A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-07 / 41. szám

GUY WINSTON Forró nyári nap volt. A seriff — Buck Logan — lustán kimászott a szolgálati kocsiból. A segédje, a min­dig éber Bill Patterson, a seriff felé sietett. Mögötte Martinez tizedes lo­holt. — Mi az? Találtatok valamit? — kérdezte a seriff. — A buldózer kifordított a földből egy emberi koponyát. — Minden a helyén maradt? — Természetesen. Nem nyúltunk semmihez. Csak azt nem tudjuk, hogy pontosan hol ásta ki a buldó­zer azt az átkozott koponyát, hiszen nagy munkálatok folynak a völgy­ben. Ott hever a koponya a folyó­parton. — Mi van a dokival? — kérdezte Logan. — Értesítette valaki? — Ütban van ... — Hányán tudnak az esetről? — Csak mi hárman. A seriff háta mögött egy fekete Cadillac fékezett, ősz hajú emberke támolygott elő a kocsiból. — Mi történt seriff? — Még nem tudom pontosan, do­­kikám. Menjünk a helyszínre. Röviddel később az orvos hamleti pózban hunyorgott a koponya felett. — Mit szól hozzá, doki? — kérdez­te a seriff. — Női koponya, ez holtbiztos. Húsz esztendős lehetett a kicsike, amikor beadta a kulcsot. — Nem tudja megállapítani, hogy kihez tartozott ez a koponya? Az orvos mosolygott. — Ne várjanak tőlem csodákat. Találják meg a csontvázat, akkor talán többet mondhatok ... A seriff szeme felcsillant. — Azt hiszem... Mindent tudok! Az a gyanúm, hogy végre fény derül egy bűntényre, amely húsz évvel ez­előtt történt. Én most távozom. Do­­kikám ... tüzetesen vizsgálja meg a koponyát és a csontvázat... ha meg­találják. Viszlát... xxx A seriff berobbant az irodájába és előszedte azokat a dossziékat, amelyekben a felderítetlen bűnté­nyek adatait őrizték. Pillanatokkal később bemászott a kocsijába. Igen, Patty Nelson húsz évvel ezelőtt tűnt el. A vitát lezárhatjuk, a seriff már akkor a lány mostohaapjára — Arthur Cottenra — gyanakodott. Bi­zonyítékai nem voltak, mert a holt­test sohasem került elő. Most azon­ban biztos volt a dolgában! Az a koponya Patty koponyája. A seriff elhatározta, hogy felkeresi azokat a szemtanúkat, akik még életben ma­radtak, és elbeszélget a mostoha­apával is. Az egyik tanúval nem vehette fel a kapcsolatot. Érnie Brigdes ugyanis nyolc évvel ezelőtt átszenderült a másvilágra. A nyomozás alatt a se­gédjének azt vallotta, hogy látta a lányt, igen, azon a ösvényen szaladt, amely a folyó felé vezet. A lánynál nem volt semmiféle csomag. Tíz perccel később Arthur Cotten sport­kocsija tűnt fel a bozót mögül. A seriff felkereste Samuel Leonar­do, aki valamikor Cotten farmján dolgozott. Az öreg pontosan vissza­emlékezett minden részletre. Patty kirohant a házból, a blúza csupa rongy, az egyik melle szabadon. A kocsija felé rohant, de nem tudta begyújtani. Ekkor az ösvény felé futott. Tíz perc múlhatott el s aztán — reszketve a dühtől — kirohant a házból Cotten. Bevágódott a sport­kocsiba és irány a folyópart. Sötét éjszaka volt már, amikor visszatért. Nyugodt volt és csöndes. Nelly Wallach a város másik szé­lén lakott. — Hogy szolgál az emlékezőtehet­séged? — kérdezte a seriff. — Túl vagyok a hatvanon, Logan. Mégis sok mindenbe emlékszem. — Patty Nelsonra is? — Elmúlott egynéhány esztendő, seriff. Ez a fej nem felejt. Mintha tegnap történt volna. Miért érdekel ez a már-már naftalinos eset? — Végre megtaláltuk a holttestet, Nelly. — A folyó mellett ásták el? Min­denki azt hitte, hogy a folyó ... — Igen. Jó volna, ha minden rész­letre visszaemlékeznél. Meséld el úgy a dolgokat, ahogyan történtek. Most hallom először — vedd úgy. — Rendben van, Logan. Akkortájt én voltam Cotten szakácsnője. Patty abban az évben valósággal kivirág­zott. Az egyetemre készült, de édes­anyja halála felborította a terveit. Három évig élt együtt a házban Co­­tennal, aki végül is észrevette, hogy Pattyból vonzó külsejű nő lett. — Értem. Megkörnyékezte a lányt? — Hát persze. A lány azonban visszautasította. — Mi történt azon az éjszakán? — Az ügy valahogy kiéleződött. Cotten olyan agresszív volt, mint valami dühödt vadkan. Patty most már tudta, hogy mire megy a játék, mi a szándéka a mostohaapának. Minden ceremónia nélkül egyszerűen „nem“-et mondott. Én a konyhában tartózkodtam, de minden szót hallot­tam. Olyan hangosan veszekedtek. Patty felrohant a szobájába csoma­golni. Cotten követte. Ott rántotta le róla a blúzt. A lány rémülten ki­rohant az udvarra. Néhány pillanat­tal később beléptem Patty szobájá­ba, ahol Cotten eszméletlenül a pad­lón hevert. Az állólámpával verték fejbe, de megérdemelte, nem? Cot­ten gyorsan magához tért és a lány után vetette magát. Éjfél körül visz­­szatámolygott a házba. Elmagyarázta mindenkinek, hogy eddig kereste a lányt, de hasztalan. — Éz minden? — Még valamit szeretnék elmon­dani. Amikor visszatért, akkor az ingéről hiányzott egy gomb. Gondol­tam, talán Patty szobájában szakadt le, de hiába kerestem. Az a gomb sohasem került elő ... xxx Cotten farmján egy fiatal mexi­kóiba botlott a seriff. — Beszélnem kell a gazdáddal... — A dolgozószobájában megtalálja — mondta a mexikói. Cotten valóban ott üldögélt az el­sötétített dolgozószobában. — Üljön le és helyezze magát ké­nyelembe — mondta fáradt hangon. — Megtaláltuk Pattyt. — Hol? — A folyó mellett ásták el. Ott találtuk meg, ahol meggyilkoltad. — Nem igaz. Nem öltem meg a lányt... — Egy szavadat sem hiszem! Bizo­nyítékaim vannak, Cotten! Megtalál­tuk mellette azt az inggombot, amely azon az éjszakán nyomtalanul el­tűnt. Nos? Cotten szeme alig rebbent. Meg­adta magát. — Nemsokára betöltőm a hetvenet, seriff. Elegem van mindenből. Szív­ből örülök, hogy végére jártál az ügynek és lelepleztél. Köszönöm ... Győztél. Logan gyors mozdulattal megbilin­cselte Cottent. xxx A seriff megelégedetten vigyorgott. Az irodájában ült és sörözött, ami­kor belépett a doki. Leült, szembe a seriffel. — Űj híreim vannak — mondta. — A koponya egy indián lánytól származik. Valószínűleg kiowa-törzs­­beli. Legalább 150 esztendeje hevert ott a folyóparton ... Rutinriadó 1945. augusztus 15-én szaba­dult fel Korea a japán gyarmati uralom alól. Nemzetközi meg­állapodások kívánták biztosítani az ország szuverenitását — si­kertelenül. 1950 januárjában ki­tört a koreai háború, s három éven át tartott, ám a „koreai kérdés" igazi rendezése terén nem sok történt. A pánik, a féle­lem légköre azóta is jellemzője a koreai mindennapoknak, az emberek már jóformán meg is szokták. Ezen a 15-én is felbődültek hajnalban a szirénák. Az abla­kokban 'sárga zászlók jelentek meg. Ismét megállt az élet egész Dél-Koreában, 34 millió ember az óvóhelyekre futott, harckocsik vonultak a minisztérium elé, vadászgépek szálltak fel. Pák elnök Szöul környéki Kék Házá­ban lement egész családjával az atombiztos óvóhelyre, és meg­tartotta a „szükséghelyzettanács'' rendkívüli ülését. Tíz perc múlva a rádió be­mondta, hogy a riadónak vége. Az üzletek megteltek emberek­kel, a forgalom újra megindult, a gyárakban, hivatalokban, föl­deken ismét dolgozni kezdtek. Ez történik Dél-Koreában min­den hónap 15-én, immár hu­szonöt éve. Észak-koreai áltá­madást rendeznek, s a hadsereg és a lakosság gyakorolja a „reagálást". A koreai háború nem ért véget 1953. július 27-én; nem békeszerződést kötöttek, hanem csak tűzszüneti egyez­ményt. A két Koreát elválasztó 38. szélességi fokon az ENSZ őrzi a nyugalmat. A helyzet szimbóluma egy la­katlan, jóformán nem is létező falu, amelynek neve Panmin­­dzson. A dél-koreaiak japán tu­ristákat visznek oda autóbuszok­kal, miután nyilatkozatot írattak velük alá, hogy saját felelőssé­gükre tekintik meg ezt a veszé­lyes helyet. De Panmindzson nemcsak tu­ristalátványosság. Különös enk­láve ezt a két Korea között, négy kilométer széles demilitarizált övezetben — alig egyórányi autó­­útra Szöultól. A dél-kareaiak pagodát építettek a maguk fe­lén kilátóterasszal, ahonnan át lehet nézni északra. A tárgyalóépületben észak- és dél-koreaiak néhány éve még rendszeresen összejöttek, hogy a békéről tárgyaljanak. Aztán a tárgyalások megszakadtak. Az összejöveteleken most nincs szó másról, mint egy-egy epizódról: egyik vagy másik oldalon el­dördült egy puska. 22

Next

/
Thumbnails
Contents