A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-16 / 51. szám
A Medvesalja népi építészete II. ÉPULETFALAK, TETŐSZERKEZETEK, TETŐFEDŐ ANYAGOK A medvesalji falvakban a földépítkezés gyakoribb volt mint a fa, de a gazdasági építményeknél nagy mértékben használták a fát is. A földfalaknak ezen a vidéken rendszeresen készítettek kőből alapokat. Ezekre az alapokra építették aztán a „vertfalat". A vertfalú házakat egyszerűen csak „vertháznak" hívták. A vertfalak készítése azonos volt az előző részekben már említett eljárással. Tehát a földet két deszka közé döngölték. A deszkákat fokozatosan feljebb húzva újabb rétegeket raktak rá. Hogy a vertfalak szilárdabbak legyenek, kötésnek fűzfavesszőt raktak beléjük. Ismeretes volt a sövényfalak készítésének két módja is, melynek alapját a sövénykerítések képezték. Az egyszerűbb változatnál a vesszőket földbe vert botok közé fonták, melyeket felül a „sárgerendával" rögzítettek. Ez volt a „gát". A másik a “pacsíkfal". A pacsiknak már bizonyos vázat készítettek. Először a földbe vastag oszlopokat helyeztek. Ezeket alul, középen és felül „riglinek" nevezett fákkal összekötötték, majd közéjük fontak botokat. Mindkét sövényfalat a gazdasági épületeknél alkalmazták. A sövényfalú pajtákat, törekeseket nem szokták betapasztani. A tyúk- és libaólakat ellenben törekes sárral tapasztották be és legtöbbször ki is meszelték. A lakóházaknál a vertfalakat később kiszorí- j tották az ellenállóbb vályogfalak. A vályogkészítés azzal kezdődött, hogy az agyagos földet búzatörekkel „összevágták", vízzel megöntözték és meggyúrták. Magát a vályogot vályogvető formákkal készítették, majd rnegszáritották. A Medvesalján a gazdasági épületeknél gyakran találkozhatunk még ma is a boronafalak egyik változatával a zsilipéit fallal, melyet ezen a vidéken csak „boronának" hívtak. A boronafalaknak kőből alapot készítettek. Ezekre az alapokra helyezték rá a talpas vázszerkezetet, melynek függőleges részeibe vájatokat véstek. A vályatokba csúsztatták bele a kétoldalt megfaragott „boronákat" (zsilipeket). Kőből kizárólag a ház alá és a domboldalakba épített krumplisvermek falait készítették. A tetőszerkezetek építése a falakra hosszában ráhelyezett „sárgerendákkal" kezdődött. Ezekre kerültek a szarufák, melyeket felső részüknél „kakasülővel“ erősítettek meg. Később elterjedt a tetőszékes szerkezet is. A cserép előtt a legelterjedtebb tetőfedő anyag a szalma volt. Elvétve használták a nádat és a „sindelyt" is, melyet más vidékekről hozattak ide a módosabb gazdák. A szalmatetőt „zsúfnak" hívták. A zsúfokat kizárólag a kézzel csépelt rozs szalmájából készítették. Az egész munkafolyamatnak fontos része volt a „bábu“-készítés, mely gyakorlott kezet igényelt. A bábuknak nedves szalmakötéllel úgynevezett „fejet" kötöttek, és az aljukat egyenesre levágták. Ismertek voltak a kettes és a hármas bábuk. A bábukat a tetőszerkezetre szintén szalmakötéllel vagy dróttal rögzítették. A zsúfot a ház „üstökén" (gerincén) a kendertörés után megmaradt „pozderjával" erősítették meg, és két felén „kalodával" szorították le. A tetőformákat tekintve legelterjedtebbek a sátortetők és a csapott tetők. Az egyszerűbb gazdasági építmények ágasfás-szelemenes szerkezettel készültek, különösen a törekesek. Készítésük módja azonos az előző részekben leírtakkal. Különbség csak a megnevezésekben mutatkozik. A függőlegesen beültetett oszlopokat „ágasnak" hívják itt is, de az ágasokra vízszintesen ráhelyezett fákat már nem szelemeneknek, hanem „drugafáknak". A szerkezet felállítása után ezeket az építményeket szabadon befedték szalmával. BUDAY ENDRE
