A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-04 / 45. szám
léptek fel, sokáig szenvedett, mielőtt meghalt... Én meg itt maradtam. Lám, egyedül maradtam .. . Csagatajev megfogta az asszony kezét, és egy csapásra minden elnémult fülükben: nem hallották többé a városból beszűrődő zajt, fogták egymás kezét, és mindegyikük a másik távoli, bizakodó lélegzését hallgatta. — Ne .. . Ne sajnáljon engem és ne vigasztaljon. Könyörgöm, ne tegye ezt! — mondta Vera, és elhúzta kezét. —Én egyedül. . . egymagámban is megbirkózom mindennel. — Dehogyis vigasztalom magát — mondta Csagatajev. — Én vigasztalódom itt maga mellett... Elbúcsúzott és elment. Két nap múlva azonban megint felkereste az aszszonyt; valami úgy vonzotta oda, mintha az egész világ elnéptelenedett volna, s csak az a barna-kék szemű asszony élne egyedül a földön. Csagatajev elmondta Verának, hogy hamarosan útra kel egy hidrogeológiai expedícióval, és csak fél év múlva tér vissza. — Nos, mit tegyünk? — mondta Vera; ott állt a szoba homályos sarkában, egy kissé félrefordulva, hogy a férfi ne lássa az arcát. Csagatajev már megértette a nő modorát — igyekezett elrejteni arcát, s ez a félénksége meghatotta a fiút, és fokozta iránta érzett gyengédségét. — Sajnálom! — folytatta Vera. — Ha visszajön, talán újra találkozunk. Ugye? — Hogyne — felelt Csagatajev, és türelmetlen szíve hirtelen fellobbanásában egy szuszra kivágta: — Vera! Az anya egyedül kevés lesz a gyermekének, hiszen ezt maga mondta.. . Hadd legyek én az apja! Vera elgondolkozott. Csagatajev felé fordult, most már nem rejtette el arcát, és odalépett hozzá. — Tudja, Vaszilij, a régi időben voltak keresztapák .. . — Nem tudom. Persze, hallottam, hogy voltak. Mit akar ezzel mondani? — Ha megszületik a gyermekem, megkérem, legyen a keresztapja. Ha hozzászokik, ha megszereti, akkor talán igazi apja lehet. Nem tehetem kockára a gyermekemet, hisz megtörténhet, hogy nem fogja szeretni, én pedig nem sérthetem meg férjem emlékét sem: ő halott és védtelen, s nem magára, hanem rám hagyta a gyermekét.. . Most valamennyiükre gondolok! Csagatajev meglepődve nézett Verára. Azt hitte, hogy egy kissé már ismeri, és lám, kiderült, egyáltalán nem ismeri ezt az asszonyt. — Hát így vagyunk! — mondotta Csagatajev. — Igen, így — hangzott Vera válasza. — Talán nem bízik bennem? — Bízom, megismertem már magát. De vannak, akik nem ismerik: az egyik meghalt, a másik még meg sem született. Most nem magamért állok ki, hanem értük, őket óvom. — .Már kezdem érteni — vallotta be Csagatajev. — Különös, nagyszerű ember maga. — Ne, ne beszéljen így, ne hízelegjen nekem! Én is gyenge vagyok .. . én is megbotolhatok, én is tehetek valami nem helyénvalót vagy megbánnivalót. . . — Jó, nem fogok hízelegni — mondotta Csagatajev. — Majd ha visszajövök, felkeresem, és keresztapja leszek a gyermekének. Igaza van. Akkor majd meglátjuk! — Igen, majd meglátjuk — válaszolta Vera nyugodtan. — Most menjen haza. Csagatajev elmosolyodott. — Milyen különös! — mondotta. — Elmegyek innen, s lehet, hogy többé sose látom, de az is meglehet, hogy visszatérek magához, és együtt élünk majd mindhalálig, sokáig — sokáig, szinte örökké .. . Vera semmit sem válaszolt. Búcsúzóul Csagatajev homlokon akarta csókolni, de ahogy utoljára az asszonyra pillantott, elfojtotta magában ezt a vágyat. Vera ott állt előtte gyámoltalanul, de mosolyogva és legyőzhetetlenül, nemcsak nő volt, hanem anya és ember, elszánt, akár egy harcos katona. Csagatajev boldogan távozott Verától, pedig a reményen kívül még ígéretet sem vitt magával. 1947 (Wessely László fordítása) (Fotomontázs: KRÁL KLÁRA) JURIJ LEVITANSZKIJ: Emlék az esőcseppekről Bejáratos volt hozzánk az eső a lyukas tetőn át. A mennyezeten vízfoltok sárgálltak, vakolatdarabok hullottak a földre. Vödrök sorakoztak a padlón, teknők, tálak, fazekak, s reggelre, ha éjjel esett, megtöltötte őket a lágy esővíz. Csipp, csepp, csöpp . . . Engem különben nem érdekelt az egész, mély volt gyerek-álmom, a csöpögő zaj nem háborította. Látom tisztán a szobát, a vödröket s a lábasokat, furcsa rendben állnak, sakkfigurák, a játszmában az ellenfél: az eső. Látom a cseppek hullását, a vízen a kis gyűrűket, a sok apró örvényt, de akárhogy igyekszem, hangot nem hallok, akár a némafilmen. — Hangot! — kiáltom. — Hangot! — És utolérnek a hangok, repülőgép döreje, metronóm kopogása, harangdöngés, sűrű robbanások hangja, dobhártyám hasadoz belé — csipp . . . csepp . . . csöpp . . . (Rab Zsuzsa fordítása) KONSZTANTYIN SZIMONOV: Haza Partját három óceán árja mossa, Nagyvárosokkal ékes, tág vidék Csillagábrák hálójával befonva: Győzhetetlen, hatalmas, büszke, szép. De az utolsó gránáttal kezedben — Ha kioldtad már s még nem dobtad el — S egy perc alatt az emlékezetedben Föl-le jár mindaz, mit feledni kell, Akkor nem a nagy ország jut eszedbe, Mit beutaztál — jól ismert hazád —, De szemed, tűnő képeket keresve, Ama gyermekkori hazádba lát. Egy falat föld három nyírfa tövében S messzi ösvény az, mély erdők megett, Nyikorgó komp a folyón úszva szépen, S homokos partok, zsenge füzesek. Ez hát a táj, ahol, hála a sorsnak, Születtem, s ahol holtig meglelem földemnek azt a sarkát, mely a dús nagy Földkerekségről is hírt ad nekem. Igen, verhet hőség és fagy e tájon, Gyötörhet minket éhség és hideg, S pusztulhatunk — de míg élünk, e három Nyírfát oda nem adjuk senkinek. (Garai Gábor fordítása) ANDRIJ MALISKO: Búcsú Ne sírj egyedül, ne ríjj egyedül, érett meggyem, szép leánykám, minden földerül! Szomjas, hej, a mén, barna kicsikém, szürke szárnyú galambocskám, viszontlátlak én! Dunán túl megyek, ég velem s veled . . . Gondolj rám, ha tenger nép közt haj, menetelek! Búcsúnk oly rövid, gond sújt évekig, csak nótát, csak hősi hírt küld haj, a bolsevik! Mint mezőn a nyom, gázló a folyón, háborún át úgy vitt fényes sapkacsillagom! Szomjas, hej, a mén, barna kicsikém, szürke szárnyú galambocskám, viszontlátlak én! (Majtényi Zoltán fordítása) A. SZURKOV: Villog a tajgai éj Villog a tajgai éj, bevakít egy-egy rakéta az ablakon át. Bajtárs, mondanék valamit, Kérlek, egy szóra hajolj ide hát. Ha eltépi géppuska-vihar életem szakadás fonalát, vedd mellemből ki a szívem: mit benne lelsz, él tovább. dal, (Rónay György fordítása) 11
