A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-30 / 53. szám
A SZÁLLÓIGE ÉRTELMEZÉSE Az állampolgárság valóban létező, útlevéllel dokumentált tény. Az okmány, eredeti rendeltetésén túl arra a praktikus gondolkodásra is utal, mely a hercegekkel kötött első szerződés óta csiszolódott, a XIII. századtól napjainkig, s amely a Pireneusoktól délre szállóige formájában él: „megjátssza az andorrait“ — mondják a furfangos emberre. Nos, az állam pezetában — spanyol pénzben — számol költségvetést is, az üzletekben is, a tévéantennák Spanyolország felé ágaskodnak, egyáltalán a Seu d’Urgell-i püspök közelebbinek tűnik a szívekhez és nyelvhez, mint a co-principátus francia tagja, Giscar d’Estaing „herceg“. De az andorrai polgár — nem a spanyol! — a francia diplomácia védelmében utazik külföldre. A gyakorlati érzékre vezethető vissza az a szembetűnő tény is, amely a megérkezés után nyomban felmerül az emberben, akár délről jött, akár északról: miért szuggerálják a „vidéki ország“ képet, miért nem építenek toronyházakat? Nem azért, ami válasz kívánkozna: biztos, sok a szabad terület. Egyszerűen 24 méternél nem szabad feljebb húzni a falakat — állítólag a természet szép megőrzése miatt. Tiszteletre méltó szándék, tanúsíthatom, elsősorban is azzal, hogy a szállodai szobámból kitekintve, csak hegyet láthattam és sohasem tűzfalat. Marc Vila Riba úr, felhatalmazta titkárát, hogy a parlament kapuját nyissa meg előttem. A PARLAMENT ÖNELLÁTÓ VOLT A kulcs, amit viszünk, az egykori lakatos optimizmusát hirdeti: bazilika ajtajába való. Ez a ház, amelynek udvarába bolthajtásos kapun megyünk be, tizenhétszer huszonkét méteres, kétemeletes kőrakás, melynek egyik sarkát bástyaszerű toronnyal erősítették meg. Az ajtó fölött kék-sárga-piros zászló. Andorra politikai közigazgatási és igazságszolgáltatási központjába lépünk most be. A parlament bejárata — Ez itt az istálló — kezdi Antoni Morell titkár —, minthogy a régi andorrai házakat úgy építették, hogy először az istállóba lépett be a gazda. Végigjárjuk a szobákat, megnézzük mindazt, ami fontos: ebben a kamaraszínházra emlékeztető kisteremben az igazság érdekében üléseznek, amott, ahol három vaskondér lóg láncon, s oldalt még kormos a kandalló, a konyhát vehetjük szemügyre. — A Főtanács tagjai utoljára 1930- ban főztek itt. Akkor még nem voltak jó utak Andorrában, így aztán önellátásra kellett berendezkedni a tanácstagoknak is. A második emeleten vannak a hálószobák, de a nagytekintélyű tanácsosok kettesével aludtak az ágyban, mert szűk a hely ... A konyhából egyetlen ajtónyitással a Főtanács tiszteletet parancsoló tanácstermébe lehet jutni. Bársonnyal leborított asztal uralja a szobát, az asztal mögött annyi szék, hogy az elnök és a két helyettese elfér. Két fénykép a falon, a társhercegeké. Bal oldalt a spanyol, jobb oldalt a francia herceg. Az utóbbi, amikor még Charles de Gaulle-nak hívták, meglátogatta andorrai „alattvalóit“, s akkor az elnök helyére ültették, mert a hercegeknek nincs állandó helye a tanácsban ... BÖRTÖN A PARLAMENT MELLETT Minthogy az egyetlen börtön, amely Andorrában található, alattunk volt, vagyis a parlament mellett, a Főtanács épületében, szóba került a büntetőtörvény is. (Ez időben három rabot tartottak nyilván, rendőrrel való verekedésért, illetve lopásért.) Andorrában, természetesen írott Büntető Törvénykönyv sem létezik. A büntetőjog úgynevezett prétori, vagyis írott szabályok nélküli. Egy furcsa procedura végén hozzák meg az ítéletet. A kihallgatásokat — sürgős ügyek kivételével — szeptember és május között tartják, s a szokásnak megfelelően három nappal előtte trombitaszóval adják hírül. Az ítéletet köztéren hirdetik ki. A leggyakoribb büntetés a pénzbírság, s ez gyakorlati érzékre vall. Fegyház és kényszermunka ügyben Franciaország nyújt segítő kezet. Az utolsó halálos ítéletet 1943-ban hozták, s a vádlottat — miután meghallgatta az ítéletet — temetőbe kísérte a kivégzőosztag. Most ilyen nincs — mondja Vila Riba — a rabokat óvadék ellenében szabadon bocsátják. Egyébként a szemben lévő szálloda konyhájáról gondoskodnak az ellátásukról. A rendőrség — huszonöt fő összesen — szerepét csak a jelen határozza meg: a közlekedés, meg a spanyol vendégmunkások kordában- és nyilvántartása. A múlt, a szokás erre vonatkozóan nem adhatott felvilágosítást, nem is szerepel az 1748-ban összeállított szokásgyűjteményben, melyet az andorrai élet kézikönyveként emlegetnek. A HÁGÓKAT BOZÓTOSSÁ KELL TENNI A szabályok, a maximák, a mindennapi élethez adnak tanácsokat, „elvi irányítást“, a következőképpen: 18. szabály: „El kell kerülni a hercegek küldötteivel való vitát és menekülni kell a kellemetlen és zavartkeltő bírói perpatvaroktól is.“ Ügy vélem, célszerű még két maximát idézni. A 44. szabály szerint: „Az utakat jó állapotban kell tartani.“ A 45. szabályban viszont ez olvasható: „A hágókat nem kell jó állapotban tartani, hanem inkább hepehupássá és bozótossá kell tenni azért, hogy ne lehessen könnyen átkelni rajtuk. Kommentár: így elkerülhetjük a csapatátkeléseket, különösen a Francia- és Spanyolország közötti háború esetén. Ha ugyanis az utak jó állapotban vannak, ki vagyunk téve az átvonulásnak és mindannak, amit a háború okoz. Völgyeink a legrövidebb utat jelentik, át a Pireneusokon, s a háború esetén bizony nem tartanák tiszteletben azokat az , előjogainkat, amelyek a francia királyokkal szemben megilletnek bennünket ...“ Elképzelem, hogy milyen jól mulattak az andorrai pásztorok — mondjuk a harmincas években — azokon az egyébként kitűnően öltözött francia turistákon, akik kocsijuk felforrt vizű, füstölgő motorjánál állva szidták az őstermészetet... De aztán erősebbek lettek az autók, s a természet hozzákezdett az átalakuláshoz: az ötvenes évek elején még százezer körül volt a vendégek száma, ma már több mint 3 millió turista jár Andorrában! Ilyen nagy lenne a „középkor“ iránti nosztalgia? Nem tudom, hogy akik csakugyan azért jönnek ide, találkoznak-e vele egyáltalán?... Ha nem, nos akkor sem mennek üres kézzel: a történelmi múlthoz és a természet pompájához új érték kapcsolódik az adózást nem ismerő Andorrában — s ez a helyzetet ironikussá teszi. A múltban — még a fölfedezés előtt — az ország — úgymond — a dohánycsempészek révén gazdagodott, akiknek nem kellett térkép ahhoz, hogy merre vezet az út Spanyolországba, meg a francia földre. Jöhetnek most már az útépítők, a francia meg a spanyol vámot majd becsapják a saját állampolgáraik. A szerző felvételei SZERETETSZOMJ II. A szülők és a gyámhatóság között évek óta sorozatos huzavona folyik Zsuzsika ügyében. Igen ám, csakhogy a szülők: L. József és Irén is perben állnak egymással. A hatóság is, a szülők is — főképpen L. József — a maguk igazát bizonyítják; mindenki Zsuzsika érdekeivel érvel. Zsuzsikában közben kártyavárként omlik össze mindaz, amit a zavartalan családi körülmények között nevelkedő csöppségeknél gyermeki szeretetnek, rajongásnak tartunk. Ehelyett egy bántó, szorongó érzés alakul ki benne, amire csupán egyetlen találó kifejezésünk van: szeretetszomj... Csaknem tíz éve, hogy L. József bevonult katonának a Prága környéki laktanyák egyikébe. Ha kimenőt kapott, cimboráival együtt általában a fővárosba mentek. — Többnyire sörözni jártunk, mindenütt nagyszerű sört csapolnak arrafelé — mondja. — A lányok viszont kissé bizalmatlanok a katonákkal szemben, legalábbis én sokáig nem tudtam ismeretséget találni. Végülis apróhirdetés útján ismerkedtem meg Irénnel. Annyira megtetszett, hogy a legszívesebben mindig mellette lettem volna .. . Előfordult, hogy engedély nélkül is távoztam a kaszárnyából, csakhogy együtt lehessünk. Valamelyik fiú egyszer beköpött, úgyhogy a tényleges katonaidő lejártával még tíz napot rá kellett szolgálnom. Alighogy leszereltem, meghalt az édesanyám. Apám akkor már négy éve halott volt, úgyhogy sürgősen szükségem volt valakire. Ügy éreztem, Irénben megbízhatok, összeházasodtunk és betegeskedő bátyámmal együtt a szülői örökségként ránk maradt lakásba költöztünk. Néhány hónappal később megszületett Zsuzsika. Kitanult szerszámlakatos vagyok, de Zsuzsi megszületése után munkahelyet változtattam. Egy építkezési vállalat tehergépkocsivezetője lettem. Lényegesen többet kerestem így havonta. Gondoltam, szükségünk lesz a pénzre, elvégre mégsem lakhatunk örökké egy lakásban a bátyámmal. Előfordult, hogy több napos szolgálati utakra is kellett mennem és Irén visszaélt a kínálkozó alkalommal... Családi fényképalbum. Mosolygó menyasszony, vidám vőlegény. A téma oldalakon át ismétlődik. A boldog ifjú pór profilból, elölről, egymásra tekintve, állva, egyedül és a tanúkkal ... A következő lapokon egy dundi csecsemő: Zsuzsika. Aztán egy, majd két gyertyás születésnapi tortával a kislány. Családi nyaralás, közös kirándulások emlékei.. Később... később semmi! Vége a derűs felvételek sorának. Az utolsó közös „fellépéseket" már senki sem örökíti meg. Legföljebb csak az emlékezet. És néhány bírósági vagy gyámhatósági perirat. Jóska - sajnos - igazat állít Irénről. A csinos, huszonkét éves fiatalasszony férje távollétében gyakran kötött alkalmi ismeretségeket, különböző futó kalandok női főszereplője lett. Különösen a konyakot és a higgadtabb, középkorú férfiakat kedvelte. Zsuzsikát ilyenkor a sógorára bízta, vagy ha ő sem volt otthon, egyszerűen rázárta kislányára a lakást. A gyermekorvosi rendelőintézetből érkezett idézéseket sem vette komolyan. Zsuzsika - szerencsére — kerekarcú, pufók csöppség volt és makkegészséges. A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN EMBERI SORSOK Irén egy alkalommal otthon rendezett - férje távollétében — amolyan kisebb „baráti összejövetelt". . . Már javában folyt a hangos szórakozás, amikor a jelenlévők közül valaki megjegyezte: Zsuzsikának talán árt a sűrű cigarettafüst. Irén felöltöztette az akkor egyéves kislányt és a gyerekkocsiban kitette őt levegőzni a bérház udvarára. A mulatozás lassan a tetőpontjára hágott, Irén szeme csillogott, feje kóválygott az italtól — és régen megfeledkezett az udvaron síró Zsuzsiról, aki egy óvatlan pillanatban kiesett a gyerekkocsiból. Szerencsére nem történt komolyabb baja, csak megütötte magát és természetesen megijedt. A szomszédasszony karjára vette Zsuzsit és becsöngetett Irénékhez, de nem nyitott ajtót senki. A kislány így egészen másnap reggelig nála maradt, és délelőtt pedig bejelentést tett Irén ellen a körzeti nemzeti bizottságon. Ezzel megindult a lavina. Jóska és Irén házassága felbomlott, különösen azután, hogy Irénről az is kiderült, hogy már nem büntetlen előéletű: tizennyolc éves korában már kapott egyszer hat hónapi börtönbüntetést - élősködésért! Természetesen, most már a gyámhatóság is bekapcsolódott az ügybe és Jóska gyakori szolgálati útjai, illetve Irén életmódjára való tekintettel Zsuzsikát azonnali hatállyal gyermekotthonba helyezték. Ekkor érdekes fordulat állt be az ügyben: Jóska és Irén közösen léptek fel a hatósági döntés ellen. Fellebbezést nyújtottak be és megtagadták, hogy hozzájárulást fizessenek a kislány intézeti neveléséhez. Rendszeresen, együtt jártak meglátogatni Zsuzsikát és sohasem jöttek üres kézzel. Úgy tűnt, hogy ebben az esetben is - mint az életben annyiszor - a gyerek fogja megmenteni a zátonyra futott házasságot. Irén újra munkaviszonyba állt és Jóska is szépen keresett. A fellebbviteli bíróság hitelt adott a szülők könnyes szemmel tett ígéretének és hatálytalanította az elsőfokú bíróság döntését, „csupán" gyámhatósági felügyeletet rendelt el az ügyben. Zsuzsika otthon, szülei körében ünnepelhette második születésnapját. Néhány héttel később azonban az események új irányba terelődtek. Irén visszatért régebbi életmódjához, több esetben hiányzott a munkahelyéről is; Jóska pedig nem tehetett mást, minthogy heti óvodában helyezte el Zsuzsikát. Ha korábban végzett, meglátogatta a kislányt és minden pénteken ő ment érte. Irén rövidesen két sorsdöntő lépésre szánta magát: kilépett a munkahelyéről és egy tíz évvel idősebb férfi oldatán elhagyta családját. A karácsonyt Zsuzsika már újból a gyermekotthonban várta. (Folytatjuk) 17
