A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-12-02 / 49. szám
(BESZÉLGETÉS PLATZNER TIBORRAL) A színpad különös világában is az eg/ik legkülönösebb szerep a díszlettervezőé. A legkülönösebb, mert egyegy játékszíni előadás közös megalkotásában a legszemélytelenebbül vesz részt. Eleve rejtőzködő lélek: személyiségének, világlátásának jellegzetes vonásait, meghatározó mozzanatait jelképes tárgyak holt anyagába kódolja bele. De rejtőzködő jelenléte is igazi - mert nem nélkülözhető — jelenlét. Leüti az alaphangot, játékteret teremt, eligazítja a nézőt a drámai történésben, állást foglal, értelmez. Platzner Tibor rajztanárból lett szcenográfus. 1965-ben került a komáromi Magyar Területi Színházhoz. A Korunk és költészetünk című irodalmi összeállításhoz készített színpadképével vizsaz estéről estére változó színpadterekre és műszaki feltételekre kell gondolnunk. Egyik este kisebb, másik este nagyobb színpadon játsszuk ugyanazt a darabot, s ez annak ellenére, hogy eléggé műszaki beállítottságú vagyok, elég nagy gondot okoz a díszlet megtervezésénél, hogy az a .kisebb színpadokra is beférjen, de a nagyobbakon sem vesszen el. Egészen a közelmúltig úgy dolgoztunk, hogy a nagy színpadokra terveztük meg a díszletet, s a kisebb játékterekben el-elhagytunk belőle egy-egy elemet. Ami, mondanom sem kell, nem volt valami jó megoldás. Most fordítva csináljuk: kis színpadokra tervezünk, s a nagyobbakon hozzá-hozzáteszünk egy-egy díszletelemet. De még így is vannak darabok, amelyeket egyszerűen nem lehet kis színpadokon megcsinálni. A rablót, az Othellot vagy a Rómeó és Júliát például.- Megvalósul-e minden esetben a színpadon a tervező elképzelése? Vagy az Othelloé, ahol ugye nem lehet szűkmarkú az ember —, a másikon igyekszik behozni az előző többletkiadást. A műhelyeinkre sem panaszkodhatom: a fölszereltségük megfelelő, jó szakemberek dolgoznak bennük, de egyébként is mindennap benézek hozzájuk, s így közvetlenül ellenőrizhetem a munka menetét.- Milyen lehetőségei vannak a Magyar Területi Színház tervezőjének más - konkrétan: szlovák - színházak tervezőihez képest?- E tekintetben nincs különösebb problémám. Tagja vagyok a képzőművészeti szövetség szcenográfiai szakosztályának, hívnak a szemináriumokra, bel- és külföldi kiállításokra egyaránt. Igaz viszont, ha egy szlovák színház rendezője az elképzeléseinek megfelelő tervezőt keres, bizony nemigen jutunk eszébe olyan hamar, mint a szlovák tervezőművészek.- Mennyiben segíti. a továbblépés-A DÍSZLETTERVEZŐ gázott. Azóta — még akkor is, ha olykor nem is tudatosítjuk eléggé — nem kis feladatokat vállalt magára a csehszlovákiai magyarság játékszíni kultúrájának és ízlésvilágának alakításában, fejlesztésében. Szerény, önmagával sosem hivalkodó természet ő, akinek művészete, problémaérzékenysége, sajátos világértelmezése mindnyájunk gazdagodását és örömét szolgálja.- Hány díszletet terveztél eddig?- Száz körül. Volt néhány vendégtervezésem - Eperjesen és Nyitrán például, de sokat dolgoztam a műkedvelő csoportoknak is.- Hol a helye és mi a funkciója egyegy szinpadi produkcióban a díszletnek?- Rengeteg - és egymásnak sokszor ellentmondó - nézet ismeretes ezzel kapcsolatban. Én magam úgy vélem, hogy a díszlettervezésnek alárendelt szerepe van a rendezéssel szemben. Igaz, hallottam már olyan esetről, amikor az előadást egy adott díszlethez rendezték hozzá, dehát ez igazán ritkaság. Általában a díszlettervező igazodik a rendezői elképzeléshez. Ha ugyanis a rendezői koncepció történetesen úgy kívánja, hogy a színpad közepén legyen egy ajtó, akkor nékem hiába van esetleg más elképzelésem: ha tetszik, ha nem, ajtót kell tennem középre. Ebből a szempontból tehát a színház rendezőcentrikus.- Művészet-e a szcenográfia?- Alkalmazott művészet. Egy díszlettervező munkája az alkalmazkodással kezdődik. Igazodnia kell a darabhoz, a rendezői koncepcióhoz, s nem utolsósorban a gyakorlati kivitelezhetőség elvéhez is.- Előfordulhat-e, hogy a díszlettervező térbeli látása esetleg befolyásolja, más irányba terelje a rendezői elképzelést is?- Szerencsés esetekben igen. Megtörténhet, hogy a szcenográfus elképzelése egy ponton találkozik a rendezőével, illetve termékenyíthetően hathat rá.- Mely díszleteidre emlékszel vissza különösen szívesen?- Nagyon szerettem például azt, amit Lavrenyov Leszámolás című drámájához készítettem. A darab cselekménye hol egy hajó fedélzetén, hol egy lakásban játszódik, s e probléma szcenikai megoldása igen érdekes feladatot jelentett számomra. A díszlettervező egyébként mindig más szemmel néz egy-egy színműre, mint az általában szokás. Volt már dolgom például olyan irodalmilag értékes, kitűnő színészi vagy rendezői munkára lehetőséget adó darabbal, amellyel szinte semmit sem tudtam kezdeni, mert szcenikailag egyszerűen igénytelen volt. Máskor viszont éppen egy irodalmilag kimondottan gyönge színmű adott számomra szenzációs munkalehetőséget.- A tájoló szinházak, jellegükből adódóan, roppant bonyolult és nehéz feladatok elé állítják a díszlettervezőket is — Igen. Már tervezés közben is eleve kötve van-e a keze akár pénzügyileg, akár a műhelyek fölszereltségét, műszaki lehetőségeit tekintve?- Anyagilag nemigen érzek kötöttséget. Eddig legalábbis még nem volt olyan problémám, hogy ne kaptam volna valamelyik darabra elég pénzt. Az ember különben is igyekszik az adott, reális kereteken belül maradni, s ha így teszi, akkor nincs különösebb baj. S ha egyik darab kiállítása mégis több pénzbe kerülne — mint például ben a tervezőművészt a csehszlovákiai magyar színikritika?- Ha erről beszélek, bizony, igencsak meg kell válogatnom a szavakat. Röviden szólva: nem tartom ilyen szempontból kellőképpen fölkészültnek, nem tartom érdemlegesnek a véleményét. Nem fölkészült, nem tájékozott a szcenográfia világában, nem ismeri a problematikát. A magam tapasztalatai alapján mondhatom, hogy volt már olyan jó díszletem, amiről a mi színikritikusaink enyhén szólva is elmarasztaló véleménnyel nyilatkoztak, s volt olyan munkám is, amiért majdhogynem szégyelltem magam, de a színikritikánk egekig magasztalt érte. Persze, bizonyára lehetne találni olyan színibírálatokat is, amelyek a tervezőművész munkájára vonatkozóan is tartalmaznak meggondolkoztató észrevételeket, de ezek csupán a szabályt erősítő kivételek. A szcenográfus munkáját a csehszlovákiai magyar színikritika általában elintézi ezzel: a díszleteket XY tervezte, s hangulatilag jól követték (illetve kiegészítették) a darabot.- A színikritikánk ezek szerint aligha nyújt megbízható támpontokat a díszlettervezőnek. Hogyan értékelhetők ilyen vonatkozásban a csehszlovákiai magyar szinházi nézők reagálásai?- Ha nem nagyon veszik észre, hogy a díszlet ott van a színpadon, akkor nincs különösebb baj. De nehéz dolog ez. Hitem szerint a Volponéhoz készített díszletem például elég jól sikerült, vidéken mégis teljesen leégtem vele. E szerint tehát megint csak nem igazodhatok. De bizonyára van a mi színházi nézőinknek egy olyan rétege is, amelyhez érdemes lenne igazodnom, csakhát az a nagy kérdés, hogy melyik is ez? Nem sokat ér ugyanis a díszlet, ha csupán magyaráz. A jó díszlet mindig hozzátesz valamit a darabhoz magából a tervezőből is. Robert Rauschenberg Dante-illusztrációi jutnak eszembe ezzel kapcsolatban. Ezek a rajzok minden ízükben eltérnek a szokványos Dante-értelmezésektől. Rauschenberg versenyautókat, felhőkarcolókat, utcán sorban álló embereket, utcai verekedéseket rajzolt a Pokol kapcsán, azt sugallva ezzel, hogy íme, ez a pokol, a mi korunk pokla.- Van-e olyan darab, amit a jövőben feltétlenül szeretnél megtervezni?- Nincs. Ha a rendezői elképzelés le tud kötni, magával tud ragadni, akkor nekem mindegy, hogy melyik darabbal kell dolgoznom. TÓTH LÁSZLÓ 14
