A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-23 / 52. szám
— Hogy a sóját szememmel is láthassam, nem volt ' hitvány .telepítés, silány növesztés, nem ment tönkre idő előtt, amit ültettem. Hogy lássam: nem kell kivágni féléretten, ötven-hatvan évesen a ma még csak cingár, zsenge facsemetéket.. . A fakitermelés, az erdősítés, a szállítások, a vadvédelem, a selejtezés, a téli etetés irányítása, ez mind-mind az erdész dolga. És ősz elejétől decemberig a gömöri rengetegnek ezen a részén folyó vadászatok irányítása is. De az erdészről alkotott idillikus elképzelésünket ki kell egészíteni azzal a képpel is, hogy ül az íróasztalnál, kimutatásokat vezet, oszt, szoroz,'különkülön oszlopocskókba jegyzett adatokat vezet;' egyszóval ír, ír... akár egy kisdiák. — Egyre több a papírmunka bent a gondnokságon — mondja enyhe panasszal —, olykor bizony alig várom már, hogy felkelhessek az asztaltól és járhassak egy nagyot az erdőben. Elhallgat, fát . dob a tűzre, aztán visszaül a helyére. — Kószálni a sűrűben, ez az igazi élvezet — mondja halkan, itt a hangulatos erdészlakban, egy jó kőhajitásnyira Gömörország tetejétől. Gondolatban most bizonyosan jópár méterrel följebb) a Nagy-Pipitke csúcsán jár... Valóban a gondolataiban olyasok, mert egyszerre kipillant az ablakon és csak ennyit mond: — Ott fönn még a csillagok is közelebb vannak és ha éjnek idején el\ m l ,V 1 \ V i hallgat a tücsökzene, akkor tudom, hogy avatatlan ember vagy állat közelit. Halk, de határozott kopogás az ajtón. L ü k ö László, a környék népszerű Laci bácsija lép az erdészlakba. A következő órák egy eleven, emlékezetes beszélgetéssel telnek. Laci bácsi 67 éves és kereken fél évszázada járja d gömöri erdőket. Kerékpáron, sílécen, szekéren, újabban néha terepjárón — de a leggyakrabban és a legszivesebben gyalog. Lakása falán agancsok, a padlón vaddisznóbőr; az asztal mellett hiúz- s az ágyon rókabunda. A szivében pedig édes-eleven szenvedély. Van egy zöld kalapja, egy- és kétcsövű puskája, kopottas hátizsákja, éles látcsöve és jó szeme. Pompásan ismeri az erdőt, érti minden neszét, zaját és sóhaját. A puha avaron, az erdei ösvényeken bandukolva el-elnézi a száz, nyolcvan, a hatvan vagy akár „csak" negyven évvel ezelőtt telepített erdőrészeket, s ennek nyomán ismeri az elődöket. Azt, hogy milyen talajon milyen fát telepített; hogyan ültette, miként gondozta és növesztette, időben ritkitotta-e — mindezt szinte egyetlen pillantással meglátja. Nem keli kérdeznie senkit, csupán a fákkal meg a cserjékkel társalog, s mindent megtud a múltról. Egyébként sok mindenre saját maga is emlékszik, hiszen ö is itt született ezen a tájon és talán tízéves sem volt, amikor már rendszeresen járta az erdőt; tizenhét évesen pedig már magára öltötte első erdészegyenruháját. A ködös szürkületben estig járjuk az erdőt. A hold nem tudja áttörni ezt a nyirkos párafátylat, így csak a hó és a fákról hullott zúzmara világit lábunk alatt.. . Ahogy lépek, valami megzörren! Megreccsent egy bokor? Hó süpped? Ag roppan? Laci bácsi mosolyog, szerinte csend van és szakadozni látszik az erdei köd. tó hőség — boldogan megy, hiszen a természet testvérének érzi magát. Keresi hát a jelzéseket, melyeket a fák rejtenek számára. Figyeli: a talaj mit növeszt „jókedvvel" és mit „dajkál" mostohább öllel; milyen fát terebélyesített gyönyörűséggel s milyennek ad csak soványabb életét?... És az erdő felel, csak tudni kell olvasni a dombhátak és a hűvös völgyek nyitott könyvlapjaiból. ‘ Itt, Gömörország tetején, a Pipitkehegy csúcsa alatt, bolyongás közben tanultam meg, hogy az erdő terebélyesedéséhez, kincseinek megszerzéséhez nemcsak motorosfürész és lánctalpas csörlős közelítő traktor szükséges, hanem -ész, szív és szenvedély is. • •• Újra az erdésziakban, pattogó tűz mellett beszélgetünk. A két erdész zárkózottsága egyre jobban föloldódik: az elmúlt évek eseményeiről, saját gyermekkori emlékeikről és újabb élményeikről társalgunk. — Aki egyszer megszereti az erdőt, aligha tud hűtlenné válni hozzá — mondja Laci bácsi. — Valahogy én is igy vagyok ezzel. Korán megtanultam például, hogy a fenyő gyantával könynyezik, ha sebet ejtenek rajta; azt is kitapasztaltam, mikor miképpen viselkednek az állatok... Remek dolog is: merni a természet minden titkát és neszét. — Kiből lehet erdész? — kérdezem a gondnokságvezetőt. Elmosolyodik. — Mindenkiből, aki szenvedélyesen szeretni tudja a munkáját, aki nem percekre akarja számolni a munkaidőt. Az erdészet nemcsak sétálgatás vagy vadászgatás! Naponta öt óra után már talpon vagyok, gyakorta pedig még késő este is kifutok megnézni, hogy minden rendben van-e? Ünnepnapon éppen úgy, akár hétköznap. Még karácsonykor is... Karácsony? A gömöri erdőket majd hótakaró bo-Laci bácsi mosolyog, de én az erdei árnyak mindegyikében szökellő özet, madarat űző hiúzt, haragos muflont, éber szarvast, loholó vaddisznót látok. . . Nem úgy azonban az idős erdész, akit úgyszólván az erdő tanított meg gondolkozni, hiszen mindent, amit az életben fontosnak érez, azt az erdőben látottakkal hozza összefüggésbe. Réges-régen elmúlt már az az idő, amikor aprócska gyerekként — az erdő felnőtt, ám alkalmi vendégéhez hasonlóan — fától fáig, sűrűtől tisztásig csetlett-botlott a fenyvesek és bükkösök csendjében. Az erdő gyarapította ismereteit, alakította a gondolkodását, csiszolta az érzésvilágát. És itt találkozott az élet örömeivel és gondjaival is. Régebben inkább a gondokkal, mostanában az öröm és elégedettség' van túlsúlyban. Elmeséli, hogy az erdő valamikor grófi birtok volt, vadászni csak az uraknak lehetett. Drága mulatság volt, de a gróf és a vendégei megengedhették maguknak. Ma már csak emlék mindez. Laci bácsinak sem jut gyakran az eszébe, legföljebb csak olyankor, ha valaki régi vadásztörténetek felől faggatja. Érdekes hallgatni az öreg vadász szavait. Mintha csak újonc lenne a szakmában, hangjában olyan fojtott izgalommal meséli: milyen érzés, ha kőrútjai során megpillant egy-egy vadat, milyen heveset dobban a szive, ha óvatosan lépkedve a közelébe férkőzik és „befogja" puskája célkeresöjébe... És szinte kamaszos becsvággyal és lelkesedéssel mondja, micsoda lélegzetvisszafojtó, kalandos izgalmat jelent szarvasbőgés idején, kora hajnalban, esőben, szélben könnyed léptekkel az erdei tisztások irányába settenkedni, mert — szerinte — talán nincs is szebb dolog a világon, mint megpillantani egy-egy párt kereső, kevély tartású szarvast... Az erdészt nem riasztja vissza vihar, hófúvás vagy épp tikkaszritja. Délidöben sziporkázó napsugarak táncolnak majd a hópihéken, este a sápadt holdfény fogja ezüstössé varázsolni az erdészlakok és etetők környékét. .. Ilyenkor már két-három napja csönd van, nem hallik fűrészvijjogás, fejszecsattogás vagy a földre zuhanó fák feljajduló reccsenése, törzsük suhogó zuhanása. A karácsonyi kegyelethez illő csend lesz... És az ünnepi vacsora után, de legkésőbb az első ünnep délelőttjén a gondnokságvezető, Laci bácsi és több erdésztársuk fölveszik ünnepi egyenruhájukat, hogy elinduljanak az etetők felé és megnézzék: eléggé tömöttek-e, nincs-e hiányuk valamiben a erdő négylábú lakóinak, vajon mindenütt csend és békesség van-e?.. . — Nem kár ilyesmivel megkürtitani az ünnep otthoni varázsát? Laci bácsi akar válaszolni, de Ján Mrenica megelőzi: — Egy erdész feladata, hogy a százkarú bükkösök, a sudár fenyvesek, a szarvasok, özek, dámvadak világának nyugalma fölött őrködjön. Mindennap. Kivétel nélkül. Egyébként nemcsak ebben volt igaza: reggel valóban ezüstössé fagyott zúzmarában indultunk a völgybe. És ahogy ballagtunk az erdőben, egyre lejjebb érve szinte hallottam, ahogy a környező falvakban fölfelé szálló harangszó hirdeti a szeretet és a béke ünnepét. 2. Ján Mrenica 3. Laci bácsi 4. lesó János, a gondnokság egyik legjobb favágója 5. Ahová nem jutnak el a munkagépek, ott még lovak segítenek. . . VALTER BISTIKA (1) és PRANDL. SÁNDOR felvételei
