A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-14 / 42. szám

tesznek említést. Pedig a tűzoltók nem kevesen váltak időben, történelemben önként vállalt foglalkozásuk áldozataivá. Erről azonban egy szó sem sehol. Abban a füzetben sem, amelyet a dunaszerdahelyi tűzoltók önkéntes szervezetbe tömörülésük századik évfordulója tiszteletére jelentettek meg.

Pedig száz év hosszú idő. Több mint egy egész emberöltő. S legutóbbi száz évünkbe nemcsak a világvárosok negyedeit felfaló tüzek tartoznak bele. A falvak és kisvárosok tüzei is. Szól a sziréna, félreverik a harangot, ég a ház, kigyulladt a szalmakazal. Íme gyermekkorom félelmetes emlékei. Az éjszakai tüzek emlékei. Mert azok a rettenetesebbek. Futkosás, szaladgálás, mindenki talpon, zörög a kézi tűzoltókocsi, dobog a láb, csörömpöl a vödör a kútban, a' kézben, a holdat, az égi lámpást is mintha leakasztották volna a helyéről, mert hogy most nincs rá szükség, még a környéket is bevilágítja a vastag, égnek törő lángcsóva.

Tűz van, tűz van, kiabál az emberekből a rémület, és munkába lendül a tűzoltófecskendő, előkerül a hagyományos vagy napjainkban már a modern tűzoltás minden kelléke, a gázálarc* a légzőkészülék és a tűzálló-öltöny is, ahol van. A mesterséges tüzet pillanatok alatt eloltják az áruház, a lakóház tetején és a parkoló gépkocsin. És a nézők a büszkeség érzésével térnek haza a gyakorlat színhelyéről. Nyugodtan dolgozhatnak, nyugodtan alhatnak, hivatásos és önkéntes tűzoltók éjszaka és nappal, szocialista államunk messzemenő támogatásával őrzik, vigyázzák a falut, a várost, az üzemeket, a középületeket stb. Nehogy tűz keletkezzen . ..

Korszerűen felszerelt, szakképzett tűzoltók őrködnek éberen nyugalmunk fölött. Olvasom, lapozgatom a századik évforduló tiszteletére megjelentetett füzetet. Olvasom belőle, hogy már az általános iskolában foglalkoznak az érdeklődő gyerekekkel és szakszerű tűzvédelmi oktatásban részesítik őket. Olvasom a számontartott nagyobb tüzeket is. Néhány hír a több mint emberöltőnyi múltból: 1865 nyarán kigyulladt a gőzmalom. 1919 karácsonyán leégett a Tejedi úti gőzmalom. Tovább: 1956- tól napjainkig 1220 esetben szólaltak meg a tűzoltósági járművek szirénái. Kétszázharminchét esetben Szerdahely területén keletkeztek veszélyes tüzek.

1965-ben talán minden idők legnagyobb árvízkatasztrófája sújtotta a Csallóköz déli részét. Menteni kellett embert, állatot, mindent. Nos, a szerdahelyi városi tűzoltószervezet tagjai az árvízveszedelemmel is hősiesen szembeszálltak. Segítettek a falvak kiürítésében, biztonságba helyezték a bajbajutottakat, s a morvaországi tűzoltókkal közösen részt vettek a fertőtlenítés nehéz munkájában.

Száz év nagy idő. A tűzoltók is megöregednek, sírba dőlnek. Szerencsére születnek is, nem tűzoltók, de olyan gyerekek, akik már az iskolában meg akarnak ismerkedni korunk tűzvédelmének elméletével és gyakorlatával. Egyszóval az utánpótlással nincs baj. A sorból kidőltek helyére újak, fiatalok állnak.

Szükség is van rájuk. Népgazdaságunk rohamos fejlődése nap mint nap növeli a hivatásos és önkéntes tűzoltók felelősségét. Hiszen újra és újra keletkezhetnek tüzek. Újra és újra riaszthatnak és riasztanak is a szirénák...

1. Gyurcsik József, a városi nemzeti bizottság elnöke ünnepi beszédben méltatta a tűzoltók munkáját,

és kitüntetéseket adott át az arra érdemes önkéntes tűzoltóknak

2. A díszemelvény előtt régi lovas tűzoltófecskendőt is felvonultattak

3. Létrán a tűzhöz

4. Az égő parkoló gépjármű oltása

DUSÁN MAJDA FELVÉTELEI

Munkám során sok-sok tisztségviselőt ismertem meg, túlnyomó többségükben tehetséges, becsületes embereket, akik a maguk módján sokat tettek a gazdasági élet, a kultúra és más területeken a szocializmus építéséért. Sokat tettek saját falujukban vagy városukban a lakosság életszínvonalának emeléséért, lakások, iskolák, kulturális létesítmények, utak stb. építése körül. Vezetésük alatt szépen fejlődnek az efsz-ek, az üzemek, melyek a jólét alapját jelentik. Ezek az emberek egyformán felelősségteljesen állnak hozzá munkájukhoz, megkövetelik a feladatok időbeni teljesítését, a munkafegyelmet, de ennek ellenére sokszor azt tapasztaltam, hogy szélesebb vagy közvetlenebb munkakörnyezetük, az általuk irányított dolgozói kollektíva mégsem egyformán szereti vagy tiszteli ezeket a vezetőket. Sokat töprengtem ezen, és az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ennek okát valahol a vezető magadásában kell keresni. Abban, hogy több vezető tisztségviselő ugyan mindig a kollektív döntésekre hivatkozik, de ugyanakkor gyorsan és határozottan igyekszik a kollektíva tudomására hozni, hogy kollektíva ide vagy oda, minden siker mögött az ő személye áll és minden siker forrása ő, aki mindenkinél jobban tud mindent. Ennek következtében személye a kelleténél is jobban előtérbe kerül, mert minden sikert igyekszik úgy feltüntetni, mint saját, egyéni munkájának eredményét, megfeledkezve arról, hogy a sikerek az egész dolgozói kollektíva munkájának eredményeként jöttek létre. Persze, mint ahogy az köztudott, a munkában nemcsak sikerek vannak, de fogyatékosságok is. Mi történik ilyenkor? Az olyan vezető, aki a sikerek fényében megfeledkezett a kollektíváról, ilyen esetben rendszerint egyszerre csak a kollektívára kezd hivatkozni, mondván, a sikertelenségnek nemcsak én vagyok az oka, hanem az egész kollektíva. Ez a magatartás kétségkívül ellenszenvessé teszi. Ilyenkor aztán akadnak, nem is kevesen, akik ezeket a hibákat felnagyítják, és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a vezető minden hibája mellett sok jót is tett. Itt, úgy gondolom, az lenne a feladat, hogy a bírálat és önbírálat segítségével a kollektíva megnevelje a vezetőt, rámutatva arra, hogy a hibák fő oka végeredményben az, hogy a vezető helytelenül értelmezi a kollektív irányítás elvét. Mert ez nem azt jelenti, hogy a kollektívában egyedül és kizárólagosan a vezető akarata érvényesüljön, hanem azt, hogy a döntések meghozatalához járuljon hozzá a kollektíva minden tagja, saját képessége és tapasztalatai szerint. Mert nem elég az, hogy kollektív döntések születnek, de szükség van arra is, hogy ezeket a döntéseket kövesse a kollektíva minden tagja felelősségének növekedése a feladatok teljesítésénél. Nem utolsósorban az is szükséges, hogy a kollektíva tagjait a feladatok elvégzése után méltóképpen értékeljék. Szükséges ez azért, hogy a kollektív döntések végrehajtásánál a kollektíva minden tagja érezze, hogy munkája szükséges a társadalom számára. Lenini munkamódszerekről beszélünk, ennél azonban tudotosítanunk kell azt is, hogy Lenin sohasem emelte magát a kollektíva fölé és mindenkor a kollektívával való türelmes munkát tekintette minden siker alapjának.

9