A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-09 / 37. szám

Az éjszakai vendég A város széli villa beleolvadt a sötét­ségbe. Nyíló rózsabokrok szegélyezték a bejáratot, illatukat már az ország­úton is érezni lehetett, ahol időnként feltűnt egy-egy autó reflektora, hogy pillanatra megvilágítsa az alacsony zöldre festett kaput, aztán eltűnt újra a sötétben. A férfi, aki ebben a pillanatban a ház felé közeledett, észrevette, hogy egy ablakocska mégiscsak világít. A padlásszobáé, ahonnan a tévé vibrá­ló fénye látszott. Az ablak magasan volt, s biztosan zárva, de a gyűrött kabátú férfit úgy vonzotta, mint vala­mi mágikus szem. XXX Nyolc felé járhatott az idő, amikor Marina lejött a földszintre. Eszébe ju­tott, hogy alighanem elfelejtette be­csukni a konyha ablakát. A tévé nem­sokára érdekes filmet közvetít, Marina pedig szeret biztos lenni a dolgában. A konyha ablaka azonban zárva volt. Meglepte, hogy néha milyen gépiesen cselekszik. Biztosan vacsora után zár­hatta be. Behúzta a rózsaszínű füg­gönyt és a tűzhelyhez lépett. Csinál magának jó erős kávét, attól majd el­röppen az álmossága. Megvárja Pavelt. Mondta, hogy ma késő éjszaka jön csak haza. mert az utolsó vonat Prágá­ból csak tíz után indul. Fogta a kávéscsészéjét és óvatosan elindult vele a padlásszoba felé. Helyet foglalt a kényelmes puha fo­telben, a kávéscsészét maga mellé tette az asztalkára. A képernyőn éppen egy postakocsi döcögött. Valami erődít­ményféléhez közeledett. A kocsis na­gyon gyanús képet vágott, s a férfi, akit vitt, nem tudta mire vélni ezt... Köröskörül ködfelhők gomolyogtak és ez a sötétség még csak fokozta a rend­kívüli atmoszférát. Marinának nem tetszett a film. Még nézte ugyan egy ideig, de aztán nem bírta tovább, felállt és kikapcsolta a tévét. A beállt csend kissé meglepte. Mintha valami feszélyezné, nyugtala­nítaná, mintha egyszeriben más, szo­katlan érzés lenne úrrá rajta ... Hogy milyen buta vagyok, gondolta magában. Inkább olvasok egy kicsit... De ahogy az ajtó felé fordult, szinte megdermedt. Sem mozdulni, sem kiál­tani nem tudott. Az ajtóban egy gyűrött zakójú isme­retlen férfi állt. Vérző arcából hatal­mas szemek villogtak feléje. Csak akkor tért észhez, amikor a férfi feléje indult. Kiáltani akart, de az ismeretlen férfi odaugrott hozzá és befogta a száját. — Hallgasson, az ég szerelmére, hall­gasson! — Mit akar? — nyögte ki, amikor a szorítás egy kicsit engedett, de az arcáról nem tűnt el a rémület. — Segítséget — mondta a férfi hal­kan. — Hol vagyok? — kérdezte aztán. — A házunkban. — Azt tudom, de hol, nem volt időm tájékozódni. Szinte suttogva mondta meg a címet. A férfi mintha gondolkodóba esett volna. Elengedte a nőt és az egyik fotelba ült. Hátravetette a fejét és be­­húnyta a szemét. — Mit akar? — kérdezte újra bizony­talanul az asszony. Egy pillantást vetett rá, aztán ismét felvetette a fejét: — Segítséget! — mondta újra. — Minek jött ide? — tette fel megint az értelmetlen kérdést. — Nem tudom. Csak szaladtam, és aztán világosságot pillantottam meg az ablakban. — Véres az arca__ Letörölte kezével az arcát és a véres ujját nézegette. — Igaza van — állapította meg. — Biztosan megsebesült — mondta most már kissé nyugodtabban. — Né­zek valami kötszert. S azzal indult az ajtó felé. A férfi elállta az útját. — Ne menjen sehova! — Az egészségügyi ládám lenn van a konyhában — próbált ellenkezni. A férfi megtántorodott: — A legjobb lesz, ha magával me­gyek. A konyhába érve az ablakhoz lépett és megnézte, zárva van-e. Az asszonynak feltűnt, de nem szólt. Csupán annyit kérdett, miként jutott be a villába. — Az ablakon át. Nyitva volt — dünnyögte. — Maga csukta be aztán? Csak bólintott. Ahogy a fejét kötözte a kötszerrel, afelől érdeklődött a jövevény, van-e a villában telefon. — Nincsen, sajnos nincs. — Nagy kár, sürgősen telefonálnom kellene ,.. Marina is éppen arra gondolt, milyen szívesen telefonálna valahová, ha lenne honnan. Az óra mutatója fél tizenegyet mu­tatott. Csak legalább Pavel jönne már! Mintha a gondolatában olvasott volna a látogatója: — Hol a férje? — kérdezte. — Szolgálati úton van. — Mikor jön haza? A nő felhúzta a vállát. A férfi meg az ablakhoz lépett és kis ideig a gyengén világított villához vezető utat nézte. Aztán hogy megbi­zonyosodjék, megkérdezte: — öt várja? Az asszony nem felelt mindjárt. Kis idő múlva azt mondta tétován: — El kéne mennie. A férfi egy pillantást vetett az ab­lakra. majd feléje fordult. A szeme olyan vad elszántsággal villogott, mint akkor, ahogy ott állt mozdulatlanul a hálószoba ajtajában. — Telefonálnom kellene — szólt aztán. Marina azt felelte, hogy ebben nem lehet a segítségére. Aztán bekapcsolta a rádiót. A bemondó monoton hangon közölte: — ... két órával ezelőtt a téren be­tört az ékszerüzletbe egy ismeretlen férfi. Az elárusítónőt megölte, s magá­val vitte a napi forgalmat és több ék­szert. Az üzletvezető holttestére ezidáig még nem bukkantak rá. Valószínű, hogy a gyilkos még nem távozott a városból ... Ismételten felhívjuk fi­gyelmüket, hogy a szóbanforgó bűnöző nagyon veszélyes ... Marina elfordította a kapcsolót. — Fél? — kérdezte a férfi. Bólintott. — Tőlem? Nem válaszolt. — A férfi mosolyogni próbált, de a fájdalomtól nyomban eltorzult az arca. — A fejem ... — szólt nagyott szusz­­szantva, majd hozzátette: — A rádiót hagyhatta volna, hadd fejezze be a közleményt. — Hallani sem akarom. — Megértem, de azért ... Kapcsolja be azt a rádiót újra! Nem is annyira parancs volt ez, mint inkább kérés. Bekapcsolta a rádiót: „ ... a bűnöző nagyon veszélyes . . . a rendőrség a nyomában van.“ Marina ezalat az idő alatt az isme­retlen férfi arcvonásait kutatta. Annál a szónál, hogy „a rendőrség a nyomá­ban van“ egy kicsit mintha mosolygott volna. Hrabal doktor a téren át. a rövidebb úton igyekezett hazafelé. Már messzi­ről látta, hogy az ékszerüzlet előtt ki­sebb csődület van és két személykocsi is áll ott. Az egyik csoportban Mareš hadnagyra ismert. Megállt: — Mi történt, hadnagy? — kérdezte. — Ajaj, ne is kérdezze — intett a kezével Mareš. — Gyilkosság! S az is lehet, hogy kettős, még nem tudunk semmi bizonyosat. — És ki az áldozat... ? — Nechvátelné, az elárusitónő. Az ő teste feküdt benn a padlón. Nechvátelt. a férjét még nem találtuk meg ... Va­laki betört ide, s ezt hagyta maga után ... — És sejtenek valamit... A hadnagy közelebb hajolt a doktor­hoz és a fülébe súgta: — Mennyivel könnyebb lenne akkor a dolgunk, doktor! A jogász bólintott. — Segíthetek valamiben? — kérdezte még aztán. — Nem. ma nem hiszem, hanem hol­nap bizonyosan. Holnap feltétlenül ke­ressen fel. Hrabal bólintott és folytatta útját. Három hónap óta — ennyi ideje, hogy házasok — most jutott az eszébe elő­ször, hogy Marina veszélyben lehel. Túlságosan gyakori, hogy magára hagyja. A villa a város szélén van. távol az emberektől, telefon nélkül. Legalább a telefont be kell vezettetnie minél előbb. Ahogy közeledett a ház­hoz és látta, hogy a padlásszoba vilá­gít. kissé megnyugodott. Minden a leg­nagyobb rendben. Marina vár rá. Ahogy odaért, három rövidet csenge­tett. A karosszékben ülő férfi felegyene­sedett. — Ki az? — A férjem — válaszolta az asszony, s őszintén szólva sejtelme sem volt, mi történik ezután. — Bizonyos benne? A nő bólintott. A férfi megragadta a karját. — Most menjen és nyisson ajtót! — mondta. — De rólam egy szót se! Világos? Leszaladt a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és azon nyomban Pavel nyakába csimpaszkodott és szorosan átfogta a nyakát. — Mi az, mi történik itt? — kérdezte a férj meglepetten. — Gyilkos van a villában — suttogta riadtan. — Nagyon félek. — Hogyhogy, miféle gyilkos? — Nincs idő a magyarázkodásra. Még feltűnhet neki, ha itt vitatkozni kez­dünk. Mitévők legyünk? — Fegyvere van? — Nem tudom. A hallban léptek hallatszottak. Marina a férjéhez simult. — Pavel, én félek! — A, Nechvátel úr! Nem is gondolja, mennyire örülök, hogy látom — hallat­szott Pavel hangja. Mire a háta mögött így válaszoltak: — Én is, doktor úr, én is. — Csaknem a villáig követett, szoro­san a nyomomban volt, doktor úr. Bor­zasztóan féltem. Láttam, ahogy a fele­ségemet ... S mindjárt felismertem. Csak annyi ideje volt, hogy fejbe vág­jon, mert eltaszítottam és rögtön sza­ladni kezdtem ... ő meg utánam ... Tisztán hallottam magam mögött a lép­teit. El sem tudja képzelni, milyen bor­zasztó, ha az ember maga mögött hall­ja a gyilkos lépteit. Nem messze innen kifulladt, nem bírta tovább, én meg ezalatt eltűntem a szeme elől... Meg­ismertem, doktor úr, tisztában voltam vele, ha utolér, megöl .. . Hrabal doktor a karjára tette a kezét. — Na, most már megnyugodhat, már nem kell félnie semmitől. Azt hiszem, a legjobb lesz. ha most mindjárt, még az éjjel magammal viszem önt Mareš hadnagyhoz. Bár mondta, hogy csak reggel keressem fel. dehát a helyzet megváltozott. A gyilkos leleplezésére bármelyik perc alkalmas ... A feleségéhez fordult: — Te pedig. Marina, jól zárd magad­ra az ajtót. — Ne haragudjon rám — mondta el­menőben Nechvátel — higgye el. nem akartam megrémíteni. — Tudom — mondta mosolyogva az asszonyka. Fordította: Vércse Miklós 22

Next

/
Thumbnails
Contents