A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-04 / 45. szám
úcson (Búč) o szőlőtermesztés, szőlőművelés már a régi időkben is virágzó és jövedelmező foglalkozás volt. Az első írásos emlék erről, az 1570-ből származó adóösszeírás, amely az esztergomi szandzsák követeléseit tartalmazza. Ebben az adóösszeírásban 49 pint must után a szandzsák 147 pénzt követel a falutól. De egy másik adóösszeírásból származó adat is a szőlő, illetve a bortermelésre utal, mivel a többi között volt: „bírságpénz, menyasszony- és hordóadó" is. A szőlőtermesztés és a borászat helyzetéről-alakulásáról egyéb — számomra elérhető — írásos feljegyzés nem maradt. Az azonban bizonyos, hogy szülőfalum népének életében a szőlő és a bor fontos gazdasági és társadalmi szerepet töltött be. (Ma sincs másként.) Ez abból is látható, hogy a szőlőföldeket — s csak ezeket! — bekerítették. Ahol szőlőt termeltek — kivétel a Komáromiúti és a Kis-Peresi dűlők, amelyek bizonyára későbbi telepítésűek — mindenhol magas földgátat — sáncot — emeltek köréje. E földgátak hossza több kilométerre tehető még ma is. Vagyis a szőlőföldek védelmére egykor — erőt, időt és fáradságot nem kímélve — sokkal nagyobb áldozatokat hoztak, mint a többi növényféle termesztésére-védelmére együtt. A földsáncot akácfákkal ültették be, az akácfák közé pedig líceumgátat telepítettek, amely áthatolhatatlan sűrűségű élősövénnyé terebélyesedett az évek alatt. E szinte mór földvár-szerű erődítmény-rendszer felett a falu által választott hegybíró uralkodott. Idős emberek szavai szerint olykor nagyobb hatalommal bírt, mint a falu bírája. Tudta és beleegyezése nélkül a „bekerített fődekre" senki se járhatott ki. Ha valaki például nem gondozta rendesen a szőlőjét, a hegybírónak jogában állt őt „kiparancsolni" teljesen immunis e betegségekkel szemben. A nemesebb szőlőfajták meghonosítása — csakúgy, mint a többi, haladóbb gazdálkodási módszerek bevezetése — Zsemlye Péter rektor-tanító nevéhez fűződik. Az ő tanítóskodása idején — a századfordulón — kezdenek elterjedni a különböző nemes szőlőfajták, amelyek kényesebbek, munkaigényesebbek, de amelyek termesztése végül is teret hódít, mert nemes bort adnak, s e nemes borok iassan kiszorítják a novát, a fehérotellóból készült bort. Nem úgy a feketeotellót. A nemes szőlőfajták meghonosodásával egyidőben terjedt el nagyobb mértékben a vegyszeres védekezés is: a rézgálicmész keverékéből álló permetlé, s a szénkéneg, illetőleg a permetezés és a kénegezés. A többi szőlőművelési munka megegyezett a korábbival. A szüret a dióveréssel kezdődött. Mivel a szőlőföldek felső és alsó végében szinte mindenkinek volt diófája is, a hegybíró rendelése szerint a szüret előtt „le kellett verni a diót." Jó mulatság volt ez a munka. Hosszú dióverő rudakkal paskolták a férfiak a haragoszöld diófákat, a megpattant, zöld burokból szanaszéjjel röpködtek a világosbarna dió-golyóbisok. A diószedő gyerekek keze pedig megfeketedett Az a bizonyos „fickó” A „jógazdáknál" — akiknek több szőlejük volt, — napszámosok is szüreteltek. Volt olyan zsugori gazda, aki a szüretelőket egész nap, danótatta”. Ennek az volt a lényege, hogy a daloló szüretelő nem ehette a szőlőt. Az ilyen „nótás" szüret távolról tűnt csak vidámnak. Közelről semmi köze sem volt a „derűs szüreti kedvhez”, amelyet azok emlegetnek a leggyakrabban, akik soha nem tapasztalták, milyen keserves dolog „danóva” szüretelni. Az ilyen gazdánál a szüretelők megtették, hogy elhagytak egy-egy szüretöletlen tőkét, amelyet aztán szüret után leszedtek maguknak. Egyébként a szüret után szabaddá váltak a szőlőföldek, s bárki mehetett „bengézni". A bengézők főleg a le-nem-vert diót szedték össze, amelyet a szél lerázott; ahogy megritkult a fák lombja, s az ágakon maradt dió láthatóvá vált, szőlőkarókkal igyekeztek „ledobálni" azokat a bengézők. A bengézés általában a gyerekek, s a sutyú legénykék szórakozása, s pénzkereseti lehetőség volt. (Magáról a „bengézés" szóról annyit, hogy nálunk a kisebb szőlőfürtöt „beng"-nek nevezik; így mondják: „egy beng szőlő; szőlőbeng". Ebből származik a „bengézés". Más vidéken ezt a ténykedést a „mezgerel, mezgerelés" szóval jelölik. A maga részéről jobban szeretem a bengézést, mint a mezgerelést, mivel jobban érzékelteti magát a cselekvést, s hangulatában is kifejezi azt.) De térjünk vissza magához a szürethez. Általában úgy számolták, hogy három puttony szőlő ád egy akó bort. (Egy akó — 56 liter.) A puttonyból a szőlőt a szekereken, kocsikon lévő „félfenekű” hordókba öntötték. Amikor a félfenekű hordók megteltek, elfuvarozták a borospincéhez, ahol a kádakba — külön a fehér s a fekete szőlőt, ha valaki azt akarta, hogy fehér és vörös bora is legyen, vagy ha nem így vélekedett, akkor együtt — ledarálták a szőlőtermést. A fehér szőlő levét azonnal leszűrték. A piros bornak szánt mustot rendszerint egy éjszaka „állni hagyták", hogy szí-GÁL SÁNDOR üvegbe, vagy demizsonba, s vitte haza a „másnapra való bort". A gazdának a pincéhez minden nap illett kimenni. Ha az „öreggazda” beteg volt, akkor a fiatal gazda, vagy az unoka ment a pincéhez, s hozta haza a „másnapra való bort". Figyelmet érdemel az a tény, hogy kapálni, gereblyézni, sőt, meg is büntettethette'^rnanycg gazdát. A szüretre is ő adta meg a jelet. A hegybíró gondja-dolga volt a szőlő-őrök kirendelése és ellenőrzése is. Továbbá fegyverviselési joggal rendelkezett. A búcsi határban három ilyen — félig-meddig még ma is meglévő ősi — „bekerített főd” található. Egy földsánc fogta körbe az Újhegyet, az Elletíst, a Kenderest, a Kutyahegyet és a Nyedámot; e terület alsó részén, ahogy a neve is jelzi, kenderföldek voltak. A másik ilyen bekerített föld a Pusztaódal, valamint az öreghegyalja. Tulajdonképpen zömmel ma is ezeken a területeken terem a szőlő, de ezt a mait a termelőszövetkezet megalakulása óta telepítették, oly módon, hogy a régi, nem nemes fajtákat kivágták, a földet rigolozták, s új, nemes, magasabb hozamú szőlőfajtákat telepítettek a korábbiak helyére. A régi, bekerített szőlőföldeken még gyerekkoromban is két fő szőlőfajtát termeltek; a feketeotellót és a fehérotellót (novát). Ezen kívül volt még a százsoros. Valószínűnek látszik, hogy az előző kettő volt az őshonos, bár a feketeotellóra nem mernék megesküdni, mivel ez érzékeny a peronoszpórára, s egyéb szőlőbetegségekre, míg a fehérotelló (nova, noa) és a százsoros (van ahol „tálján” néven ismeretes) a dióburok tevétől, s az iskolában ebből nagy baj származott, mert — ki tudja miért? — a tanítók nem szerették a dióbél-megfestette gyerekkezeket. A szüret vidám, sokszor idillinek festett leírása helyett olvasóim most elégedjenek meg azzal a szigorú sorrenddel, amelynek az idillhez alig van köze. A szüretelők, ha a magukét szüretelték, a legközelebbi rokonokat hívták segíteni, amely természetesen azzal járt, hogy „visszasegítettek", amikor ők szüreteltek. A szőlőt inkább az asszonyok, lányok, siheder legénykék szedték zománcos, vagy ónozott kannákba. A szebb, nagyobb szőlőfürtöket kiválogatták és a szőlősorok közé kis halmokba rakták: ez volt az „állanyi való” szőlő. Szüret után ezeket a szőlőfejeket párosával „fölkötötték", s vagy otthon, a padláson, vagy a borospincénél „fölaggatták". A többi szőlőt a puttonyba öntötték. A „puttonyos" rendszerint valamelyik legény, vagy fiatalember — házasember — volt. A gazda számolta mindig, hogy hány puttonnyal termett, mert ebből több dologra következtethetett. Az első, hogy a korábbi évekhez viszonyítva milyen volt az az évi termés, továbbá, hogy hozzávetőlegesen mennyi bor lesz majd a kipréselés után, s arra is, hogy mennyi „edényre", azaz boroshordóra lesz szüksége. nesedjék. A mustot úgy szűrték le, hogy a kádban lévő masszába veszszőből font szűrőkosarat nyomtak, s ebből a „fickóval” — általában 2,7 liter űrtartalmú fa merőedény — kimerték a mustot, amelyet a hordó felső lukába állított „lévó’ segítségével öntöttek a hordóba. A törkölyt kipréselték. A kipréselt törkölyt „félfenekű" hordóba „elgyúrták", tetejére szőlőleveleket tettek és ezt sárral (sárgaagyaggal) jól letapasztották. Az így eltett törkölyt karácsony előtt — rendszerint november végén, december elején — kifőzették a „rakisban" pálinkának. Hozzá adták természetesen a lefejtett bor után megmaradt „söprűt" is, vagyis a törkölyt a söprűvel együtt főzették ki. Érdekes sajátosság, amely még úgyahogy ma is tartja magát, hogy a borokat nem a szőlőfajták szerint különböztették meg, hanem aszerint, hogy melyik hol termett. így volt újhegyi bor, oláhegyi, pörösi, hegyteteji, komáromiúti, öreghegyi, hegyaljai stb. Ahogy a szőlőtermelésnek, szüretnek, borkészítésnek, ugyanúgy a pincejárásnak is megvolt a maga rendje. Az volt a szokás, hogy a gazda, amikor este megetette az állatokat, „kiballagott" a pincéhez vacsorázni. A vacsoráját a „szűrtarisznyában" vitte ki magának. Miután megvacsorázott, s megitta a vacsora utáni porcióját, bort töltött az 12
