A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-23 / 52. szám
ermekkoromban vásárok, bú^J'Wcsúk alkalmával sokszor m megálltam bámészkodni a mézeskalácsosok bódéi, sátrai előtt. Délceg huszárok, nagy tükrös piros szivek, angyalkák, kantáros lovacskák és más egyéb édességek sorakoztak a pulton és a polcokon. Tetszett a színek tarkasága, elevensége és a gyermek képzeletében a ma már esetlennek tünő figurák szinte megelevenedtek, különösen a lovak és a huszárok. A tükrös szív inkább a legénysorba érő fiatalokat érdekelte, melyik Bözsikének, Sárikának, milyen szivet is vegyenek, hogy ezzel is kifejezzék udvarlási szándékukat. Egyszer én is megkóstoltam egy apró mézeskalács-bábut, és megvallom őszintén, ahogy visszaemlékezem, nem nagyorí Ízlett, különösen, amikor a díszítést is leharaptam. Kemény volt és szegfűszeg illatú. Mindez Varga Sándor szepsi (Moldava nad Bodvouj házi műhelyében jut eszembe. Varga Sándor hosszú deszkákon száradó lovacskákat, bábukat, szíveket csomagol gondos szakértelemmel. Szerencsém van, hogy épp most jöttem, mert már ö is egyre ritkábban készít mézeskalácsot és most láthatom egy heti munka eredményét. A szakma szeretetét édesapjától, Varga Józseftől örökölte, aki ugyan a századforduló után parkettasztalosnak készült, de összeveszett a mesterével és elment . mézeskalácsos inasnak. Amint mondják, kitűnő mester lett belőle. Varga Sándor az apja mellett tanulta el a mesterség csinját-binját, majd egy nyáron Bártfán (Bardejov) volt segéd, hogy új ismeretekre, szakmai fogásokra tegyen szert. Aztán hazatért, s újraegyütt dolgoztak, később külön-külön is kiváltották az ipaiengedélyt. — Hogyan is készül a mézeskalács? — teszem fel az első naivnak tünö kérdést. De Varga Sándor nem mosolyog a kérdésen, hanem komolyan és részletesen elmagyarázza a mézeskalács készítésének módját. — Először is megcsináljuk a tésztáját. A liszthez cukrot, tojást, szegfűszeget, fahéjat, mézet adunk. Ezt állni hagyjuk és a következő nap. -kidolgozzuk, kinyújtjuk. Régen nagyon nehézt fáradságos munka volt ez, különösen a csukló sínylette meg. Ma már a gépek könnyítik meg az ember munkáját. A kinyújtott tésztából megfelelő formákkal (akár a pogácsaszaggató) kivágjuk a figurát, sütöpléhbe rakjuk és kisütjük. Másnap díszítjük. A mézeskalács-mesterség német eredetű. Állítólag Ambrus püspök volt a „feltalálója". A szakma német eredetét a munkamenet szavai, kifejezései is bizonyítják pl. a tészta nyújtása ■— lengolás, díszítése — ajzolás; a puszedht pedig kandírozzák — festik stb. Mézeskalácsos és viaszgyertyaöntö — ez volt valamikor a mesterség teljes címe. Ugyanis ősszel, télen, amikor a mézeskalácsnak nem volt nagy keletje, apró gyertyákat öntöttek, ezeket szívesen vásárolták, különösen halottak . napján a temetőbe. De nagy díszes, templomi gyertyákat is öntöttek. Ezen kívül érdekes, színes viaszfigurákat (offereket); ház, bárány, ló, szív, ember alakú figurák voltak ezek, vagy emberi végtagok: kéz, láb, fog, stb. Búcsúk alkalmából áldozták fel e figurákat, hogy védjenek betegségektől, és azt óvják, amit a figura ábrázolt. A régi búcsúk és vásárok emlékeit idézzük fel. Abban az-időben, a második világháború előtt,- még sok mézeskalácsos élt, csak Rozsnyón voltak vagy öten, de Kassán,- Nagymihályon, Mecenzéfen és Bártfán is többen dolgoztak. Nagy volt a konkurencia, nagyon kellett fogni, csalogatni a vevőket. Szebbet csinálni, nagyobbat, díszesebbet és olcsóbban adni! A gyertyákhoz sokszor még mézeskalácsot is tettek. Egy-egy vásárra, búcsúra már hetekkel előtte készültek. Sütötték a mézeskalácsot, öntötték a gyertyákat. Dobozokba csomagolták a bábukat, a nagy tükrössziveket, és aztán szépen berakták a nagy faládákba. A ládákat nagy vasalt szekerekre rakták fel, a saroglyába egy köteg szénát tettek és hajnalban indultak útnak. A vásárban, búcsúban mindenkinek megvolt a maga helye, mindenki tudta, ki hol telepedhet le, verhet sátrat. A rangot, a helyválasztás jogát mesterségben eltöltött idő és a mester kora szabta meg. Ezt régebben mindig betartották. A vásári árus gyakran ki van téve annak a körülménynek, hogy az áruját megdézsmálják, meglopják. Loptak-e már magától is? — kérdezem Varga Sándort, aki a kérdés után egy kicsit elkomorodik.- Ez a mesterségünkbe mindig be-, le . volt kalkulálva. Ha gyerek tette, az ember legyintett egyet, ha nem vettük észre, csak otthon dörmögtünk hozzá. De egyszer úgy átejtettek egy nagy tükrös piros szívvel, hogy még be is csomagoltatták és úgy emelték el. Varga Sáridor hatvannyolc éves, hét éve rokkantsági nyugdijat kap. A kertben nem tud dolgozni, mert ha kapáláskor lehajol, már rosszul érzi magát. De a műhelybe még betegen is bemegy. Nem tud meglenni nélküle. A felesége egyben hü segítőtársa hosszú évek óta a szakmában is. A családban Varga Sándorral együtt megszűnik a mesterség folytonossága is. Két lánya van. A fiatalabb a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán tanul, az idősebb a Kelet-szlovákiai Vasműben diszpécser. Az idősebb valamikor még sokat segített apjának a mézeskalács kidolgozásánál, de már nem • nagyon tud, nem bírja a csuklója. Kihalásra ítélt szakma ez. Nincs utánpótlás. A múzeumból is jöttek hozzá, hogy mesélje el a szakma fortélyait. Ha kihalnak az öregek, ókkor a vásároknak e kedves színfoltja megszűnik teljesen. Ami Varga Sándort egyre jobban bántja, az, hogy az illetékesek, a múzeumi dolgozók is mindig megígérik az iparengedélyének elintézését, - de a bürokrácia útvesztőjében folyton elakad az ügy. Pedig nem haszonlesésből, csak szenvedélyből csinálja. A környéken, ’ ahol valamikor olyan sók mézeskalácsos volt, már senki sem űzi az ipart. A turisták, ha megállnak a sátra előtt, elcsodálkoznak: ilyen is létezik még! Ö pedig inkább megfizeti a büntetést, minthogy abbahagyná kedves szakmáját. A ráfordított munka értéke alig térül meg. A díszítések, díszek anyagának beszerzése is mind nehezebb. A múzeumok Ígérete az iparengedélyről mindeddig csak pusztába kiáltott szó maradt. — Hatvannyolc éves múltam — mondja elgondolkodva —, egyszer nekem is abba kell hagyni.. . De még ez tartja bennem az életkedvet. Ki tudja meddig? Még egy utolsó szakmai kérdés: Szereti a mézeskalácsot? — Csak csinálni. Az édességet egyáltalán nem szeretem. A fagylaltot, azt igen — mondja mosolyogva. '. OZSVALD ARPÁD A szerző és archív felvételek 4
