A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-15 / 29. szám
TALÁLKOZTAM A FÁKKAL ■ A fák magasabbra nőnek, mint az emberek. Az ember lelkes állat, a fa sem nem állat, sem nem lelkes, egyszerűen csak fa, és ágai vannak. Az embernek karja van. Sóvárogva nyúlnak a csillagok felé a fák és az emberek ... A kicsi lány az ablakba áll este, és számolja a csillagokat hétszer egymás után; aztán szorosan lecsukja a szemét, megálmodni az eljövendő titokzatos férfit. Ablaka előtt suttognak a fák, s neki hangtalan parancsra nyílik a térde. Lehunyt szemmel simogatja a mellét, megborzong, és testetlen alakokkal szeretkezik. Nem jó macskát álmodni — irigy barátnőt jelent, és tüzet sem, az harag; de magas zöld fákat álmodni, végtelen utakat és csillaghullást, az talán... talán szerelmet jelent. ■ — Emlékszel? — mohón, egyszerre kérdezünk, aztán újra és újra: emlékszel? — Még csak húszéves vagy — mondja. — És te már húszéves vagy — mondom —, negyvenéves korodban már húszéves fiad lesz — kék szemű és fekete hajú. — Igen. Amilyennek elképzeltem. Hiszen tudod, a gyerek olyan lesz, amilyennek az anyja elképzeli. De csúnya volt, amikor megszületett! Ha láttad volna! Ráncos, mint egy százéves fa törzse. — A fák magasabbra nőnek, mint az emberek. — Az én fiam a fáknál is magasabb lesz. Tudod, milyen csodálatos, amikor az embernek gyereke van? Mikor megszületik, megkönnyebbülsz; aztán csak nézed, és keresed az arcodat az arcán, és elképzeled, hogy megnő, igen, igen, hogy megnő, és nem tudod elhinni, hogy létezik fa, amely magasabbra nőhet a te fiadnál. — És még csak húszéves vagy — mondom. — És te már húsz . .. — Emlékszel? ... — Emlékszel a csengőszóra, amikor behajigáltuk a tollat s a füzetet a táskába, és tervezgettünk hazafelé? Szinte mindennap férjhez adtuk egymást, és nagy bölcsen megvitattuk, hogyan fogunk viselkedni a nászéjszakán. Mindig megegyeztünk abban, hogy belehalunk a szégyenbe, ha le kell Vetkőzni egy idegen férfi előtt; és mindig bizonygattad, hogy te aztán el nem fogok árulni a férjednek, ha beteg vagy. Inkább elutazol minden hónapban arra a négy napra, vagy kitalálsz majd valami egyebet, csak észre ne vegye. Aztán jött a nagy-izgalmas eset, a szombat esti diákbál, amikor Anci és a végzős fiú a pincében ... ■ Amikor Füzike megszületett, szomorúfüzet ültettek a kút mellé. A szomorúfűz nem szereti a csillagokat. Hiába nő magasra a törzse, hajlékonyszép ágaival a föld öreg arcát akarja simogatni. Füzike szeret a törzse mellett ülni és mesélni. „Tüdőd, olyan furcsa volt, amikor a gyereket idehoztam, hogy lerajzolják, s egy nagy szemű fiúcska idejött, letette az Ölembe a rajzfüzetet, és azt mondta: tanító néni, olyan tetszik lenni, mint a szomorúfűz. És tessék zérust adni, mert én nem akarom lerajzolni. — Nem tudod, vagy nem akarod? — kérdeztem. — Nem is tudom, nem is akarom. — Rajzolj hát valami egyebet. Kis idő múlva visszajött egy füstölgő házzal. — A tanító néni mindig olyan szomorú. Édesanyám akkor is kacag, ha rossz vagyok, a tanító néni akkor is szomorú, ha nagyon jó vagyok. — Én a szomorúfűz gyökeréből születtem, azért... Olyan furcsa volt ez a kisfiú, ahogyan állt és hallgatott engem. Otthon a fogalmazványát javítottam: házatt, fátt. Álmomban rózsaszín iskolapadban együtt javítottuk a dolgozatokat. Egyszerre kezébe vette a füzetemet és ráírta: a múlt idő jele két Te. Elfelejtetted az ékezetet — figyelmeztettem. Nem — ingatta a fejét. A múlt idő jele két Te, és a jövő időé is. Aztán piros ceruzával hatalmas zérusokat rajzolt, és azok beszélni kezdtek: nem szabadna viccelj velünk, és ijesztgesd a gyerekeket. Valakinek zérust adni — az komoly dolog. Igaza van a kisfiúnak, a szomorúfüzet nem lehet lerajzolni, és minden idő jele két Te ...“ ■ — Emlékszel? ... — ... amikor a számtantanár azt mondta Icáról, hogy úgy viselkedik, mint egy utcalány, felálltál, és megkérdezted, hogy a tanár úr ismeri Nanát, és szerinte Ica úgy viselkedik? ... és ma már nincsenek nyilvánosházak, kimondott utcalányok sem lehetnek ... Mindig veszekedtél a tanárokkal, csak az mentett meg, hogy jó jegyeid voltak. A számtantanárt meg épp abban az időben csalta kegyetlenül a felesége. Amikor kikergetett, azt mondta sajnálkozva: az a lány olyan, mint egy nyesetlen fa. — Most is az vagyok: nyesetlen fa. Délelőtt bementem az üzletbe, és megérdeklődtem a nénitől, hogy van-e mintás bársonya. Azt válaszolta, hogy nincs, és még a kezét is széttárta, aztán, hogy tovább is olyan elesetten ott álldogáltam, odajött nagy alázatosan, és titokzatosan megkérdezte, hogy minek kell. Nem is figyeltem, csak amikor már vagy harmadszor kezdte, akkor jöttem rá, hogy van valami a pult alatt, s ha markába nyomnék kevés pénzt, ki lehetne onnan csalogatni. Jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondtam: „A néni azért van itt, hogy áruljon, nem pedig azért, hogy kikérdezzen, minek akarok olyant venni, ami nincs.“ Meghökkent, de aztán olyan fergeteges szóáradatot zúdított reám, hogy meg sem próbáltam szembeszállni vele. „Nincs több húszévesnél, és már azt hiszi, neki mindent szabad. így beszélni egy idősebbel! Neveletlen, arcátlan! Azért kérdeztem, hogy hátha tudnék valamit ajánlani, különben is ...“ Gondoltam, ha tovább hallgatok, vereséggel kell távoznom, és minden vereség szégyen. Mivel mindenki amúgy is ránk figyelt, baljós tekintetet vetettem a nézőkre, és elkezdtem: Edward király, angol király Léptet fakó lován . . . A második szakasznál lepisszegték a nénit, a harmadiknál valaki halkan megmondta, hogy a színin vagyok. Szóval elszavaltam végig, és tapsot is kaptam. A néni türelmetlenül kérdezte mindenkitől: mit tetszik parancsolni?... mit tetszik parancsolni?... de senki sem figyelt rá, akkor az egyik közel állónak megráncigálta a kabátját, és elővett a pult alól egy vég zöld bársonyt. Amikor nekem is mért belőle, azt mondta: „Magának jól áll a zöld. Igaz, fiatalnak ... csak a szeme nem áll jól.“ ■ — Tévedsz, ha azt gondolod, hogy a fenyő azért nő a legmagasabb hegyeken, mert közelebb akar lenni a csillagokhoz. A fenyőt egyáltalán nem érdeklik a csillagok. Mondják, a fehér havasi gyopárba szerelmes, de őt sohasem érheti el. Szerelmese után vándorolt ide valami örökzöld országból. Tovább nem mehet, mert a havasok viharszülő leánya elébe jön, és fogaival kegyetlenül kitépi a gyökereit... de a legkeményebb tél sem fakítja meg a színét, a nyár nem égeti barnára, a tavasz pedig — a szerelem évszava — vörös, illatos virágot hint tűlevelei közé. Ilyenkor büszke dalokat küld a széllel a havasok felé, ahol egyszer talán meghallja a szépséges havasi gyopár is. Hűségének jelképe az örök változatlanság, s felhős éjszakákon hallani lehet elnyújtott, panaszos sírását, ha a havasok viharszülő leánya dühös morgással marcangolja. — Emlékszel? A természetrajz-tanár azt kérdezte egyszer, hogy ki minek szeretne újjászületni. Senki sem akadt, aki azt mondta volna, hogy embernek. — Emlékszem. Én azt mondtam: fenyőnek születnék a legkopárabb sziklán. ■ — Akkor már vagy tfz éve nem használták a liftet. Tulajdonképpen nem is volt rendes lift, csak a szenet és a fát húzták fel benne a harmadik emeletre... de elég nagy volt ahhoz, hogy egy kislány beleférjen. A leányvécéből nyílt az ajtója, nem is tudom, miért tartották nyitva, hiszen még levegő sem jött be rajta. Két nap múlva találtak rá. Hajnalnak hívták. A temetésen a pap szójátékot csinált a nevéből. Hajnal meghalt élete hajnalán. Valóban — tizenöt éves volt. Volt az iskolában egy csinos magyar irodalomtanár, aki ebben az időben éppen eljegyzett valamerre valakit. Jegenyének hívták. A keresztnevére nem emlékszem, nemigen tudta senki, pedig sokan ismerték a városban. Szép fiú volt, és mi mindent elkövettünk addig, hogy felhívjuk magunkra a figyelmét. Legjobbak akartunk lenni vagy a legrosszabbak, borzalmas verseket tanultunk meg kívülről, és kórusban üvöltöttük, hogy imádjuk az irodalmat. Reggel vele volt első óránk, egyenesen az állomásról jött. Szokása szerint vagy tíz percet késett. Napló nélkül jött az osztályba. Elővett egy borítékot a zsebéből, kihúzott belőle egy lapot, és olvasni kezdte: Most újra látlak, amint belépsz az ajtón. Nem ismerlek, mert távol vagy tőlem, és reggelenként nem mondod el az álmaidat, de tudom, fa vagy, zúgó lomb ... Idáig jutott el, amikor a második padban Anna görcsösen felzokogott. Egyedül ült már egy hete, mióta a padtársát eltemették. Hajnal neki mutatta meg csak a verseit. Nagyon jó barátnők voltak. Jegenye aláírás nélkül kapta a levelet, és ezzel a sajátos módszerrel akarta kinyomozni, hogy ki írta. Annára jelentőségteljes pillantást vetett, aztán kérte a naplót, hogy beírja a hiányzókat. A hetes kidülledt szemmel, egy szuszra darálta: „Osztályunk létszáma — harminckilenc — nem hiányzik — senki.“ Többet nem szólt senki, bármit kérdezett, pedig a legjobb tanulót hívta ki felelni. Szakadatlanul forgatta a gyűrűt az ujján. Nem vette észre még azt sem, hogy eggyel kevesebben vagyunk. Roppant elégedett volt az eredménnyel, s ha Annára nézett, elhúzta a száját. Anna még mindig zokogott, most már halkabban. Mi is közel álltunk a síráshoz. Körülbelül az óra közepén Jegenye hozzálépett, és megérintette a vállát: „Menjen ki, kérem, ne bőgjön idebenn. Büszke lehet, egyetlen helyesírási hiba sem volt benne“ — tette hozzá kedvesebben, mintha kicsit megbánta volna a nyilvános felolvasást. Akkor vette észre, hogy Hajnal hiányzik. Feállította a hetest, és megkérdezte, hol van Hajnal, miért mondta, hogy senki sem hiányzik; de ez nem tudott egy szót sem kinyögni, fiús esetlenséggel mázolta szét arcán a hirtelen megjelent könnyeket. Jegenye nagyon ideges lett. Kiabálni kezdett: „De hát mi van itt, kérem?“ Anna csodálatos nyugodtan a katedráig ment, és a döbbent csendben nyersen azt mondta: „Beugrott a liftbe és meghalt.“ Jegenye többet nem tanított bennünket. Néhány nap múlva elutazott éjszaka, gyorsvonattal. ■ A fák magasabbra nőnek mint az emberek... pedig az ember lelkes állat. A fa nem állat és nem lelkes, a fa az fa. Ágai vannak, és az embernek karja van. A fák beszélnek az emberekkel, az ember a fákkal. Lám, én is, holnap ha idegen vándor faggat, hogy hol voltam, mi mindent csináltam eddig, egyszerűen azt válaszolom majd neki: találkoztam a fákkal. Fifik Igor felvétele
