A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-30 / 40. szám

Az élménykifejezés gyakori hangsúlyozása Fábry kritikáiban öszszefügg a korábbi vatóságirodalom esztétikájával, s lényegében a realizmus követelményével. A lírai realizmust regényekben is „megtalálja" (a személyes élmény hitelessége), a névadásoa-pédig bizonyos eredetiséget, a dolgoknak valódi nevükön való megnevezését érti, tehát a frázistól, a szokványos kifejezéstől való eltérést. Fábry régebbi terminológiájának megváltozása, új szempontok hangsúlyozása azt is jelenti, hogy esztétikai nézetei változnak, fejlődnek. Élete utolsó évtizedében leggyakrabban az erkölcsi kritériu'mot hangsúlyozza, s ezt néha nem a művön belül, hanem a mű és alkotó viszonyában is keresi. így pl. Veres János és Gyurcsó költészetében elítéli a „szereplírát", s ezen azt érti, hogy olyasmiről is énekelnek, amit maguk személyesen nem

tőnek se vegye el a kedvét a további alkotástól.

Bábi Tibort erősen kiemeli, a legtehetségesebbnek tartja e nemzedék költői közül, fő kvalitásának az élmény erősségét tartja, s ez határozottan a realizmus kritériuma. Külön szimpátiát ébreszt a kritikusban az, hogy Bábi költészetében is megtalálja „a tegnapi neuralgikus pont utórezgését... a burzsoá nacionalizmus magyar-némításának" kifejezését, párhuzamosan a magyai nacionalizmus elítélésével. Hogy ez a kérdés mennyire érzékenyen érintette Fábryt, mutatja — A vádlott megszólalón kívül — az is, hogy Gyurcsó és Csontos Vilmos költészetéből is elsőként ezt az élményt emeli ki. Az élmény elsődlegességét Bábi költészetében kissé túlhangsúlyozza: „Az élmény erején dől meg minden. A realitáson." Feltűnő, hogy neki nem rója fel a frázisveszélyt sem, pedig ettől az akkori

kon ritkán túljutó alkalmi verselést", majd képzavarait és Acfy-utánzatait idézi. A realizmus kritériumát itt — korábbi expresszionizmusát feledve — bizonyos közérthetőséghez kapcsolja: „Ha egy költőnél töprengeni kell, mit és miért mondott, akkor a költészet íze, célja és hatása elveszett, a fogalmazás, a névadás nem sikerült." Ugyanakkor némi fejlődési tendenciát is lát a költő lírájában: „Dénesnek ot} sikerül a névadás, ahol nem kell konstiuálni, komponálni, elemeket új vegyületté gyúrni. Utolsó kötetéről azt mondottuk: Dénes György konstatáló költő. Néz és lát: megállapít. Természetnézése tökéletes, és ez nagy költői erény/ Olvassátok el Ősz című versét és velem együtt fejet fogtok hajtani a költő előtt. És van több ilyen verse vagy verssora."

Gyurcsó Istvánban Fábry a munkásköltő jelentkezését üdvözli, de rögtön

A HARMADVIRÄGZÄS

KRITIKUSA

éltek át. (Ez aligha lehet a vers minőségét eldöntő kritérium, hiszen a magyar költészetben általában előfordul, vitát kavart például már Petőfi költészetével kapcsolatban is.) Ezzel szemben későbbi kritikáiban egyre gyakrabban hangsúlyozza az alkotó fantázia fontosságát is, s az Antisematizmusban a költőt már nagyon magányosnak, az őrszerep megtestesítőjének, prófétának, erkölcsi kinyifatkoztatónak nevezi. Minden persze azt is eredményezi, hogy kritikáiban ellentmondások is vannak, s fentebb idézett esztétikai általánosításai inkább a világirodalom költészetére, mint a szlovákiai magyar líra első, nagyrészt kezdetleges termékeire vonatkoznak. Ezt gyakran maga Fábry is észreveszi, és számos későbbi kritikájában korrigálja előző kritikáinak néhány megállapítását.

Időrendben Dénes verseskötete útón Gály Olgáé következett: Hajnali őrségen (1953). Fábry szerint a két kötet között „különbség alig adódik. A tárgykör és megnyilatkozás majdnem egy: országépítés dicsérete és szépsége, a béke erősítése, a hála és hűség a Szovjetunió iránt. Az új színt Gálynál a gyerekihlette anyaversek adják." Majd azt írja, hogy természeti képeinek eredetisége bizonyítja költői adottságát. Egészében kedvezőbben ítéli meg ezt a kötetet, mint Dénesét, de végső következtetése itt is hasonló: „Gály Olgának ki kell lábolnia a pátosz frázistermő hínárjából." A Harmadvirágzás következő fejezetében Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János Három fiatal költő címmel kiadott közös kötetét elemzi a stószi kritikus. Joggal kifogásolja, hogy nem három külön versesfüzetben adták ki, mert így egyik sem mondhatja magáénak. Török első hibájaként szintén a frázishínárt említi, majd megállapítja: „Nyers, ki nem dalolt sorok váltakoznak lírai fogalmazással." Feltűnő viszont, hogy Add nekem című versét tartja a legjobbnak, s ennek bizonyítására prózaion leíró, ragrímes sorokat idéz: „Nézd a friss tavaszi teret, / a nyüzsgő embereket, / a lüktető új életet, / az égbe törő / gyárkéményeket, / az iskolákat, / a zöld vetéseket." Ozsvald Árpádnak egyszerűségét, pátosz nélküli őszinteségét dicséri, de úgy véli, hogy ez könnyen egyhúrúsággá, modorossággá válhat. A kritikus itt nem veszi észre, hogy — hibái ellenére — Bábi mellett Ozsvald e csoport legtehetségesebb költője. Veres Jánosnak a mesterkéltséget, túlzásai}, az irrealitásokat veti szemére, majd azt, hogy nem érleli ki eléggé elképzelését. Csupán „természetfelvételeit" (értsd: természeti képeit) találja kitűnőeknek. Érezhető e bírálatokból, hogy mindenkiről akar valami jót is mondani, tanácsot adni, hogy egy kölBábi-versek sem mentesek, amint ez egyebek között a Fábry idézte részletekből is kitűnik. A Harmadvirágzás befejező részéből az is kitűnik, hogy Fábry nemcsak kritikus, hanem filozófiai szintű gondolkodó is. Szintetikusan kapcsolja egybe a költői névadást a szellem teremtő erejével, az erkölcsi ítélőképességgel és az élménytartalom realizmusával. Főként a rövid, axiómaszerű megállapításai találóak és maradandó érvényűek.

A Harmadvirágzás folytatásának tekinthető az ugyancsak a Fáklyában közölt Kevesebb verset — több költészetet (1955) című tanulmány. Ezt is rövid, de rendkívül találó megállapításokkal kezdi: „Kezdetben volt, van és lesz a líra. Újnak, kezdetnek, változásnak, átváltásnak ennyi az azonos kifejezési formája. A regény: összegezés, megállapodottság, eredmény. A líra: a folyamatban levő, a kialakulatlan, de teremtő köd, a teremtő ige. A költő szava: kristályosító pont, névadás. A szlovákiai magyarság, mely 1918 után került új helyzet elé, ez élménnyel véglegesen — regény formájában — máig sem készült el, önkifejezési formája a líra volt és maradt.“ Itt kell megjegyeznünk, hogy Fábry a választott témát szívesen „megemelte", jelentőségét túlhangsúlyozta: mint itt a regénynyel szemben a lírát, később, Az igényesség műfajában, a novellát emelte a regény fölé, „a legnehezebb műfajnak" nevezve. Újabb esszéjében három költőnk önálló kötetével foglalkozik: Dénes Györgyével, Gyurcsó Istvánéval és Veres Jánoséval. Feltűnő konfrontálás, hogy it^ általános megállapításaihoz kiváló klasszikus költőktől idéz példákat (Ovidius, Ady, József Attila, Tóth Arpád, Jin Wolker), s ezek mellett marasztalja el a kezdő, regionális verseskötetek hibáit.

Kritikusunk Dénesről megállapítja, hogy tovább űzi „az ünnepi rigmuso-CSANDA SÁNDOR

hozzáteszi, hogy alapvető stílushibák és képzavarok vannak verseiben. Politikai költeményei szerinte gyakran iskolás jellegűek, frázisosak, néhol pedig prózaiak. Mint szinte valamennyi verseskötet bírálatában, itt is elismétli, hogy a költő névadó, s ez szerinte Gyurcsó esetében akkor sikerül, amikor a magyar nemzetiséget diszkriminóló éveket idézi: „Lóg a lábunk, lóg unottan, akaratlan. A talpfák fölött ülünk, gyors vagonokban ... Beneš úr akarta és Masaryk Jankó . ..“ Fábry Veres János új kötetét (Ifjú szivem szerelmével) úgy jellemzi, mint a túláradó optimizmus megnyilatkozását: „Rózsaszínben

látva mindent, szertelenné válik." Itt is kifogásolja a szerepjátszást, noha inkább azt kellene kifogásolnia, hogy a költő rosszul játssza szerepeit, de Fábry Horváth Jánostól eltérően és pontatlanul határozza meg a jelenséget: „A szerepjátszás, a szerepbe-élés tipikus esetével állunk szemben, amikor a költő a maga egyéni életét egészében nem meri, nem tudja, vagy nem akarja ugródeszkának használni. Veres János, önmaga legsajátosabb problémáját kikerülve, így hamis kraftmeiereskedésbe lovalja magát, amiben persze közrejátszik az a megható igyekezet: mindenképpen eggyé válni az egészséges, dolgozni tudó néppel. Ezért vállalja inkább a kaszáló paraszt és a kalapácsot forgató munkás hálás hősi szerepét, mely azonban így végeredményében őszintelenséget, irrealitást eredményez. A költőnek önmaga fókuszába kell gyűjteni a világot, és önmagából kell kisugározni mondanivalóját. Ez, ennyi a költészet lényege. Aki elhagyja, mondanivalója hitelrontójává válik: verselővé, rigmusfaragóvá."

Fábry a felszabadulás utáni irodalmunkat bemutató kritikáiban helyesen eltalálja a biztató és bíráló kritikusi hangot, amelyre a kezdetnél valóban szükség volt. De itt is feltűnik néhány kritikusi hibája. Gyakran mondatokat, gondolatokat ragad ki csak a műből, s ezekhez fűzi észrevételeit, mondanivalóját. Az idézett részleteket néha nem a legszerencsésebben választja meg. Máskor pedig a szubjektív értékelés hibáját látjuk kritikájában, amikor saját témáját keresi mások műveiben. így például idéz egy bizonyos Lévai Dezsőtől (azóta ismeretlen szerző) néhány sort a békegalambról: „ötéves kisöcsém galambot rajzol. Fehérre festi a tollát, csőrét pirosra. Kenyeret majszol . . . s eléje rakja a morzsát." Erről a kiragadott költői képről azt állítja: „Kész. Ez a négy sor az új szlovákiai magyar versírás legköltőibb, legmaradéktalanabb nyilatkozása."

A nyolcak antológiája: a Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) azonnal felkeltette kritikusunk figyelmét, s az Irodalmi Szemlének írt leveleiben hangsúlyozza, hogy a kötetről feltétlenül szeretne írni: „Egy másik feltétel volt, hogy a fiatal költőkről én írjak. A könyvet viszont máig sem kaptam meg .. . A hallgatásból és az el nem küldésből azt kell kiéreznem, hogy o fiatol költőkről nekem nem szabad írnom." (1958. XII. 18.) Ezt azonban csak beteges érzékenysége sugallta neki, mert következő levelében már így írt: „A fiatal költők antológiáját is csak most kezdem olvasni (közben a Palackposta előszaván dolgozgatok). Kérdés: mi az utolsó terminus az antológia-kritikára?" (1959. I. 14.) Az Ígért recenzión azután hónapokig dolgozott, s végül, 50 lapnyi tanulmány lett belőle. A bevezetésben a líraelméleti fejtegetések mellett azt is megoldja, miért tanúsított ennyire intenzív érdeklődést az antológia iránt: „A jövőről van szó: minden riadás és riasztás a jövőért van!... A vox humana és a magyar nyelv itteni jövője egyszerre és egyben kapott biztosítékot: létbizonylatot! A költészet mindenekelőtt nyelvfenomén. E konstellációban a fiatalok antológiája többet jelent egy verskötetnél. Ez a könyv, a líra általános funkciójához híven és a mi regionális helyzetünkben, folyamatossági láncszem: add tovább." Ez a felfokozott érdeklődés azonban nem akadályozza meg írónkat abban, hogy szigorúan bírálja a zsenge verseket, a világirodalmi példák és a klasszikus idézetek mellett néhány induló költőről csupa elmarasztaló megállapításokat ír. Új kritérium Fábry értékelő rendszerében az esszében többször is előforduló „a költészet nyelvfenomén", ami bozonyára a zsenielmélettel rokon esztétikai aspektus. A nemzetiségi lírára vonatkoztatva így fejti ki ezt az elméletet: „A versfordítás legjob esetben is csak utánköltés lehet, újraköltés. A vers nyelvével ál! vagy bukik: a vers nyelvében nagy és utánozhatatlan . . . A szlovákiai magyar költő léte és jövője a szlovákiai magyar nyelv sorsától függ: az utódok elődökhöz méltó

nyelvhűségétől."

Az ilyen esszéisztikusan túlfűtött érzelmi megállapítások azután bizonyos egyoldalúsághoz vezetnek. Gyüre Lajos A Tarcaparti fűzfához című költeményét pl. azért dicséri, mert megtalálja benne a nyelvvel és a néppel való azonosságot, s azután nem a verset elemzi, hanem elméleti tételét fejtegeti tovább: „Az anyanyelv gyökérszükséglet, gyökérnosztalgia, gyökértapadás. Az anyanyelv az elsodródás horgonybiztosítéka. De a költő világot néz és világot lát. A költészet: világszemlélet, és ha a költő hangja — visszhangbiztosítón — nem ütközik világhorizontba, akkor elfúl, önzsírjába fullad. Az anyanyelv csak a világgal egyerő és világkorrespondeáló ritmusban leli meg teljesebb mondanivalóját — az emberiség anyanyelvét — és így visszhangját" — állapítja meg valóban eredeti esztétikai sarkigazságként. A továbbiakban Fábry adós marad Gyűre költészetének értékelésével: Balázs Béla emigrációban írt verseit idézgeti a nyelvhűség és a világtudat példájaként, majd J. R. Becher meghatározását.

(Folytatjuk)

14