A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-09 / 37. szám
Az éjszakai vendég A város széli villa beleolvadt a sötétségbe. Nyíló rózsabokrok szegélyezték a bejáratot, illatukat már az országúton is érezni lehetett, ahol időnként feltűnt egy-egy autó reflektora, hogy pillanatra megvilágítsa az alacsony zöldre festett kaput, aztán eltűnt újra a sötétben. A férfi, aki ebben a pillanatban a ház felé közeledett, észrevette, hogy egy ablakocska mégiscsak világít. A padlásszobáé, ahonnan a tévé vibráló fénye látszott. Az ablak magasan volt, s biztosan zárva, de a gyűrött kabátú férfit úgy vonzotta, mint valami mágikus szem. XXX Nyolc felé járhatott az idő, amikor Marina lejött a földszintre. Eszébe jutott, hogy alighanem elfelejtette becsukni a konyha ablakát. A tévé nemsokára érdekes filmet közvetít, Marina pedig szeret biztos lenni a dolgában. A konyha ablaka azonban zárva volt. Meglepte, hogy néha milyen gépiesen cselekszik. Biztosan vacsora után zárhatta be. Behúzta a rózsaszínű függönyt és a tűzhelyhez lépett. Csinál magának jó erős kávét, attól majd elröppen az álmossága. Megvárja Pavelt. Mondta, hogy ma késő éjszaka jön csak haza. mert az utolsó vonat Prágából csak tíz után indul. Fogta a kávéscsészéjét és óvatosan elindult vele a padlásszoba felé. Helyet foglalt a kényelmes puha fotelben, a kávéscsészét maga mellé tette az asztalkára. A képernyőn éppen egy postakocsi döcögött. Valami erődítményféléhez közeledett. A kocsis nagyon gyanús képet vágott, s a férfi, akit vitt, nem tudta mire vélni ezt... Köröskörül ködfelhők gomolyogtak és ez a sötétség még csak fokozta a rendkívüli atmoszférát. Marinának nem tetszett a film. Még nézte ugyan egy ideig, de aztán nem bírta tovább, felállt és kikapcsolta a tévét. A beállt csend kissé meglepte. Mintha valami feszélyezné, nyugtalanítaná, mintha egyszeriben más, szokatlan érzés lenne úrrá rajta ... Hogy milyen buta vagyok, gondolta magában. Inkább olvasok egy kicsit... De ahogy az ajtó felé fordult, szinte megdermedt. Sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott. Az ajtóban egy gyűrött zakójú ismeretlen férfi állt. Vérző arcából hatalmas szemek villogtak feléje. Csak akkor tért észhez, amikor a férfi feléje indult. Kiáltani akart, de az ismeretlen férfi odaugrott hozzá és befogta a száját. — Hallgasson, az ég szerelmére, hallgasson! — Mit akar? — nyögte ki, amikor a szorítás egy kicsit engedett, de az arcáról nem tűnt el a rémület. — Segítséget — mondta a férfi halkan. — Hol vagyok? — kérdezte aztán. — A házunkban. — Azt tudom, de hol, nem volt időm tájékozódni. Szinte suttogva mondta meg a címet. A férfi mintha gondolkodóba esett volna. Elengedte a nőt és az egyik fotelba ült. Hátravetette a fejét és behúnyta a szemét. — Mit akar? — kérdezte újra bizonytalanul az asszony. Egy pillantást vetett rá, aztán ismét felvetette a fejét: — Segítséget! — mondta újra. — Minek jött ide? — tette fel megint az értelmetlen kérdést. — Nem tudom. Csak szaladtam, és aztán világosságot pillantottam meg az ablakban. — Véres az arca__ Letörölte kezével az arcát és a véres ujját nézegette. — Igaza van — állapította meg. — Biztosan megsebesült — mondta most már kissé nyugodtabban. — Nézek valami kötszert. S azzal indult az ajtó felé. A férfi elállta az útját. — Ne menjen sehova! — Az egészségügyi ládám lenn van a konyhában — próbált ellenkezni. A férfi megtántorodott: — A legjobb lesz, ha magával megyek. A konyhába érve az ablakhoz lépett és megnézte, zárva van-e. Az asszonynak feltűnt, de nem szólt. Csupán annyit kérdett, miként jutott be a villába. — Az ablakon át. Nyitva volt — dünnyögte. — Maga csukta be aztán? Csak bólintott. Ahogy a fejét kötözte a kötszerrel, afelől érdeklődött a jövevény, van-e a villában telefon. — Nincsen, sajnos nincs. — Nagy kár, sürgősen telefonálnom kellene ,.. Marina is éppen arra gondolt, milyen szívesen telefonálna valahová, ha lenne honnan. Az óra mutatója fél tizenegyet mutatott. Csak legalább Pavel jönne már! Mintha a gondolatában olvasott volna a látogatója: — Hol a férje? — kérdezte. — Szolgálati úton van. — Mikor jön haza? A nő felhúzta a vállát. A férfi meg az ablakhoz lépett és kis ideig a gyengén világított villához vezető utat nézte. Aztán hogy megbizonyosodjék, megkérdezte: — öt várja? Az asszony nem felelt mindjárt. Kis idő múlva azt mondta tétován: — El kéne mennie. A férfi egy pillantást vetett az ablakra. majd feléje fordult. A szeme olyan vad elszántsággal villogott, mint akkor, ahogy ott állt mozdulatlanul a hálószoba ajtajában. — Telefonálnom kellene — szólt aztán. Marina azt felelte, hogy ebben nem lehet a segítségére. Aztán bekapcsolta a rádiót. A bemondó monoton hangon közölte: — ... két órával ezelőtt a téren betört az ékszerüzletbe egy ismeretlen férfi. Az elárusítónőt megölte, s magával vitte a napi forgalmat és több ékszert. Az üzletvezető holttestére ezidáig még nem bukkantak rá. Valószínű, hogy a gyilkos még nem távozott a városból ... Ismételten felhívjuk figyelmüket, hogy a szóbanforgó bűnöző nagyon veszélyes ... Marina elfordította a kapcsolót. — Fél? — kérdezte a férfi. Bólintott. — Tőlem? Nem válaszolt. — A férfi mosolyogni próbált, de a fájdalomtól nyomban eltorzult az arca. — A fejem ... — szólt nagyott szuszszantva, majd hozzátette: — A rádiót hagyhatta volna, hadd fejezze be a közleményt. — Hallani sem akarom. — Megértem, de azért ... Kapcsolja be azt a rádiót újra! Nem is annyira parancs volt ez, mint inkább kérés. Bekapcsolta a rádiót: „ ... a bűnöző nagyon veszélyes . . . a rendőrség a nyomában van.“ Marina ezalat az idő alatt az ismeretlen férfi arcvonásait kutatta. Annál a szónál, hogy „a rendőrség a nyomában van“ egy kicsit mintha mosolygott volna. Hrabal doktor a téren át. a rövidebb úton igyekezett hazafelé. Már messziről látta, hogy az ékszerüzlet előtt kisebb csődület van és két személykocsi is áll ott. Az egyik csoportban Mareš hadnagyra ismert. Megállt: — Mi történt, hadnagy? — kérdezte. — Ajaj, ne is kérdezze — intett a kezével Mareš. — Gyilkosság! S az is lehet, hogy kettős, még nem tudunk semmi bizonyosat. — És ki az áldozat... ? — Nechvátelné, az elárusitónő. Az ő teste feküdt benn a padlón. Nechvátelt. a férjét még nem találtuk meg ... Valaki betört ide, s ezt hagyta maga után ... — És sejtenek valamit... A hadnagy közelebb hajolt a doktorhoz és a fülébe súgta: — Mennyivel könnyebb lenne akkor a dolgunk, doktor! A jogász bólintott. — Segíthetek valamiben? — kérdezte még aztán. — Nem. ma nem hiszem, hanem holnap bizonyosan. Holnap feltétlenül keressen fel. Hrabal bólintott és folytatta útját. Három hónap óta — ennyi ideje, hogy házasok — most jutott az eszébe először, hogy Marina veszélyben lehel. Túlságosan gyakori, hogy magára hagyja. A villa a város szélén van. távol az emberektől, telefon nélkül. Legalább a telefont be kell vezettetnie minél előbb. Ahogy közeledett a házhoz és látta, hogy a padlásszoba világít. kissé megnyugodott. Minden a legnagyobb rendben. Marina vár rá. Ahogy odaért, három rövidet csengetett. A karosszékben ülő férfi felegyenesedett. — Ki az? — A férjem — válaszolta az asszony, s őszintén szólva sejtelme sem volt, mi történik ezután. — Bizonyos benne? A nő bólintott. A férfi megragadta a karját. — Most menjen és nyisson ajtót! — mondta. — De rólam egy szót se! Világos? Leszaladt a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és azon nyomban Pavel nyakába csimpaszkodott és szorosan átfogta a nyakát. — Mi az, mi történik itt? — kérdezte a férj meglepetten. — Gyilkos van a villában — suttogta riadtan. — Nagyon félek. — Hogyhogy, miféle gyilkos? — Nincs idő a magyarázkodásra. Még feltűnhet neki, ha itt vitatkozni kezdünk. Mitévők legyünk? — Fegyvere van? — Nem tudom. A hallban léptek hallatszottak. Marina a férjéhez simult. — Pavel, én félek! — A, Nechvátel úr! Nem is gondolja, mennyire örülök, hogy látom — hallatszott Pavel hangja. Mire a háta mögött így válaszoltak: — Én is, doktor úr, én is. — Csaknem a villáig követett, szorosan a nyomomban volt, doktor úr. Borzasztóan féltem. Láttam, ahogy a feleségemet ... S mindjárt felismertem. Csak annyi ideje volt, hogy fejbe vágjon, mert eltaszítottam és rögtön szaladni kezdtem ... ő meg utánam ... Tisztán hallottam magam mögött a lépteit. El sem tudja képzelni, milyen borzasztó, ha az ember maga mögött hallja a gyilkos lépteit. Nem messze innen kifulladt, nem bírta tovább, én meg ezalatt eltűntem a szeme elől... Megismertem, doktor úr, tisztában voltam vele, ha utolér, megöl .. . Hrabal doktor a karjára tette a kezét. — Na, most már megnyugodhat, már nem kell félnie semmitől. Azt hiszem, a legjobb lesz. ha most mindjárt, még az éjjel magammal viszem önt Mareš hadnagyhoz. Bár mondta, hogy csak reggel keressem fel. dehát a helyzet megváltozott. A gyilkos leleplezésére bármelyik perc alkalmas ... A feleségéhez fordult: — Te pedig. Marina, jól zárd magadra az ajtót. — Ne haragudjon rám — mondta elmenőben Nechvátel — higgye el. nem akartam megrémíteni. — Tudom — mondta mosolyogva az asszonyka. Fordította: Vércse Miklós 22
