A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-22 / 30. szám
JESS CAPALDI M or the a maga módján valóban beteg volt. Diagnózis: progresszív paralízis. Ezt mondta az orvos, nem vitatkozom vele, még kevésbé a feleségemmel. Ez valami királynői betegség, és Marthe úgy is viselkedett, mint az, akinek legalább ezer alattvalója van. Az ágyból és a tolókocsiból parancsolgatott, elsősorban nekem. Egy délelőtt megszólalt a „királynő csengője". Azonnal felsietem a hálószobába, hogy Marthe panaszait meghallgassam. Az ágyban ült, haja széjjelszórva a párnán. Az arca — amely sohasem \Tolt szép — most is ijesztően — Biztosan megnyeri a tetszésedet, Marthe. Te magad kérted, nem? Türelmetlenül és szorongással vártam a feleségem találkozását a szépséges Mendoza kisasszonnyal. A beszélgetés bizony alaposan elhúzódott. Amikor az ápolónő végre kisurrant a betegszobából, kedvem lelohadt. Mendoza kisasszony csak annyit mondott, hogy a feleségem hívat. Olyan volt, mint a sárkány. Fújt és prüszkölt, amikor beléptem. — Hol találtad ezt a spanyol bestiát? Valami bárban? — Marthe .. . térj magadhoz! Hiszen a három jelölt közül éppen Mendoza kisasszonyra esett a választásod, nem emlékszel? Esküszöm neked, hogy ezt a nőt soha életemben nem láttam. rú volt, szeme kisírva, haja a vállára omlott. — Töltsék magának is egy kis teát? — kérdezte suttogva. Bólintottam, majd közelebb léptem hozzá. — Szeretlek — mondta azonnal. — Az első találkozásunk óta erre a pillanatra várok. — Én is szeretlek — suttogtam. — Reménytelen a mi szerelmünk. Miért nem válsz el tőle? — Megtehetem, drágám. Hallottam, hogy igen kedélyes szegényházakat tartanak fenn a felnőtt férfiak számára — mondtam keserűen, majd így folytattam: — Minden este megkapja a pentamilint? Néha képtelen elaludni, s ilyenkor ez az orvosság segít. Viszont ha fokozatosan túladagolnád neki az orvosságot, minden este egy-két millisárgásra „sikerült". Igen, Martheből a betegség zsarnokot „nevelt", egy kibírhatatlan perszónát, aki útálattal és undorral figyelte egészséges férjét. Vagyis — engem. — Hát azt nem mondhatom, hogy lélekszakadva rohantál hozzám, — mondta cinikusan és rosszkedvűen. — Tedd a tálcát az asztalkára. Biztosan túlfőzted a tojást. Mindig túlfőzöd! — Hamarosan kilenc óra lesz, Marthe — szóltam halkan. — A vonat most érkezik. Elmentem volna az állomásra, hiszen Mendoza kisasszony idegen ebben a városban. Felküldöm a szobalányt, jó? — Menj, menj a vasútállomásra! Hadd lássuk végre art a Mendoza kisasszonyt. Nyugodj meg drágám . . . Most már nem vagy egyedül .. . Két hónap múlott el azóta, amióta először megcsókoltam Mendoza kisasszonyt, vagyis Ornellát. Marthe ez alatt az idő alatt szünet nélkül nyomogatta a csengőt, lármázott, felverte a házat, talán csak azért, hogy egy perc nyugtunk se legyen. Féltékeny volt, de élvezettel féltékenykedett, tetszett neki ez a perverz játék. Kétértelmű szavakkal fordult felénk és ujjal mutatott Ornellára. Enyhe célzással megmondta, hogy minek tartja és miért. Orneíla ilyenkor elvörösödött, Marthe kacagott. Éjfél a konyhában. OrneJla lejött, hogy megigyon egy csésze teát. Szomogrommal többet, akkor... A lassú halál szépen levinné őt a föld alá. A kedves Marthe királynőt. . . — Meddig tartana ez az újfajta gyógykezelés? — Két hónapig, drágám. És akkor miénk a világ . .. Két héttel később a házba hívták az orvost. Marley doktor vagy egy óra hosszat töltött a beteg ágya mellett. Zavarát nem tudta leplezni, de boldogtalánságát sem. Bevallotta, hogy fogalma sincs, mi okozhatta a beteg állapotának rosszabbodását. — Minduntalan hányinger kínozza — világosítottam fel az orvost. — Ha valami történik, éjjel vagy nappal, bármikor, azonnal hívjon fel. Másnap az orvos elvesztette a fejét. Majdnem jajgatva közölte, hogy a beteg kórházi kezelésre szorul. Állapota egyre súlyosabb, nem felelhet érte, amíg a házban fekszik. Minden mozdulatára ügyelnie kell. — Marthe nem megy a kórházba — mondtam határozottan. — Nincs más megoldás, uram! Az éjszaka sokáig' elbeszélgettem Mendoza kisasszonnyal, ültünk a konyhában, mint valami búbánatos szerelmespár. Fejét a vállamra hajtotta és gondolkozott. Egyszerre csak ijedten az ajtóra nézett. A küszöbön ott állt Marthe. Hálóingben. Gonoszul kacagott. — Marthe — mondtam ijedten. — Miért hagytad el az ágyat? — Ha nem jövök le, akkor elmulasztom ezt a szép látványt és nem tudom meg azt, amit mind ez ideig csak gyanítottam. Tudtam én nagyon jól, hogy mit keres ez a spanyol ribanc a házban! — Ne mondj ilyet róla, Marthe! — Ó, ez valóságos lovagi póz! Véded, ugye? Elegem van belőled, a hazugságaidból, a szeretőidből, a csinos pofádból. Ez a ribanc azonnal hagyja el a házat! Parancsolom! Érted? Parancsolom ! A sofőr betessékelte a kocsiba a kisírt szemű senorita Mendozát. Sokáig az ablak mellett álltam. Most szállt be a vonatba és... adios, cara mia! — Felhívtad az ügynökséget? — kérdezte Marthe másnap. — Igen — mondtam komoran és szomorúan. — Elküldenek három nőt Válogathatsz közülük kedvedre. Én ezalatt moziba megyek. öt óra körül értem haza. A csengő azonnal megszólalt. Majdnem kivert a frász ettől az éles csengetéstől. Azonnal felrohantam a betegszobába. Marthe kivételesen igen jó hangulatban volt. Vigyorgott. Egyenesen a szemembe. — Minden rendben van, drága férjecském. Találtam végre egy megbízható ápolónőt. Az első kettő nem nagyon tetszett, olyan ribancfélék voltak, tehát fiatalok. De ez, ez a harmadik, ez biztosan megnyeri a te tetszésedet is. Sajnos, nem szép és nem fiatal. Lent van a konyhában. Miért nem nézed meg? Erre nem vagy kíváncsi? Nem szóltam egy szót sem. Lesiettem a konyhába. Az új ápolónő úgy hatvanesztendős lehetett, öregasszony — ez van. öregasszony. — Talán a nagyságos asszony hívat? — kérdezte. — Éppen teát főzök. Odafönt megint megcsörrent a csengő. Kirohantam a konyhából. Marthe a lépcső korlátjának támaszkodott és kacagott. Vérig sértve visszamentem a konyhába. — A feleségem hét órakor beveszi az orvosságot — mondtam türelmesen. A pentamilint. Ezt ne feledje el. . . — Nem felejtem el. De ... te olyan sápadt vagy. — Majd elmúlik. Tudod, hogy az adagot... — Tudom. Majd a tejben felhígítom. — ügyes kezed van és gyors észjárásod, anyám. Az öregasszony felkapta a tálcát és felment a betegszobába. TÁMAD A SZÚNYOG Nem állíthatjuk, hogy a szúnyognak jó szeme van. Ennek ellenére elég pontosan repül rá a kiszemelt áldozatra. Támadása három szakaszból áll. Az első tizenöt méternyi távolságból kezdődik. Széllel szemben repülve szagot érez, de az egyes szagokat még nem tudja megkülönböztetni, csupán irányjelzőként szolgálnak számára. Hét méterrel a cél előtt a szúnyog tájékozódni kezd. A széndioxid-forrást keresi, a lélegző embert. A harmadik szakasz néhány centiméternyi távolságra kezdődik. Ekkor már az élő szervezet melege és nedvessége szolgál számára útjelzőül. A rovartani kutatók vizsgálni kezdték azoknak a készítményeknek a hatását, amelyeknek a szaga elűzi a rovarokat. Kiderült, hogy vegyi anyagok segítségével megzavarható a szúnyog pontosan működő „antennarendszere”. Amint megérez egy kellemetlen új szagot, már nem képes nyomon követni a széndioxidot. A háromfázisú elemző program, amellyel a természet felruházta, csődöt mond. Ismeretes, hogy a szúnyogok egyes embereket jobban kedvelnek, másokat kevésbé. Miért? Ahhoz, hogy válaszolni tudjanak erre a kérdésre a kutatók légcsatornás kísérleteket végeztek. Az alagútba két fakúpot helyeztek, az első hideg és nedves, a második meleg és nedves volt. A mesterséges légáramlat ellenállásának leküzdése után egész szúnyogsereg lepte el a második kúpot. Ez tehát azt jelenti, hogy a szúnyogok azokat az embereket támadják meg, akiknek a bőre általában magasabb hőmérsékletű. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a szúnyogok támadását egy negyedik tényező is befolyásolja. A rovar az emberi szervezet elektromosságára is érzékeny. Ezt a föltevést azonban mind ez ideig nem sikerült igazolni.
