A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-22 / 30. szám
épületben. Aki idefért a péróbeli emberek közül, az itt kapott lakást, a többiek szerteszét. A hnb hetvenezer koronát költött az akcióra. Ebből a pénzből a viskók tulajdonosainak is jutott fejenként néhány ezer korona - szanálási kártérítés címén. A hnb szigorúan ügyelt rá, hogy a kártérítettek mire költik a pénzt, s csak akkor fizették ki, ha azt tényleg a saját javukra fordították. Bútorra, ruhára, hűtőgépre, televízióra, mosógépre. Ennyit mond el az elnök. Arcán látszik, valamennyire megnyugtató helyzetet sikerült teremteniük, többet a semminél, mert úgy-ahogy sikerült felszámolni valamit, amit az elnök így minősített: a falunkban volt ez a péró, de nem a mi századukban, pedig hát lakói kortársaink, embertársaink, akikkel egy korban élünk, dolgozunk, de nem egyforma szellemi és szociális szinten, s hogy kiküszöböljük az egyensúlynak ezt a hiányát, azért velük, közösen kell cselekednünk, segítőén, példamutatóan, nekünk kell megadnunk az ösztönzést, nekünk, a közösségnek, a társadalomnak. Hát igen. Elbúcsúzom Dohányos Mihálytól, de a Jegenyés-majorba, a péró helyett lett maradékpéróba csak egy héttel később jutok el. Egy héttel később is áll még Farkas Móric egyszál putrija, de már azzal a hírrel fogad, hogy napokon belül végérvényesen költözik, ez már biztos. Ö is a Jegenyés-major egyik volt béreslakásába megy. Kevés lesz a szoba-konyha tizehárom embernek, de hát mit tegyen. Farkas Móric leveti a tengerésztrikót, vasalt inget ölt s megyünk a Jegenyés-majorba, lássuk, milyen az új cigánytelep, ami pontosan olyan távolságra esik a volt péró hűlt helyétől, amilyen messzire a falu legszélső háza. Fél-fél kilométer. Az egyik jobbra, a másik balra. Az országútról bekötőút vezet a Jegenyésbe, de mindenki a dűlőn keresztül kigyúrt rövidítő ösvényt használja. A bekötőút elágazásánál buszmegállót jelez a tábla. Tövében három kamasz cigánylány, néhány gyerek, meg egy szomorú, beteg, öreg cigányember ücsörög, hogy teljen az idő. Az elhaladó autókat nézik s eszik a cseresznyét, amit a félmeztelen, mezítlábas gyerekek szórnak le az útmenti fáról. Az üldögélő öreg valamikor muzsikálni is eljárt, de hol van már az az idő. Most rokkantjáradékból éldegél.- Ki tetovált a kezetekre, lányok?- Szíp legínyek - mondják és nevetnek.- Ostor kell ezekre - szól a szomorú öreg.- Hallgass! - ripakodnak rá. A Jegenyés felől hangos gyereksereg fut felénk; eseménynek számít a jövetelünk. Aztán egy vézna asszony jön kiabálva, szitkozódva, hogy menjünk a fenébe, ne csináljunk mi belőlük, nyomorult cigányokból bolondot. Próbálom szép szóra bírni, de nem lehet. Megértem az indulatát, mert arcán nemcsak a múltját látom, a jövőjét is. Ez a jövő se lesz könnyebb, annyi gyerekkel hogyan is lenne. Talán majd a gyerekek jövője más lesz. A gyerekeké, akiknek félszázas serege viháncolva, ricsajozva kísér be bennünket a Jegenyésbe, az új péróba. Gyönyörűek. Nem úgy az új péró. Szebbnek képzeltem, szebbnek bizony, bár a régi teleptől csak jobb lehet.- Jobb-e itt? - kérdezem az asszonyokat. A fiatalabbak azt mondják jobb, mert ha nem is palota a lakás, a szél mégsem jár át rajta, még ha a legtöbb lakásban most is tízen-tizenötven hálnak négy-öt ágyon. Hogy hogyan, azt csak az ég tudja, bár az ég itt már nem néz be a tető résein. Az öregebb cigányasszonyok szerint a régi helyen volt jobb. Miért? Nem tudják. Mert ott élték le az életüket? Lehet. Az ajtókkal szemben ólak, deszkatákolmányok sorakoznak. Majd mindegyik család nevel disznót. Baromfit nem érdemes - nem nehéz kitalálni, hogy miért. Végignézem a lakásokat, összehasonlíthatatlanul jobbak a régi putriknál s a legtöbb helyen rend van odabent. Még az ágyak is vetettek. A tűzhelyeken ebéd fő. Az egyik konyhában egy szégyellős középkorú asszony cseresznyésrétest süt, jó az illata. Dicsérem, milyen szépen nyúlik a tészta. Az asszony belepirul. Látom, megkínálna ha merne, de nem mer, mert nem hiszi, hogy egy „fehér" ember leülne a tányérjához. Ami e mögött van, az több mint megható. Mert szeretnék megmutatni, hogy nem olyan azért a tallósi cigány, nem olyan, amilyennek mondják. Jövőjüket tekintve ez megnyugtató, s talán az egyszer végérvényesen is bekövetkező életformaváltást ígéri. Meg aztán a gyerekek már biztosan többre vágynak majd, elszántabban akarják a másfajta életet, még akkor is, ha az iskolakötelezettséggel jár, tanulmányi eredményeket követel. Egyelőre úgy látszik, a népes péróbeli gyerekközösség jobban alakítja őket, mint az iskola, ahol a napnak csak negyed részét töltik. Ezzel az erővel szemben a radikális pedagógiai szigor, a legjobb nevelési módszer is gyöngébbnek bizonyul. De úgy tudom, Tallóson jó tanítók dolgoznak, s ha lassan is, de munkájuknak van eredménye a cigánygyerekek soraiban. Lavu Dezső, az egyik cigányember a kevesek közül, aki házat épített a faluban. Takaros házat, amely sem hivalkodással, sem szegényességgel nem lóg ki az utcasorból. Lavu Dezső kivált a péróból, mert szentül elhatározta, hogy emberibb körülményeket teremt gyerekeinek és önmagának. Tíz gyereke van. Elhatározása olyan erős volt, hogy új életét az uránbányában kezdte. Keményen dolgozott, s még a pénzbeváltás se döntötte le annak idején a lábáról, meg az se, hogy nem tudott telket venni, mert senki sem akart a cigány szomszédja lenni. És mégis sikerült, mert erősen akarta, mert munkában, elhatározásban kemény marad. Felnőtt fejjel tanulta ki a kőművesszakmát, jó szakmunkás lett belőle, amit az is bizonyít, hogy egymaga építette a házát. Ottjártamkor is építkezett, megint csak egymaga, mert a gyerekek messze élnek, Csehországban, ám ha ünnepekre hazajönnek, öt-hat autó áll a ház előtt. Mindegyik szakmát tanult, s apjuk példájára rendezte be az életét. Az egyik lány házassága félresikerült. Hazajött a szülői házba, három gyerekkel. Szorgalmas, kedves fiatalasszony. Subaszőnyeget sző az udvaron. Nem az elsőt, talán a századikat, mert a tartásdíjat nem hozza a posta, ő hát így egészíti ki a jövedelmét. Apja azt mondta: „Kár hogy így sikerült, édes lányom, de veszni nem hagylak." És a tavaszon nekiállt, két szobát, konyhát építeni a házhoz. Egyszál maga. S már állnak a legjobb mesterember becsületére váló új falak is. Igaz, öreg téglából, amit úgy guberált össze, s talicskán tologatott haza. Még a lerombolt péró romjai között is talált pár száz téglát. Nem többet, mert sárból, deszkából, bádogból álltak azok a falak. Csak néhány kémény volt téglából s ez most beleépül Lavu Dezső házának toldalékába. Szimbólumnak is sokatmondó ... Lavu Dezső kilépett a sorból s egy új sort nyitott, ami lassan ugyan, de szaporodik s egyszer benépesül. Csodálni való ember, akit szépítés nélkül mondok úttörőnek. Nem iszik, a cigarettáról is leszokott, s pohár helyett könyvet, újságot vesz inkább a kezébe. Kérges a tenyere. Ezzel a kérges kézzel és kőkemény akarattal változtatta meg az életét és alapozta meg a gyerekeinek életét is, ami kétségtelenül más, jobb, emberibb. Hitelesen az. Egy pillanatig sem lehet vitás, hogy társadalmunk az elmúlt három évtized során rengeteget tett a cigányság szellemi és szociális felemelkedéséért. Az első lépés az volt, hogy ellentétben a korábbi társadalom szemléletével - törvényesen is emberszámba vette a cigányokat. Tudva tudván, hogy beilleszkedésük folyamata korántsem lesz egyszerű és rövid lejáratú, mert azt is el kell érni, hogy a cigányság önmagát is emberszámba vegye. Úgy, ahogy Lavu Dezső tette. Persze nincs ő sem egyedül, de TaIlósón ő az igazi példa. Elmenőben, a falu és a Jegenyés-major közti útszakaszon még egy utolsó élményem akad: egy cigányember és tizenkétesztendős kislánya. A kislány szép szemű, csinosan öltözött. Az apa ruházata is tiszta, de túlságosan tarka. Zöld nadrág, sárga ing, püspöklila nyakkendő, kockás zakó, pálinkásüveg a kézben. A férfi dülöngél, a kislány támogatja, s amikor találkozunk, a szégyentől majdnem elsírja magát. Csehországból jönnek. Nem haza - rokonlátogatóba. A férfi még itt született, itt nőtt fel. Falfehér arccal nézi az útmenti képet, azt a helyet, ahol néhány hónapja még ott állt szülőhelyének minden díszlete. Nem hisz a szemének, még a Dinnyés-domb is eltűnt. Helyén másfélszáz trágyakupac ékeskedik. A szövetkezet traktorjai hordták ide. A néhány hektárnyi területet rekultiválják, s ősszel már vetni készülnek bele. Sosem felejtem el e Csehországból visszalátogató, hajdan itt született cigányember tekintetét. Csak állt és bámult érthetetlenül. Eltűnt a faluja, a pérója, a múltja. Én igazítottam el a Jegenyés-major irányába. Egy szót se szólt. Nyögve, fejcsóválva elindult a Jegenyés-major felé. Még a hátán is látszott; nem hitte el, hogy a majorban talál még egy darabot a múltból. Ha odaért - talált. És odaért. Tudom, mert hosszan néztem utánuk. KESZELI FERENC 13
