A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-15 / 29. szám
A Csallóköz népi építészete II. Építőanyagok és az építés technikái A csallóközi népi építészet fő jellemzője, hogy az építmények a parasztság életformájából adódtak és azt szolgálták, közösségi munkával készültek, a szerkezetek és az építőanyagok sajátkezű megformálásával. A házépítésre felhasznált építőanyagok zöme természetes anyag volt, amelyet az építők maguk termeltek ki és alakították át az építmények szerkezeti elemeivé. A fában és kőben szegény Csallóközben a legfőbb, a leghasználatosabb építőanyaggá az agyag vált és nemcsak a népi építészetben, de a különböző történeti stílusok architektúrájában is. Égetett téglából készültek a római légiók erődítményei, a lombard hatás alatt álló románkori templomok, a barokk kastélyok. Az építők mindig a helyi, a könnyen fellelhető építőanyagokhoz folyamodtak, ami különösen érvényes a népi építészetre, a racionálisan felépített és „megtervezett" paraszti építményekre. Építészeti szerkezet szerint a lakóházat két részre oszthatjuk, a falakra és a tetőre. A fal építőanyagai közé tartozik a föld, a sár, a vályog, a tégla, a vessző. A tetőzet szintén két részből áll, a fából készült tetővázból, ami a Csallóközben nádborításból, később az állandóan fennálló tűzveszély miatt cserépből készült. A csallóközi lakóház épitésmódjai közül a nedves, gyakran árvíz sújtotta területeken elterjedt volt a vesszöfonással készült fal. Ehhez elegendő alapanyagot nyújtottak az ártéri fűzesek, s az árvíz is csak a tapasztást mosta ki a házfalakból, ami a víz visszavonulása után könnyen pótolható volt. A fonott fal elkészítéséhez karóvázra volt szükség. Az elegyengetett házhelyen az építők a négy főfal számára négy hosszú, végükkel egymásba eresztett talpfát raktak le. Ennek a keretnek a négy sarkába függőleges ágasfát állítottak, amikre a tetőt tartó koszorútok kerültek. A talpfához illesztették az ajtófélfákat, végül a talpfákat és a koszorú fákat néhány helyen karókkal megerősítették és a közöket vesszőfonással kitöltötték. A ház alapját képező vázat kívül-belül vastagon betapasztották, s így a fal vastagsága az 50-80 cm-t is elérhette. A szárazabb, az árviz által kevésbé veszélyeztetett területeken használatos volt még a földfal és a sárfal is. A földfalú házak építői a kimért és elegyengetett házhelyen nem túl mély alapot ástak, törekkel kevert földet és agyagot tömtek belé és ledöngölték. Ha az alap elkészült, összekapcsolt gerendák közé mind feljebb és feljebb deszkákat feszítettek és ebbe a deszkavázba verték a már előre megdolgozott földet. Az építésnek ez a formája bár előfordult, de nem terjedt el általánosan a Csallóközben, mert földfal elkészítéséhez aránylag sok és jó minőségű faanyagra is szükség volt, amiben ez a terület nem bővelkedett. A sárfalnak való nyers földei az építők előbb megdolgozták, szalmával, törekkel, polyvával és vékony ágtörmelékkel elkeverték, majd időnként meglocsolva állatokkal összegyúratták. Az igy megmunkált alapanyagot aztán egyforma darabokra osztották és ebből rakták a falat. Ezt az építésmódot még rakott- vagy fecskerakásos falnak is nevezték. A Csallóközben a legelterjedtebb a vályogfalú ház volt és maradt is egészen a XX. század derekáig. A vályogfalnak való földet, az agyagot előbb kiásták, törekkel elkeverték, majd meggyúrták. Ha az agyag már kellőképp ki volt dolgozva, akkor téglaformába kivetették és megszáritották. A vályogfalnak az építők nem ástak alapot, csak a ház helyét egyengették el, döngölték simára. A fal építésénél a vályogrétegek közé kötőanyagként fekete sarat használtak, és néhol erősítésként egy-egy sor égetett téglát is alkalmaztak. A Csallóközben a vályogházak tapasztásánál két réteget különböztethetünk meg, az alsó és vastagabb rétegű vakolat, amely agyag, pelyva, homok és viz keverékéből készült és a vékonyabb felső réteget, amellyel az építők a fal egyenetlenségeit tüntették el. A felsorolt építési módok a múltban a Csallóközben mind használatosak voltak, és a választást mindig azok a természeti viszonyok határozták meg, amelyben az építő élt. NAGYNÉ M. KORNÉLIA
