A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-11 / 46. szám

r-kj—k azánk délkeleti csücskében ■ robog velem a vonat. Fáj _ ■ minden porcikám a kényel- I mesnek látszó, párnázott, de hosszabb utazás után mégis kényelmetlennek tűnő ülésektől. Olykor kitekintek az ablakon. Király­­helmecnél elhagytuk az őszi verőfény­ben tarkálló Bodrogköz jól termő, lan­­kás dombjait. Azóta olyan sima és egyenes a táj, akár egy asztallap, itt­­ott legföljebb szélfútta homokdűnék hullámzónak. Aztán a vasúti töltés és a mezők között vonuló fák sora is el­marad. Csak telefonpóznákat látok s egyre több vasúti jelzőszerkezet ágas­kodik a pálya mentén. Egy őrház mel­lett csattognak el a vonatkerekek, a házikó homlokfalán keskeny fehér tábla. Megfakult betűi a közeli pálya­udvart jelzik'. Čierna nad Tisou! Végre megérkeztünk. A végállomá­son: Tiszacsernyőn vagyunk. A sínek azonban — méghozzá mennyi sín! — akár egy széttárt, hatalmas legyező, tovább szaladnak. Alig néhány kilo­méterrel arrébb, Csernyő határában van egy pont, ahol három baráti or­szág: Magyarország, a Szovjetunió és hazánk határvonalai találkoznak. És ez az a pont — különösen Csop felé, a Szovjetunióba futó sínpárak révén -, amely különleges jelentőséget kölcsö­nöz ennek a városkának. Az állomásépületben, akárcsak egye­bütt, itt is élénk sürgés-forgás. Bár hadd tegyem hozzá: itt nem is az uta­sok, inkább a kék egyenruhás vasuta­sok és munkaruhós férfiak sokasága nyüzsög. Sodródom hát a vonatból ki­szállt tömegben, közben egy ismeretlen hang szólít meg: — Járt már Tiszacsernyőn? — kérdezi valaki, aztán hozzáteszi: — Ez a mi szárazföldi kikötőnk. Egyszerű vasutasember mondja ezt, hangjában csöppet sem titkolt önérzet­tel. Körbepillantok és kissé kiábrándul­va állapítom meg, hogy nincs itt sehol semmiféle kikötő. Csak egy átrakó­állomást látok. Csak?! Száz és száz, Sokan várják a Szovjetunióból érkező Lada-szállitmányokat ezer meg ezer teherkocsi áll a merev sínpárakon, mellettünk átrakórampák, daruk, futószalagok. Több mint harminc éve már, hogy műszakról műszakra a Szovjetunióból, a széles nyomtávú vas­úton érkezett áruk hatalmas mennyisé­gét „csomagolják" át itt a mi vagon­jainkba; hogy vasérc és gyapot, desz­ka és épületfa, gép és gépkocsi, ga­bona és egyéb élelmiszer áramlik ezeken a sín-ereken hazánk iparának s hétköznapi életünk vérkeringésébe. Kerek arcú, ötven év körüli férfi Bodnár Béla, az átrakóállomás leg­régibb dolgozóinak egyike. Jóindula­túan elmosolyodik, amikor három év­tizeddel ezelőtti emlékeiről fagga­tom . . . Szinte úgy tűnik fel neki is, mintha az első hónapok és esztendők küszködése igaz sem lenne. — Kézi erővel, lapáttal és csákány­nyal végeztük az átrakást akkoriban. Négyen-öten beálltunk egy szovjet va­gonba és dobáltuk át a mi kocsijaink­ba az ércet, a gabonát. Gabona! Tulajdonképpen ez jelen­tette az első próbatételt Tiszacsernyő számára. 1947-ben nálunk ugyanis rendkívül rossz termés volt, éhír\ség veszélyeztette az országot. Gottwald Vagonból vagonba... elvtárs kérésére a Szovjetunió akkor 600 ezer tonna gabonát küldött aszály­­lyan sújtott hazánk megsegítésére, és ezt az óriási mennyiséget itt, Csernyőn kellett átrakni. Az állomás akkori alkal­mazottai, közöttük a közeli falvak egyi­kéből származó Bodnár Béla is, dere­kasan helytálltak: negyvenhét novem­berétől negyvennyolc tavaszáig három műszakban, megállás nélkül folyt a munka. így jutott az ország kenyérhez. Akkoriban még csak néhány vágány volt, talán két-három fabarakk s a környező mocsarakban nyaranta a vad­kacsa fürdött. Azóta .. . Azóta valóságos városka és életbe­vágóan fontos vasúti gócpont épült a mocsár helyén, közel négyezer lakossal. Az élet fura tréfája, hogy bár az a fél­millió tonnánál is több gabona hatal­mas mennyiség ugyan, ám az elmúlt harminc évben átrakott áru mennyisé­géhez viszonyítva bizony nem több egy jókora „morzsánál"! Mert azt valószí­nűleg kevesen sejtik, hogy kereken hét és fél millió európai nyomtávú vasúti kocsira lenne szükség ahhoz, hogy egy­szerre tudjuk „bevagonírozni" azt a

Next

/
Thumbnails
Contents