A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-25 / 48. szám

(Szubjektív vallomás Lipcsey György szobrairól)

Egy huszonéves fiatalemberről, név szerint Lipcsey Györgyről lesz szó az alábbiakban. Egy szobrászról, akit néhány óvatos ítész fumigálóan fafaragónak titulál, de talán csak azért mert kizárólag fából faragja szobrait. Mindig diófából.

Esztendők óta halogatom hogy írjak róla. Most amikor végre papír fölé ültem, elkerülhetetlenül tisztáznom kell e sokévi halogatás okát, okait. 1973-ban, amikor először láttam Lipcsey szobrait, bizony megdöbbentem. És gyanakodtam is. Mert szinte valószínűtlennek látszott, hogy az ember egyszercsak véletlenül ráakad egy tizenhét esztendős gyerekre, illetve annak vagy félszáz olyan szobrára, amelyek láttán bizony nem könnyű megtalálni a minősítés szavait. Az is módfelett furcsa volt, hogy valahol Csallóköz közepén van az országút mellett egy faluszéli ház, s abban a házban különleges szobrok szenderegnek, amelyekről a szomszédokon kívül alig van embernek tudomása. Akkor úgy éreztem, hogy rohannom kell a nagy hírrel lapomhoz, miszerint felfedeztem az új Michelangelót. Mégse rohantam, pedig nem vagyok óvatos. Attól meg nemigen tartottam, hogy túllövök a célon, mert a pallérozatlan ízlésű ember szemében is nyilvánvaló leheteti, hogy e félszáz szobor látványa manapság igencsak ritka látvány. A Lipcseycsalád faragó fia akkor a városban tanonckodott s mert személyesen nem találkoztam vele, az egész ügy hátterét valahogy nem találtam elég hitelesnek, valószínűnek befejezettnek. Nem úgy a szobrokat. Azok döbbenetes hatást váltottak ki bennem.

Miért nem írtam mégis e nem mindennapi élményről, ezekről a furcsa, sehova se sorolható szobrokról, arról, hogy valahol Csallóközben, egy útszéli házban, egy ismeretlen kamasz . . .? És miért nem pótoltam e mulasztást a későbbi évek során, minekután már többször alázatos tiszteletemet tettem Lipcsey régi s a közben készült szobrai előtt — anélkül, hogy alkotójukkal személyesen tudtam volna találkozni? Mert közben katonáskodott is, itt a fővárosban, ahol magam is élek. Még üzenetet is hagytam neki, telefonszámot, hogy hívjon, keressen fel. De nem tette meg. Csak a legutolsó nyáron tudtam meg az okát, vajon miért is nem. Mert rendkívül szerény, önmagát menedzselni még esetlenül sem tudó ember. Öt a világból legjobban csak az érdekli, hogy ideje, fája, szerszáma legyen, hogy faraghasson. Ennél többre mintha alig vágyna.

De lássuk előbb a saját mulasztásom okait! Lipcseyről — mint kiderült — akkor már a szomszédokon kívül is tudtak egynéhányon. Egy híradó-tudósításban felröppentett valamit a televízió, mert az amatőr képzőművészek dubnicai kiállításán díjat kapott. Egy levelező ötsoros hírben értesíted róla egy lapot, hogy Csallóközben él egy ügyes, fiatal fafaragó. Aztán hallottam egy furcsa ötletről is, miszerint az „ügyes kezek kiállításán", díszpárnák, tarka horgolmányok társaságában állították ki néhány szobrát.

Ettől rettenetesen méregbe gurultam és úgy véltem, nehéz lenne egy szerény írással helyreállítanom azt, amit már elkezdtek rontani. Meg nem tudhattam: hátha őt sérteném meg. Tekintélyem pedig kevés van ahhoz, hogy bombasztikus tehetségek ünnepélyes avatását celebráljam, -mert hiszen sem művészettörténész, sem tudós esztéta

nem vagyok. Lipcseyt meg lassan kezd-, lék felfedezni, úgy, hogy rossz helyre rakták, ahol ugyan a mezőnyből magasan kitűnt, no de ez mit sem ért, mert csupán annyit jelentett, hogy a hímzőasszonyok közt ő volt a legjobb fafaragó.

Mondom, zabos voltam, — de nem ám a szobrokra. Inkább értük, alkotójukért voltam haragos. Aggódtam, amiért e közszemlére rendkívül érdemes alkotásokat, — rendhagyó erényeik és tulajdonságaik miatt összetévesztik valamivel, amihez semmi közük. Az ember könnyen beskatulyázódik, mert könnyen beskatulyázzák. Még az olyan is, aki abban üt el az átlagtól, hogy neki három füle van. Mert egy szép

napon azt veheti észre, hogy beskatulyázták a háromfülűek közé, még akkor is, ha az egész világon egyedül neki van három füle. Aztán már bizonygathatja önmaga antropológiai különlegességét. Nem hiszik el neki, mert önmaga párját aki nincs, nem tudja fölmutatni. Cest la vie!

Lipcsey György nem is hangoskodik, saját ügyeiben, mert egyébként is halkszavú ember, szobrász, aki természeténél fogva különben sem a szájával akar bizonyítani, hanem a szobraival. És elsősorban önmaga előtt. Faragni, faragni, mert nincs annál csodálatosabb, mint amikor az ember előtt kavarogni kezdenek a formák, izzani kezd a gondolat, a látomás, az élmény s

munkálni a megfogalmazás keserve, öröme. Egyetlen gondolatnélküli szobra nincs. Egyetlen olyan, amelyik kizárólag a figurális utánzás erényeit hordozná csupán. Szobraiban következetesen megjelenik valami sajátosan megfogalmazott része a világnak, valami nem kitalált, ami azontúl hogy igaz, fölismerhetően az ő formanyelvén kimondott igazság. S a pláne, hogy ennek a rendkívül fiatal művésznek igenis van saját formanyelve, amelyet rendhagyó módon adottságként birtokolt már legelső szobrainak születése idején.

Dehogyis akarom misztifikálni Lipcsey György művészetét, vagy kivált annak genezisét, de úgy érzem, hogy róla szólván el kell mondani egy alapvetően fontos adatot: többszöri próbálkozás után sem vették fel a főiskolára. Amikor ezt megtudtam, háborogtam, aztán motoszkálni kezdett bennem a vigasztaló, a megnyugtató gyanú: talán azért is nem vették fel, mert hátha úgy látták, hogy az akadémiai képzés netán megtévesztené e fiatal alkotó öntörvényű fejlődését, amitől közben elbizonytalanodhat s ez inkább ártana, mint használna neki. Nem a hályogkovács analógiájáról van itt szó, hanem inkább arról, hogy az embernek nyilvánvalóan csak egyetlen anyanyelve van. E képletes értelemben Lipcsey anyanyelve pedig minden jel szerint a szobrászat.

Lipcsey nem őstehetség. Szerencsére nem az. Nem is csodagyerek. Az effajta minősítés könnyelmű és felületes lenne, pontatlan, tehát nem is tisztességes. Azért nem, mert az ú. n. őstehetség, a szülői elfogultság szentélyében csodagyerekké szentelt nebuló manapság egyre több bokorban terem, miáltal e kategória értéke és hitele úgy kopik, mint a patkolatlan hátasló patája.

Szobrai láttán az emberben könnyen felidéződik az afrikai törzsi művészet egy-egy vonása, és a prekolombiánus alkotások néhány jellemzője is. Ez az azonosítási módszer kiválóan alkalmas annak felismerésére, hogy Lipcsey nem eklektikus szobrász. Műveiben az esztétikai értelemben vett egzotikum a legdominánsabb vonás, mert akkor is ösztönösen fejezi ki önmagát, ha ismeri a huszadik század európai szobrászatának irányzatait és mérföldköveket jelentő alkotásait, valamint a klaszszikus görög és román stílusokat. Szobraiban nem a valóság van jelen egzotikumként, hanem a valóságot vizsgáló és megjelenítő szemlélet. És ez is ösztönösen. (Lipcsey a művészettörténet iránt csak azután kezdett érdeklődni, miután jó néhány szobrot már elkészített.)

Úgy vélem, — és ez megnyugtató — hogy szerencsés rend van ebben a fiatal művészben. Aggasztó viszont s valahogy még mindig nincs rendjén az, hogy ki tudja miért, talán az akadémiai titulus híján, talán más miatt, de ahogy kezdik tanulni a nevét, továbbra úgy sorolgatják őt be egyre inkább a népi fafaragók egyébként nagyon is rangos és megbecsülendő soraiba. De attól, hogy a népből való, hogy kenyérkereső foglalkozását tekintve a dunaszerdahelyi kultúrotthon plakátfestője, attól még nem feltétlenül népi fafaragó. Lipcsey György ténylegesen is az, amivé a szobrai minősítik. Egyébként is vele együtt úgy gondolom, hogy túl mindenen, — ebben a vonatkozásban csakis a szobrok fontosak, mert az igazi értékrendben azok határozzák meg alkotójuk pontos helyét, rangját. A többi pedig kevésbé fontos.

4