A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-28 / 44. szám

A

■ ■ nép még egy ideig lázongott. A nyugtalanság és zendülés elharapózott az egész országban. Az ember éhezett és rongyos volt, s nem tudta, mi végre él. Az osztrák—magyar uralkodó és a magyar kormány ígérgetései semmi újat nem tartalmaztak, a nép pedig már nem óhajtott régi módra élni. Űj életet akart, természetes változást, mely eltörli a háború összes baját, nyomorúságát, ahogy az éjjeli zivatar után természetes módon felvirrad a gyönyörű verőfényes nap. Az ilyenképpen hangolt és a frontról fegyveresen hazatért katonákkal az államhatalom már nem bírt. Az állam szétesett nemzetiségek szerint és mindenütt azok kerültek felszínre, akik a legtöbben voltak, és legtöbbet szenvedtek.

A hosszú, esős ősz után végre megjöttek a kemény fagyok, és temérdek hó esett. Bukovecba olyan hírek érkeztek, hogy a várost megszállta a cseh katonaság, és a szlovákok a csehekkel testvéri közösségben önálló államot alapitottak. Ez volt az az új ígéret, az a természetes változás, amit a nép tudtán kívül várt, és azért is fogadta úgy, mint éjszakai vihar után a verőfényes nappalt. Vége lett a lázongásnak, az emberek jókedvvel készültek az új életre.

A cseh katonák új egyenruhába öltözve kisebb csoportokban sétáltak a város utcáin. A lábukon új bakancs, vállukon puska, sárga derékszíjukon kézigránátok. Barátságosan mosolyogtak a civilekre, akik nem féltek kimenni az utcára.

A kocsmákban vidám hangulat uralkodott. Csehek, szlovákok együtt itták az áldomást a testvériségre.

A katonaság után jöttek a cseh hivatalnokok, hogy átvegyék a régi hivatalokat, és újakat létesítsenek. A régi hivatalnokok helyébe, akik nem tudtak vagy nem akartak a nép nyelvén hivataloskodni, csehek léptek, itt-ott szlovákok is. Az élet újra mozgásba jött, megindultak a gyárak, és a munkások munkába álltak. — Amit a háború tönkretett, majd a béke helyreállítja — mondogatták vidáman, bizakodva, és boldogan nézegették a péküzletek kirakatait, ahol — mintegy csoda folytán — megjelentek az első kosarak, tele ropogós, fehér süteménnyel, amit mindenki szabadon vásárolhatott, s valóra válthatta a háborús esztendők búzakenyér illatáról és ízéről való hosszú, kínos álmodozását.

A téren sokat szónokoltak, főleg a munkások és parasztok nevében, s minél nagyobb számban jártak a munkások hallgatni és tapsolni, annál készségesebben emelték a bérüket. Az új állam a maga új, demokratikus rendjével jobbnak és igazságosabbnak mutatkozott, mint a régi császári és királyi állam, amelyet az elnyomott nemzetek feldaraboltak.

Simčisko Ondro hiába várt a jegyző üzenetére: nem hívta munkába, ahogy megígérte volt neki. Ezért felkerekedett, s eltökélte magát, hogy nyakába veszi a várost, ha kell, sorba járja a hivatalokat, míg csak, akár a legkisebb fizetéssel, valahol fel nem veszik kisegítő írnoknak. Bekopogtatott a járási hivatalba és a járásbíróságra is, sokáig álldogált az adóhivatal és a pénzügyigazgatóság kapujában, végül nekibátorodott, és elment az erdőigazgatóságra is, magának az igazgató úrnak elejébe, ám az igazgató — a szánalmas, kopott és félénk fiatalembert látva — azt válaszolta neki, hogy nem veheti fel írnoknak, szolgának pedig ugyancsak nem, mert ezekre a helyekre légionáriusok és a háborúban megnyomorodott katonák pályáznak.

Aztán egy hosszú sor olyan nap következett, amikor csak odahaza üldögélt, és hallgatott. Talán átalakulóban volt, visszatérőben arról az útról, mely a lenézett falusi embernek úri kabátot ígér, de azzal együtt megaláztatást és nyomort is. Eszébe jutott Slančík bíró, aki haragudott, amikor iskolába küldték, és a falusi tanítónak szemére lobbantotta, hogy bujtogatja a fiatal embereket, hogy elszakadjanak övéiktől, és elvesszenek a nagyvilágban. „Ez nem emelkedés, hanem süllyedés!” — visszhangzottak fülében a bíró szavai. Slančík bíró okos ember volt: ebben az esetben is igazat mondott.

Majd, mintha az írnokságot végképp megunta és örökre sírba tette volna, elindult munkát keresni a gyárakba meg mindenféle más munkahelyre. Előbb a gyufagyárba ment,

aztán rögtön a fűrésztelepre is. Beállított a posztógyárba, a sörgyárba, a hengermalomba, sőt elnézett a nagyobb építkezésekre is, közben sokat gondolt Klanica Bohušra és cimborájára, akik annak idején megállították a patakparton. Örömet érzett, hogy lelkileg átküzdötte magát ezekhez az emberekhez, teljesen hozzájuk tartozik, és most már olyan, mint ők. Ha megállt valamelyik gyár kapuja előtt, mindenütt kérdezősködött Klanica Bohuš és cimborája után, véletlenül nem dolgoznak-e ott, mert attól a naptól fogva, hogy a patakparton találkoztak, sem Klanicát, sem annak Urda cimboráját nem látta, és semmit se hallott felőlük. A gyárakban nem tudtak semmit Klanicáról, sem Sötét Urdáról, amikor pedig arra fordult a szó, fölvennék-e valami munkába, végigméregették a kopott úri kabátos, sápadt, beesett mellű, vézna fiút, csak intettek, hogy nem, és bezárták az orra előtt a kaput.

Ámde Simčisko Ondro nem hagyta magát eltanácsolni. Tovább puhatolózott munka után a városon kívül is, a közelebbi és távolabbi környéken, közben Slančík bíróval eljárogatott sorozásra, de balszerencséjére nem sorozták be. A katonáskodás legalább egy időre megváltotta volna az éhezéstől. Amikor a harmadik sorozáson sem vált be, Slančík bíró megfogta a vállát, és így szólt hozzá:

— Ha erős férfi volnál, le kellene szolgálnod a katonaidőt, ha idehaza munka híján mindjárt az éhhalállal küzdenél is. Az állam nem gondoskodik rólad, s nem érdekli a nyomorúságod. Az állam csak a szolgálatodat kívánja s olykor — az életed is. Ez pedig nincs rendjén.

Így hát Ondro — akinek nem ju-ĽUDO ONDREJOV

tott hely a városi és iskolázott emberek közt, mert nem fejezte be iskoláit, és falusi volt — anyjával mind mélyebbre süllyedt a nyomorba.

— Se úr nem vagyok, se munkás — panaszkodott anyjának, tanácstalanul álldogálva a konyhában, amikor az ínség a legkegyetlenebbül nyomorgatta őket. — A magamfajta ember olyan, mint a pincevirág, melynek nem jutott napfény, ezért nincs is hozzá ereje, hogy a napon éljen.

Anyja ebben vádaskodást érzett magával és az élettel szemben, amit ő adott a fiának. De azért csak hallgatott.

A munkairam felfokozása után, amikor két műszakban is dolgoztak,

és a jól fizetett munkások kezdtek úgy élni, mint öntudatos, szabad emberek, lesújtott a világra a munkanélküliség. A raktárak zsúfolásig megteltek, a hazai piac nem győzte elfogyasztani az ész nélkül gyártott árut, és nem rendelték meg a külföldi kereskedők se, mert a saját országaik sem tudtak mit kezdeni árufölöslegeikkel. A gyárak százával bocsátották el a munkásokat, végül pedig teljesen beszüntették a munkát. A parasztok eladósodtak, és az elszegényedés lejtőjére jutottak, mert a munkások nem bírták megvásárolni terményeiket. Kínálgatniuk kellett gabonájukat a molnároknak és kereskedőknek, barmaikat a mészárosoknak, csibéiket, libáikat, kisbárányaikat és egyáltalában munkájuk minden gyümölcsét félig-meddig ingyen az uraknak, akiket a munkanélküliség nem érintett.

Azokban az időkben egy nyári reggelen, mely a szegény ember számára nem mindig szép, Šimčiskóné gereblyével a vállán ballagott hazulról. Görbedt háta a föld felé hajolva, a fején napszítta, ócska kendő, szomorú arca, megnyúlt álla alatt csomóra kötve. Hosszú, vontatott léptekkel haladt, mert fájt a lába. Visszértágulásban szenvedett, s nem bírta emelgetni a nehéz, durva férficipőt, melyet a városban vett az ószeresnél. Női cipőt nem húzhatott dagadt lábára.

Aztán még messziről is látni lehetett őt a magyar földbirtokos széles nagy rétjén. A szénarendek fölé hajolva, kissé távolabb a fiatal gereblyéző asszonyoktól, lassan-lassan távolodott, eltűnt a szemhatárról, mint egy feketéllő borókabokor. Öcska, kopott parasztruhája még édesanyjáról maradt rá, s azóta nem jutott neki másikra.

Az emberekben olykor nem akad egy szemernyi szánalom, sőt zavar uralkodik a lelkűkben, ha a jó és rossz összekeveredik bennük. Ilyesmiket mondtak a szegény, földre sújtott, agyongyötört teremtésnek:

— Miért nem megy dolgozni a fia?

— Így fogadták Simčiskónét a szénagyűjtő asszonyok. És bizony nem a szánalom mondatott velük ilyeneket, hanem inkább a csipkelődő természetük és rosszmájúságuk, hogy majd elmondhassák: Lám, az Ula néne, Kalinkáné jól megmondta neki, az aztán meg tudja mondani istenesen, jól felvágták a nyelvét... ! S Kalinkáné, csak azért, hogy kiöntse a mérgét, és imigyen dicsérgessék őt a jól forgó nyelvéért, egy garmada keserűséget zúdított a szerencsétlen sorsú asszony szívére. Mert abban az órában távol járt benső énjétől, és lelkében zavar uralkodott.

— Ö, istenem — mondta Simčiskóné —, hiszen majdnem minden férfi odahaza van a faluban, nemcsak az én fiam. Sehol nem kellenek munkába ... — S aztán szomorúan magába merülve lemaradt a többitől, nehogy még valamit kérdezzenek tőle.

Hát bizony akkoriban a férfiak sehol sem kaptak munkát. A gyárak álltak, a földeken pedig volt napszámos bőven.

Simčisko Ondro, a fekete hajú, finom, fehér bőrű, kék szemű fiatalember, nem akarta feladni a reményt, hogy egyszer mégiscsak rátalál arra a megváltást hozó, éltető csodára, amelyet a távoli régmúltban valami ismeretlen bölcs munkának nevezett el. Nap nap után látni lehetett őt, hogyan vándorol óriási porfelhőben a kikoptatott, naptól fehérre szárított országúton, hogyan szorítják le az árokba a feketézők, meggazdagodott uzsorások és vérszopók autói, lm, az elitéit gyalogos ember, akit a gazdagok az országúiról is kitiltanak. Éhesen vánszorog a tűző napon, tenyerével védi arcát a porfelhőtől, csak tűnődik tanácstalanul :

Ha a gazdagok érdeke megkívánná, a vonatot is ráeresztenétek az országúira, amelyen a szegény ember jár; ilyen szívvel vagytok ti mihozzánk! A gazdag a mennyországba is biztosan hamarabb bejut, mint a munkanélküli munkát talál. Befurakszik a hegyes potrohával, de a munkanélkülit elzavarja a portás minden kaputól. Mert a munkanélküli kísértet. Fölkelti az emberekben a szánalmat, de a gyűlöletet is, fenyegeti őket aszott, csontos kezével, és zavarja nyugodt álmukat. A bátortalanság és elveszett öntudat kifejezését hordozza ábrázatán. Szakadt ruhája és dróttal összefűzött cipője leleplezi gyöngeségét, és mardossa a szégyenérzet a gonosz és ostoba emberek előtt, hogy nem állta meg a sarat a mindennapi kenyérért dúló harcban.

Egy alkalommal Ondro ismét találkozott Zvonár leányával, Arankával. A leány a város felé haladt, és hajlósan ringott a dereka, mint a fiatal nyírfáé. Most is széles karimájú kalapot és könnyű fekete ruhát viselt, talán ezért kapcsolódott Ondro lelkivilágában az idegen és távoli, elérhetetlen városhoz.

A leány nem vette őt észre, s jó volt ez így, mert Ondro szutykosan ballagott hazafelé, kasza a vállán, egész nap herét kaszált egy módos gazdának.

A leány eltűnt az útkanyarban, s úgy maradt meg Ondro emlékezetében. Később, valahányszor rápislantott arra az útkanyarra, mindig maga elé varázsolta, amint széles karimájú szalmakalapjában és lenge fekete ruhájában befordul a füzes mögé...

(Hubik István fordítása)

(RÉSZLET)

10