A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-11 / 46. szám

IMS Következő számunk tartalmából: Dr. Jaroslav Chovanec: A NEMZETISÉGEK ALKOTMÁNYJOGI HELYZETE CSEHSZLOVÁKIÁBAN Agócs Vilmos: PRÁGAI ETŰDÖK Ordódy Katalin: KEREKES KÚT Miklósi Péter: MERÜLÉSRE KÉSZEN Keszeli Ferenc: A GÖMÖRI FESTŐ Kardos Márta: A PIRENEUSI FÉLSZIGETEN Az első oldalon riportkép Az ország ütőerén c. írásunkhoz. A címlapon Gyökeres György, a 24. oldalon Buday Endre felvételei A CSEMADOK Központi Bizott­ságának képes hetilapja. Meg­jelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob­chodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS — Ústredná expedí­cia tlače, 884 19 Bratislava, Gott­­waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,- Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levél­­kézbesítő. Kéziratokat nem őr­zőnk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szóm: SÜTI 6/46. Moyzes Géza vagyok. Nyolc­vanöt éves. Tardoskeddi (Tvrdošovce) születésű. Elemiben Csepregi Pál volt a tanítóm, de pal­lérozták a fejem kedvesnővérek is. Heten voltunk testvérek. Apám paraszt­­ember volt. Én voltam a családban a legidősebb gyerek. Én mentem el leg­hamarabb otthonról szerencsét próbál­ni. Jelentkeztem a vasútnál. Felcsaptam pályamunkásnak. Keveset kerestem, nyolcvan fillért naponta. Kenyeret lehe­tett sütni belőle. Három évig voltam pályamunkás. Verebélyről hetente egy­szer vonattal jártam haza, Palárikovó­­ról mindennap. Hajtányon is utaztunk. Ügy kellett hajtani, mint a biciklit. Ha jött a vo­nat, gyorsan le kellett emelni a sínről. Bicikli akkor még nem volt. A vonat se közlekedett sűrűn. Persze nem utaz­gatni, krompácsolni kellett a vasútnál. Ha talpfa vagy kavics jött, ki kellett rakni a vagonból. Napszámba is jár­tam Dögösre, bogarászni húsz fillérért, mácsonyát gyomlálni a gabonából. De minek folytassam. A sok munkáért csak nagyon szűkmarkúan fizettek. Nagy volt a szegénység. A bicskásairól is híres Tardoskedden születtem. Nem is lennék idevalósi, ha azt mondanám, hogy engem nem szúrtak meg. 1913-ban a Lapos és a Felvég nem egyezett, összeverekedtünk. És mi a verekedők sorsa? Lefüleltek, hűvösre tettek. A következő évben be­soroztak katonának. Surányban, ahová kocsikon mentünk nagy vígsággal. A sorozó bizottság akkor még nagyon válogatott a legényekben, csak kevés felelt meg. Később azonban, amikor kitört a világháború, már mindenkit bevettek. A falu közepén ma is áll a hősi ha­lottak emlékműve, betűit megette a rozsda. A nevek olvashatatlanok. Ha arra megyek, mindig eszembe jut, azokkal együtt kerültem a frontra. Én még élek, ők már régen elporladtak. Október helyett már augusztusban ruk­kolnom kellett Komáromba. Mozgósítá­si parancsra. Másfél hónapi kiképzés után kivittek a frontra. A közös had­seregben szolgáltam. Német volt a ve­zényszó. Jártam Homonnán, a Kárpátokban. Aztán megsebesültem. Keresztüllőtték a lábam. Visszaküldték a hátországba. Ugyanebben az évben, 1915. október 20-án újra be kellett vonulnom. A hadapródőrmesterünk sarzsis iskolába akart küldeni, de én nem mentem. Nagyon megharagudott, és azt mond­ta :- No ha nem mégy sarzsis iskolába, akkor mégy a frontra! Bandaszóval indították velünk Komá­romból a szerelvényt. Anyám beteg volt, nem jöhetett el elbúcsúzni, de apám ott volt az állomáson. Integetett. A katonai vonat iránya Debrecen, Ko­lozsvár volt, majd nagy kerülővel visz­­szakanyarodott Homonnának. Innen kerültünk a frontra, Galíciába. A 13. ezredet bekerítették. Azoknak a helyé­re álltunk. Bennünket is elfogtak. Var­sót érintve vittek Oroszországba, 1916- ban. Lágerba kerültem. Sokan elpusz­tultak közülünk. Orvos nem volt, a vér­has kedvére tizedelhetett. Szerencsére jöttek a parasztok és azt kérdezték tőlünk:- Ki akar dolgozni? Jelentkeztünk, mert a lágerban a halál várt ránk. Az asszonyok sarlóztak, mi meg összeraktuk utánuk a kévéket. Nem volt rossz sorunk. Parancsra azon­ban a bányászélettel is meg kellett ismerkednem. Onnan is meglógtunk. Kéregetni jártunk. Befogtunk s men­tünk. Tizenhét elején mindenfelé ván­doroltunk, és nyitva tartottuk a fülün­ket. Mindenütt arról beszéltek, hogy forradalom lesz. Mindenféle nézetű emberekkel találkoztunk, akik mind azt akarták, hogy álljunk közéjük. így ju­tottunk el Moszkvába. Akkorra már ki­tört a forradalom. Besoroztak vörös-Moyzes Géza LENIN katonának. És a fehérek nemsokára elfogtak. Egy pétervári börtönbe kerültem töb­­bedmagammal. Lenin győzelmes kato­náinak köszönhetem a szabaduláso­mat, talán azt is, hogy életben marad­tam. A forradalom vezérének a testőre lettem tizenöt társammal. Volt köztünk mindenféle nemzetiségű. A négy ma­gyar testőr közül Kiss Bara Józseffel mi tardoskeddiek voltunk. Ö már meg­halt, szegény, a sok megérdemelt ki­tüntetését a család átadta a nemzeti bizottságnak, a forradalmi emlékszobá­ban lesz majd a helye. Minden második nap őrség. így telt Lenin közelében az életem. Kísértük őt a Szmolnijba vagy a Szmolnij közelé­ben levő lakószobájába (azt mondják, hogy még megvan most is az a szoba), de jártam a Volga melletti szülőfalujá­ban is, szőlőt, gyümölcsöt vittünk a családjának. Lenint mindennap láttam. Egyszer reggel, másszor délben. Fel­néztünk ró. Úgy néztünk fel rá, mint a világ minden szegény emberének a jótevőjére. Úgy beszélgettünk róla, MÁCS JÓZSEF hogy ha egyszer, csak legalább egy­szer eljönne Tardoskeddre, mindenki felsorakozna mögé, mindenki őt fogad­ná el vezérének. Tudtuk, ki ő, terjedt a híre a nép és a katonák között. Vigyáztunk ró. Tűzbe mentünk volna érte. A mi életünk sem volt közömbös a számára. Mielőtt elindultunk volna rekvirálni a burzsujokhoz, Lenin sorban kezet fogott velünk, és azt mondta:- Vigyázzanak az életükre az elvtár­sak, mert a burzsojoknál fegyver van! És még azt is mondta, hogy adjunk a népnek gabonát, élelmiszert. Okos ember volt. Ekkora világot megnyert! Majdnem két évig voltam testőre. Fél évig Pétervárott, másfél évig Moszkvá­ban. Nem telt úgy el nap, hogy ne lát­tam volna Lenint. A puskám állandóan élesre volt töltve. Jaj lett volna annak, aki kezet próbál emelni rá. Huszon­négy éves voltam, százhetvenöt centi­méter magas. Katonaruhám volt. Nagy hosszú köpönyeg, csizma, nyáron blúz, derékszíj, bajonett, revolver, tölténytár. Kaszárnyában laktam. Ceremónia nélkül folyt az őrség­váltás. Elfoglaltam a számomra kijelölt helyet. Kezet fogtam a társammal és kész. Aztán két órányi időre vigyázzba merevedett a lábam. Csak a szemem mozgott. Csak a tekintetem követte az 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents