosott reggel óta. Vitte a feleségét a rozsnyói vasútállomásra. Lobogott a szoknyája, mint erős szélben az árbocon felejtett zászló. Letette, és már fordult is vissza a nagyobb fiáért. Hagyta, hogy belekapaszkodjon a derekába, s robogott vele is.

Közben bele-beleszagolt a levegőbe, nagyokat szippantott belőle, különkülön akarta érezni és élvezni benne az erdő szagát, a mező és a rét illatát, és arra gondolt, ez az utolsó olyan nyár, amikor még visszamegy Dečinbe, felesége és a gyermekei városába, munkahelyére, ahová a háború utáni viharos évek sodorták. Aztán véglegesen hazatelepedik. Kassa csupán egy hajitásnyira a falujától, ott keres magának munkát. Elég a készülődésből, lelke szenvedéséből, a szülőföldjétől elszakadt ember sóvárgásából, az álmatlan és szenvedtető éjszakákból, amelyek a lehúnyt szemhéjak alá gyömöszölik be a faluját, amelyben született, a szülői házat, amelyben a bölcsője ringott, az iskolát, amelyben magyarul tanult, a templomot, amelyben a haláláig emlékezetes évzáró ünnepélyeket tartották, a szántókat, réteket, erdőket, legelőket, amelyeknek ismeri a végtelenbe szerteágazó minden gyalogúját.- Ti mikor értek haza? — kérdezi közelebb húzódva hátához a nagyobb fia. Csehül hangzik a szó, kicsit szégyelli is, hogy szülőfalujában az idősebbek, a vele egykorúak, a cimborák nem tudnak értekezni a gyerekeivel.

— Éjfélig mi is hazaérünk — kiabálja hátra a fiának morcosán, kedvetlenül, és nem mond többet.

A visszautazás nehéz perceiben hallgatásba szeret temetkezni. Ne szóljon hozzá senki, a fia se, az anyja se, a testvérei is hagyjanak neki békét. És főleg ne sírjon körülötte senki, ne ejtsenek érte könnyet, az idegenbe szakadt embertársukért, aki a vihar elmúltával maga határozta meg a sorsát. A többiek, a falubelijei mind egy szálig visszaszivárogtak, otthagytak csapot-papot, ott raktak fészket, ahol születtek, szövetkezetben vagy a Vasművekben dolgoznak. Nyugodtan hajtják párnára a fejüket, nem szenvednek az éjszakában.

Csak neki jutott ki az otthon utáni sóvárgásból, csak ő szenvedi meg nyaranként a búcsúzás, az újra elszakadás kínját a motorkerékpáron, mint most is, ahogy másodszor húz ki a faluból a hullámos, kanyargós, domboktól kísért úton, és rohan a rozsnyói vasútállomás felé. A szerelem az oka mindennek, bár lehet-e, szabad-e a szerelmet okolni akármiért is? Felesége már egy kicsit megfáradt, megtört asszony, két fiúgyermekük édesanyja, észrevehetően megvastagodott a dereka, de szőke hajában még most is azt a szagot érzi, amelytől akkor bolondult meg, amikor először a tüdejére szívta.

Kék szemében is ugyanaz a mélység látható, mint akkor először a csokoládégyárban. Hátul megkötött fejkendő, helyes, takaros kis munkakötény, s szemében a szívét, vérét forrósító tűz, melegség. Egy csodálatosan szép tavaszi napon néztek úgy egymásra, hogy együvé is akartak tartozni. Megismerkedtek, egymásba szerettek, sétáltak, kéz a kézben jártak a langyos, szeles tavaszi estékben, a szép és elviselhető jövőről álmodoztak, családalapításra alkalmas lakásról, puha, meleg fészekről, míg aztán egyszer a kelleténél is színesebbre szőtt álmoktól részegen az Elba partján találták magukat.

Fények úszkáltak a sima felületű

folyóban, mert már egészen beesteledett. Annyira magukban voltak, hogy csupán a városból ki-kicsapódó zaj járt a nyomukban. Meg még távolból a Dečin-Rensko között menetrend szerint közlekedő személyszállító hajó motorjának a búgósót hallották. Azóta sok mindent építettek már arra a helyre, ahol leroskadtak a hideg föld nedves füvére, ahol a felesége egyre forróban és egyre odaadóbban súgta a fülébe:

„Ja to nechci! Ja to nechci! (Én azt nem akarom.)

Amikor meg már mind a ketten égtek a szerelem perzselő lángjában, a felesége szinte megvadulton hajtotta s még az éjszakában hazafelé botorkálva is egyre azt ismételte:

„Ô, te bolond magyar! Én vérmes magyarom!"

Elbaparti nyirkos füvön fogant első gyermekük, az idősebb fiú, aki a háta mögött kullancsként kapaszkodik a derekába. Hogy röpül az idő! Már fél fejjel magasabb nála. A szeme az anyjáé, a haja az övé, fekete és mint a sörte. Autószerelőnek tanul.

— Vigyázz az úton, apa! Nyár van, nagy a forgalom! — harsogta a fülébe a nagyobb fia, és mit nem adott volna érte, ha mindezt magyarul is el tudta

volna mondani. No de még semmi sem késő. Jövőre pótolható minden. Amikor már itthon lesznek.- Ne félj, óvatos leszek. Nyitva tartom a szemem. Versenyezni különben sincs kedvem. Fél órával később érj, mint hamarább a kórházba - nyugtatta meg a nagyobb fiát, aki az édesanyjával vonaton utazik vissza.

Aztán gyorsan le is fékezett. Csikorogtak a fékdobok. A kettőszázötvenes Jawa engedelmes állattá szelídült. A kassa-rozsnyói országútra ért; vakító fényben, fehérségben úszott a nyár. Nem nézett fel, de azért érezte, feje fölött tudta a büszke várat s a hegy tövében virító falut, Krasznahorkaváralját. A műúton egymást érték a gépjárművek, az autók és a kiránduló autóbuszok, a motorkerékpárok. Rohantak le a szerpentinről, s szaladtak fel a tetőre, hol mutatva, hol meg rejtve magukat, mint a búvópatak. Előtte hegyek magasodtak, mint úszó hajók vagy jégtömbök, hátukon két ismerős faluval, Szilicével és Borzovával, ahol gyerekkorában annyiszor megfordult az édesanyjával. Alig karnyújtásnyira terült előtte Várhosszúrét s a hullámzó táj le egészen a Sajó völgyéig.

Elég sokáig kellett az országút szélén várakoznia, míg alább hagyott a száguldás. Aztán egy alkalmas pillanatban belefolyt maga is a forgalomba, és ismét a saját jövőjére terelődött a figyelme. Fogadkozott magában, hogy ha visszaér Déčinbe, nem halasztgatja tovább a dolgot, a hazaköltözést, mondja a gyárban mindenkinek, elsősorban a haveroknak, de a mesterének is, hogy felkerekedik, elmegy, helyet változtat. Persze a megjegyzéseik előtt nem dughatja be a fülét.

„Hová mennél? — kezdik a marasztalását. — Itt van már neked a helyed, a feleséged cseh, a gyermekeid is csak az édesanyjuk neylvét beszélik. Nem érzed jó magad közöttünk? Még mindig nem szoktál meg nálunk?"

Meg kell őket hallgatnia. De már nem hagyja annyiban. Kinyitja ő is a száját, és elmagyarázza nekik, mindenkinek, vezetőknek és hivatalnokoknak, hogy jó itt, sehol másutt nem is lesz jobb, ezt tudja. Egyszóval jól érzi magát a gép mellett, közöttük, meg azzal is tisztában van, hogy feleségének, gyermekeinek Decin a szülővárosuk, de

értsék meg őt, próbálják beleélni magukat a helyzetébe, csak nappal jó ott, akkor van íze a kenyérnek, a szafaládénak, a kávénak és a sörnek, mert csak akkor van nyugalma, békessége.

A nappal a könyörületes a szülőföldjétől messzire került emberhez. Reggelente nagy fényességgel beragyog a nap az ablakon, felébreszti őt, felvillanyozza, munkába sietteti. Elvonja a figyelmét az emlékeiről. Az éjszaka a bolondabb. Amikor pihennie kellene, akkor ébreszti fel az emlékeit. Fájdalmasan, lélekszaggatóan. Akkor láttatja tisztán, élesen a gyerekkorát a szemhéjai alól is. S ha éjfél körül kínoskeservesen el is alszik, mindjárt álmodik. S álmában az anyja beszél hozzá:

„Gyere már, fiam, szerelmetes gyermekem! Ne késlekedj..."

Meg az apja kolompra emlékeztető hangját hallja:

„No gyere, gyere, és csodálkozz, hogy megváltozott minden. Rá se ismersz a faludra. A öcséd tanító, a nénéd ápolónő, én meg csak úgy,

MÁCS JÓZSEF

mint régebben, a szövetkezet csordáját őrzöm.”

Gyakran megesik az is, hogy az anyja leveléből feltámadt halottak beszélgetnek vele. Jönnek elé a temetőből és szemrehányóan néznek rá. Megcsóválgatják a fejüket.

„Fiam, fiam, mért nem akartad, hogy még életünkben lássunk? Mért nem jöttél idejében vissza? Hiszen tudtunk rólad a világra jöveteled első percétől. Hallottuk a sírásodat, a nevetésedet, ismertük a járásodat. Nekünk is hiányoztál, nemcsak a szüleidnek"...

És még ennél is borzalmasabb álma volt, amikor a legelőjükön járt, s megszólította őt az a vadkörtefa, amely gyülekezőhelyük volt nagy csavargásaik idején.

„Gyerekkori cimboráid most is megállnak a koronám alatt, pedig már öreg vagyok. Hogy-hogy te nem vagy kíváncsi rám? Nem akarsz látni soha többet?"

A vonat éles füttye figyelmeztette arra, hogy ismét az állomásra érkezett.- Halló, itt vagyok, ide gyertek - integetett szaporán a felesége. A tolató mozdonyok szuszogásában elveszett a hangja. Az állomás peronján a nyelvek bábeli zűrzavara fogadta.- Megyek én is egy kicsit anyádhoz — állította lábára a motorkerékpárt a napégette salakon, és hóna alá csapta a bukósisakot. Útra kész melegítő volt rajta.- Tessék akkor utánam jönni — ment előre a fia. Papucs slattyogott a lábán. A rövidre sikerült nadrág szárából mint két pálca szúrt a földbe a vékony, hosszú lába. Most mintha még inkább elállt volna a füle.- Késik a gyors? - futtatta tekintetét a legcsillogóbb síneken Pelsőc felé. Onnan várták a vonatot.- Mindjárt itt lesz. Már bejelentették az érkezését - duruzsolta lágyan, dallamosan, csehül a felesége, és gyorsan eligazgatta rajta a melegítő felső részét. A szeme ragaszkodást és melegséget sugárzott.- Megvárom — mondta, és nézte a feleségét. Az az első, forró Elba parti este jutott az eszébe és nagyot, kívánatosat nyelt. - Feladom nektek a bőröndöket!

14