A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 6. szám
A képünkön látható bécsi gyártmányú porcelán állóórát a nyírbátori Báthori Múzeum őrzi. A széles, cimerpajzs alakú mezőben elhelyezkedő színes tájkép, az erdő előterében a kis félsziget s a fehér, rózsaszín és piros ruhába öltözött női alakok a biedermeier ízlés jelei. Jerevánban nem probléma a szomjúság. Több száz kis kutacskából folyik a jóízű jereváni víz, amelyből pohár nélkül is ihat a szomjazó. Az olasz tévéfilmek legérdekesebb egyéniségei közé tartozik a Bucci házaspár. Egyebek között a Don Quijote című filmben is együtt játszottak: Flavio Bucci a címszerepet alakította, Micaela Pignatelli pedig Dulcineát. Moszkva utcáit járva a hazánkfia is találkozhat ismerős arcokkal. Ezen a moziplakáton például L. Chudik szlovák színész, a Szokolovo című csehszlovákszovjet film címszereplője látható. Napjainkban az emberiség jelentős hányada kövérségi komplexusban szenved. Fernando Botero kolumbiai szobrász azonban nem tartja hátrányosnak az elhizottságot, s ezt szobraival is bizonyítja. Állítása szerint a történelemben „minden jó a kövér emberektől eredt". Ez a három szép keleti szőnyeg az isztambuli szőnyegmüzeumban tekinthető meg. VAJKAI MIKLÓS: A KÚT TÖRTÉNETE Régebben akkora kút ácsorgott az udvarunkon, mint egy ember. Magas, barna színű rángatókút volt. Ahogyan apáméktól hallottam, még 1932-ben ütötték le a kilenc méternyi acélcsövet, és erre került a hatalmas alkotmány. Jól emlékszem: a talpa az anyaföldön állt, és még így is magasabb volt az apámnál. Talán három fejjel is magasabb ... És ez a kút, a mi kutunk, majd harminc esztendeig szolgálta a családot. Az egyik télen, talán szüleim elővigyázatlanságából befagyott. Mikorra megvirradt, az oldalát már szétvetette a fagy. Apám meghegesztette az öreg jószágot, megjavíttatta a kováccsal, s a kút újra udvarunkon őrködött. De ezután már csak rövidest. Pedig ezután már a szüleim is nagyon vigyáztak rá. Ha csak kisebb hideg jött, már bepatyókálták, betekergették csalánzsákkal. A hegesztés mégsem tartott sokáig. Egy reggelen aztán apám petróleummal áztatta meg a csavarjait, majd leégette róluk a rozsdát. A kutat a kukoricaszárító mellé fektette, közel a kerítéshez. Fogta a kalapját, s az állóhoz madzagolta. így indult a szélben Somorjába. Egy szóval sem mondta, mi a célja. Csak ment, ment a szakállas ember a nagy szélben, lekötött kalappal. Délutánra tért haza. Vállán egy alig félméternyi, kék színű kutacska feküdt. Rászerelte a földből alig kilátszó csőre, s egy fél óra elteltével már innen húzta édesanyám az első kübli vizet. — Apró, de jól adja — mondta. Apám a kerítés felé sandított, szemei a volt kutat keresték. A volt kutat, amely még évekig feküdt a kerítés mellett. Ha emberek jöttek, gyakran megmutatta nekik. Az aprócska teremtményről meg még sokáig csak kézlegyintéssel szólt. Később az öreg kút mellé kiégett sparhert is került, egy tönkrement fazék, és az elhasználódott meszeskübli. így töltődött föl a kukoricaszárító és a kerítés közötti űr. Apám odament, közelről megnézte a kutat. S most már a kis kék színű kút felé is pillantott néhanapján.- Mi lesz a sorsa? - kérdeztem egyszer apámtól.- Még nem tudom. - Kalapját levette fejéről, mintha azt akarta volna mondani, hogy ebben a kalapban ment a másikért. — Erős jószág volt ez ám . . . — mutatott a kútra. — Azt hittem, sosem kopik el, s mégis tönkrement... Pedig nem akármilyen vasból van ám ... Tán még az ólomnál is nehezebb, de tiszta, tiszta mint az üveg . .. Felemeltük, s a kerítés oszlopához támasztottuk.- Hol vettétek? — kérdeztem.- A nagyapád vette ... Hogy kitől, már nem tudom ... - Kissé odébb lépett, egy vastagabb botot vett fel a földről, s a kútra suhintott vele. - Ügy szól, olyan tisztán, mint a harang . . .- Ügy...- Pedig már régóta fekszik itt a földön, és még mindig megvan a hangja .. .- Még mindig ... A hangja még akkor is megvolt, amikor egy községi vasgyűjtés során felpakoltattuk a lovasszekérre. Melléje került a kiégett sparhert is, a tönkrement fazék, s az elhasználódott meszeskübli. De mindezek között a öntöttvaskút ért a legtöbbet. S ahogy elnéztem, a szekér holmijai között is ő vitte a prímet. Apám mielőtt elindult volna befelé az udvarra, még egyszer végigsimított göcsörtös ujjaival a kúton, végig a repedésen. Volt egyszer egy hadnagyocska - a diszkóban A diszkókirálynő, a tizenéves lányka, önfeledten vonaglik minden hét péntek estéjén a diszkóban. Körülötte a diszkóarisztokrácia egész serege, rosszul öltözött hercegek, grófok és bárók, kivéve egy-egy kezdő őgyelgőt, kinek csípője nem bír ráállni a már rituális jellegűvé vált tam-tam-ra. A vastag füst, szemet ingerlő illata jól elegyedik a konyakéval, ami ki-kilötyög a kézről kézre járó üvegből. Ó, távol álljon tőlem az ifjúság bántalmazása, nem felejtettem el, hogy egyszer én is voltam fiatal. Jártam a keringőt - ami akkor volt divat - a „diófa csárdában", Robi cigány repedt hegedűjének nyekergésére. Még Medvére is elkerekeztem, ahol a híres Jasznikker házaspár húzta a talp alá valót — „hermónikán". Én is elég korán megkóstoltam milyen ízű a „detva”. Esténként ricsajogtunk, rendetlenkedtünk az akkori felnőttek bosszúságára. Ne tiltakozzon az életkor létráján tőlem egy fokkal följebb jutott nemzedék sem, mert ami igaz az igaz, ők sem voltak, mi sem voltunk jobbak a Deákné vásznánál, csak talán jobban behúzódtunk mögé. Nem így a harmadik nemzedék, ök felszabadultak számtalan kötöttség alól. A járókelők közt összeborulnak, jó, hát szeretik egymást. Fenemód káromkodnak, volt kitől megtanulniuk. Letapossák a másik lábát, nem udvariaskodnak, megengedtük nekik. Akkor azon se botránkozzunk meg, ha a kis diszkókirálynőt néhanapján hullarészegen cipelik haza az udvaroncok, mert a „pijálást” is elleshette valakitől. És vajon ki merészelné megkérdezni egy „anyányi" hölgytől: Hány éves vagy gyermekem? Nem elég talán, ha ki van írva arasznyi betűkkel: Alkohol felszolgálása 18 éven aluliaknak tilos. Annál jobb, legalább van mit megszegni. Különben is a mama meg a papa gondja óvni gyermeküket a káros szenvedélyektől. Azért mégis belekontárkodom egy kicsit — már elnézést, mprt bizony haragszom, ha éjfél után egy órakor beordítozzák ablakomon az aranyvégű cigaretta hátborzongatóan melankolikus dallamát. Igaz a szövegét is ismerik. Nem a kis „királynő", — mert ő ahogy mondám, magatehetetlen —, a többi főnemesek. Kábulton ülök fel nyoszolyómon, és majd megesz a fene mérgemben, de egyre jobban meglepődöm, szinte velük dúdolom az émelygoen giccses bakavilágbeli, könnyfacsaro andalgót. Valamikor öt-hat éves koromban volt divatban. Érdekes, Jasznjkker bácsi sosem játszotta. Most következik egy ropogós: „Nyitva van a százados úr ablaka". Ez igen! Bár erre gyorsan becsukom az ablakot. Még aláfestésként hallom az „őrmester úr" trágár megjegyzéseit. Sokáig nem bírok elaludni. Félálomban toprongyos bakák vonulnak keresztül falunkon, csattog a bakancsuk, szól a trombita, aknák robbannak és nyerítenek a lovak. A törzsőrmester ócska tölcséres gramofonja recseg: Csak egy nap a világ. Reggel nem tudom megkülönböztetni, melyik volt a rég megtörtént ólom, és melyik, az éjszakai valóság. De honnan került a levitézlett limlom zene az ifjú diszkósokhoz, és vajon ismerik-e történelmi hátterét? Ezt nem értem. CSICSAY ALAJOS 9
