A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-10-28 / 44. szám
termés, mert hiszen a hagyományok szerint itt háromszáz mázsányi hagymának is meg kell teremnie hektáronként, de bizony úgy látszik, az idén csak a váromány kétharmadát adja ki a föld. Rossz volt az időjárás, vagy tán nem jó a termőföld? A nyolcvanöt esztendős Perecz Károly bácsi szinte kikéri magának: — Hogy ez rossz föld! Tudja maga milyen föld ez?! A világon nincs ennek párja. 1894-ben a Vág átszakította itt a töltést és megöntötte könnyű homokkal a földet. Azóta minden évben aranyat terem. Elhiszem, ő csak tudja. Világéletében zöldségtermelő volt. Ö is lovakkal hordta a termést. Még Morvaországba. Árvába is eljárt és szép pénzeket keresett. Sokszor hetekig nem jött haza. mert a családtagok utánavitték mindig az új rakományt. Persze nemcsak hagymát, másféle zöldséget is. Károly bácsi nem részesvállaló, ö most csak segít Seres Magdának, aki nemcsak hagymát, de sárgarépát, petrezselymet is vállalt a szövetkezettől. Így aztán „leesik“ az őszön néhány darab ezres. Seres Magda legyint, azt mondja jövőre már ezt nem csinálja. Tudom, hogy jövőre is itt találnám a részes zöldségföldön. De most mérgében mondja, merthogy a közelmúltban egyesült a farkasdi és a negyedi szövetkezet és nekik, farkasdiaknak oda kell állni az osztályozó gép mellé, és nagyság szerint szét kell zsákolniok a hagymát, míg a negyediek állítólag csak fölszedik. osztályozatlanul zsákba rakják és kész. Ugyanannyi pénzért. Mert hogy ez így nem igazságos. Nem bizony! Bár gyanúm szerint, nem egészen úgy van az, ahogy a farkasdiak mondják ... — Márpedig úgy van — teszik le a garast az asszonyok. — Akkor meg nincs jól — mondom és annyiban maradunk. w ’HAGYMA Egyébként jó a kedvük. Egy teljes hete ülnek kint a hagymaföldön és tisztítják, zsákolják, mázsálják a gyönyörű hagymafejeket. És közben beszélgetnek. mesélnek, talán ezért is csinálják szívesen, bár a jövedelem se kutya. Merthogy gyárban, szalag mellett bizony nincs meg a munkának ez az öröme — mondja Károly bácsi. Így igaz. Hát még amikor fiatal volt az ember, akkor volt ám az igazi öröm a mezei munka. Ha elfáradt, lehevert az árnyékba s ha még menyecske is akadt, elfenyegethette az ember a farával az égről az esőfelhőt. — mondja az öreg és várja a hatást. Az asszonyok a térdüket csapkodva nevetnek. Rákérdezek arra a kövér emberre, aki hajdan a falunkba járt. Mondják, már meghalt. Jó termelő volt, igazi dinnyés, akárcsak Károly bácsi. Aztán a csúfolódást hozom szóba: hajmás, hajmás, fejeden a haj más! — Más bizony édes fiam — emeli le a kalapját Károly bácsi. — Nyolcvanöt esztendős vagyok, de még mindig van fésülnivaló a fejemen. Es tudja-e mitől?! A hagymától édes fiam. — Most már értem. És ígérem, farkasdi embert többé nem csúfolok. Aki meg kopasz, annak ezúton tolmácsolom a farkasdiak üzenetét: egyen sok vöröshagymát. Egyébként is, az igazi magyaros étel kevés hagymával mit sem ér. Az itteni marhapörkölt receptje szerint egy kiló húshoz fél kiló hagyma és két marék paprika jár. Meg persze só. K. F. A SZERZŐ FELVÉTELEI Gyerekkoromban eljárt a falunkba egy lovasszekér. A bakon hatalmas, kövér ember ült. Az arca piros volt, mint a paradicsom. Mint aki a meséből jött... Módos szekerét gyönyörű lovak húzták. Teli zöldségesládákat hozott a szekéren, a széna közt pedig illatos, mosolygós dinnyéket. Ha lopni próbáltunk tőle és rajtakapott, az ostornyél vékonyabbik végével a kezünkre csapott. Emlékszem, az ő szekerén láttam először karfiolt. Néhány faluval távolabbról. Vágfarkasdról hordta hozzánk a portékát. Az asszonyok mindig vetőmagért, meg palántákért nyaggatták, de azt bizony sosem hozott, mert védte a híres farkasdi fajták monopóliumát. Mondta is az öregapám: okos ember, nagyon okos és szorgalmas, mint a farkasdiak valahányan. Mind buta az, aki hagymásoknak csúfolja őket. Mert a farkasdiaknak ez volt a gúnynevük: hagymások. S amíg a környékbeli falvakban csúfolódtak. a farkasdiak szépen gazdagodtak és jól kamatoztatták zöldségtermelői többettudásukat. Ma már senki sem tudná megmondani, mióta híresek a farkasdi hagymások. Azt mondják, emberemlékezet óta. A mai fóliázok déd- és ükapái már kétségtelenül zöldségből élhettek. mert írásos nyoma van annak, hogy a múlt század budapesti zöldségpiacán már nevük és tekintélyük volt. Dereglyékkel úsztatták le a Vágón és Dunán a zöldséget Budapestre. Van is egy szájhagyomány, miszerint afelől, hogy vajon úszik-e a dinnye a vizen, vagy lemerül — a farkasdi embert kell megkérdezni, aki Visegrádnál felborult és vízbefúlt. Ezért aztán az illetéktelentől kérdezőnek ma is azt válaszolják mifelénk az öregek: a farkasdi embert kérdezd, ne engem. A farkasdi zöldségtermelőkről ma is legendák keringenek. Kivált arról, hogy milyen gazdagok, mi több, ma már csak milliomosokként emlegetik őket. Persze sok ebben az irigykedő túlzás, de az is kétségtelen, hogy a falu lakosságának szociális helyzete fölötte van az országos átlagnak — mint ahogy a szorgalma is. Magyarázatként a háttérben nemcsak a hagyma, hanem a zöldségfélék, azazhogy a fóliasátrak állnak. Talán nincs is olyan ház ebben a faluban, melynek kertjében ne csillogna annyi fóliasátor, amennyi alatt a háztartási szükséglettnél jóval több zöldség terem. De itt most nem a fóliázókról, inkább az ősi gúnynevet kihívó hagymatermelőkről szólnék, már csak azért is. mert véletlenül egy hatalmas farkasdi hagymaföldre vetődtem a minap. Mentem az úton, és annyi hagymás zsákot láttam, hogy fel lehetett volna belőlük építeni a Kheopsz-piramist. No meg rengeteg hagymaszedő asszonyt. Azon vitatkoztak, hogy kinek a hagymáját szállítsák el előbb. — Hát ez magántermés, nem a szövetkezeté? — kérdem a brigádvezetőt. Tóth Gyulát. A magyarázat: a szövetkezeté a hagyma, mind a tizenkét hektár, csakhogy ez részeshagyma. A szövetkezet adta a termőföldet, a vetőmagot, aztán karókkal kijelölte a részesvállalók parcelláit. Azok kapálták, gondozták egész nyáron át. Most fölszedik, leadják a szövetkezetnek és minden leadott mázsa után felvesznek hetven koronát. — A feleségem is vállalt harminc árat — mondja a brigádvezető. — Érdemes? — kérdem. Megvonja a vállát. Ugyanezt kérdem a felvágott nyelvű asszonyseregtől is, akik közé leülök. Mondják, jobb is lehetett volna az idei
