A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-02 / 36. szám
Két napja feküdt a kórházban. Az ágytól az ajtóig öt lépés, az ajtótól az ágyig öt lépés. Martin nem juthat el az ágyig, gondolta Dickey. A dobás halálpontosan talál a célba. Igen, a lába gipszben. V alakban imbolyogva lógnak a levegőben, de a keze szabad... és lát. Mozdulatlanul, bénán hevert az ágyban és várta Martint. A függöny néha megmozdult, és ez mindig akkor történt, amikor kinyitották az ajtót. A huzat — természetesen. Mosolygott és várt: kezében nagy és éles késsel. A sötétben alig látott, de mindegy. Csak számolnia kellett: egy, kettő, három ... A kórházi személyzetet gyengén fizették, de Teddy Green sohasem panaszkodott. Rosszindulatú, középkorú, kövér férfi volt, s csak azokkal barátkozott, akik elismerték fölényét. Hosszú évek során kialakult benne egy fikció, hogy ő tulajdonképpen az orvos szerepét tölti be, s úgy is viselkedett a betegek között: doktori gesztusokkal mérte meg a lázat. Orvosságokról beszélt, diagnózisokat állapított meg. Adta a nagyot. Amikor Dickeyt áthelyezték a mentők — egy személygépkocsi gázolta el, s mindkét lábát gipszbe tették — felébredt benne a kíváncsiság. Furcsa ember ez a Dickey. Sovány, körülbelül negyvenesztendős, olyan hideg tekintettel, hogy az ember ereiben megfagyott a vér — és az arca? Ez ugyan nem érzi a fájdalmakat. Néhány órával aztán — még mindig a narkózis hatása alatt — átvitték a kórház legkényelmesebb szobájába. Kellemes fekvőhely, ablak a kertre és egy kis előszoba. De amikor a beteg magához tért, elkezdett ordítani, hogy vigyék vissza a közös terembe, nem akar egyedül feküdni a szobában. A főorvos meglepődött. — Biztosíthatom önt, uram, ez a legjobb szobánk. — Tudom, de nagyobbak lesznek a kiadásaim. — Emiatt ne aggódjon. Egyik barátja elrendezte a számlát. Green természetesen utánanézett a dolognak. Az irodában fellapozta a könyveket: igen, egy ismeretlen férfi gondját viseli Dickey úrnak. Ezer dollárt utalt át a kórház számlájára. Mégis ez a Dickey — ha ugyan valóban így hívják — elutasítja a kényelmet. Az orvosok megállapították, hogy a beteg még nem tért magához, félrebeszél, s ezért nem hallgatták tovább. Azt mondták, hogy a közös betegszoba megtelt, nincs üres ágy és pont. Az első alkalommal, amikor Green egyedül maradt a szobában a beteggel, azt tapasztalta, hogy Dickey éberen lesi minden mozdulatát. Ugyancsak meglepődött, amikor Dickey ráordított: — Hé, te hájtömeg! Gyere ide! Green letette a seprűt és közelebb lépett. — Az a gyanúm, hogy teljesen felépült, egyébként nem nevelne hájtömegnek az úr... Dickey egy hirtelen mozdulattal elkapta Green nyakát. — Hülye! — mondta sziszegve. — Én felismerem a csirkefogókat már az első pillanatban. Miit csinálsz a kórházban? Mióta kapnak a tolvajok tisztességes munkát, he? Green levegő után kapkodott. Dickey röhögött. — Pitiáner tolvaj a kórházban. Valahol találkoztunk, he? — Tiszta vagyok. Négy hónapot kaptam, mert elhajtottam egy Fordot. — Aha. Négy hónap itt, tíz hónap ott, he? Figyelj rám, öcsém. Szükségem van rád. Ha nem akarsz bajba kerülni, segítesz nekem. — Igen, uram. Mondja meg, hogy miről van szó. — Ki kell jutnom ebből az átkozott szobából. — Miért? — Meg akarnak ölni. Mit nézel? Miért tátod a szádat? — Hát... ez nem olyan biztos. Az én diagnózisom . .. mert ehhez értek ... Tudat alatti illúzió. Érti? Mi így mondjuk. — Mi? Kik azok a „mi“? A tolvajok? Mit gondolsz, csak úgy sportból kerültem a gépkocsi kerekei alá? A revolver csöve elől futottam, hékás. Egy pali vár rám odakinn, de be is jöhet. Ez a pali fizette be azt az ezer dollárt. Neki jól jön, ha én itt fekszem ebben a szobában, itt elkaphatja a nyakamat. A közösben nem olyan egyszerű kinyírni valakit, he? — Miért nem kéri a rendőrség segítségét? — Ne beszélj marhaságokat! Mi ketten lebonyolítottunk egy nagy üzletet. Én aztán leléptem a zsákmánnyal, érted? A „partner“ most pisztollyal a markában les rám. Ezt meséljem el a rendőröknek? — Értem. Igen ám, de a közösben nincs szabad ágy. — Jó. Ha lesz, jelented. Szépen megjutalmazlak, ne aggódj. — Szépen? Milyen szépen, uram? — Ha elhagyom a kórházat, nem felejtelek el. Néhány dollárt elküldök a címedre. — Ez nem túlságosan „szép“, drága uram. — Inkább golyót akarsz abba a hájas hasadba, he? — Rendben van, uram, segítek! — Green bezuhant a kuckójába. Most pedig gondolkozzunk. Ez egy veszélyes alak. Igen... és az a nagy üzlet a „palival“, aki az életére tör? Nagy összeg foroghat kockán, s anyagiak dolgában Green kutyául állt. Végkövetkeztetés: Ha a pali revolverrel a kezében üldözi Dickeyt, akkor valamit ákar, és azt is tudja, hogy a beteg rejteget valamit, tud valamiről. Mit tarthat magánál ez a begipszelt majom? Ékszert? Gyémántokat vagy gyöngyöket? Van, ami van — meg kell találni. A ruháját nem kutatta át, mert Dickey úgy aludt, mint a macska, éjjel kést szorongatott a markában... Hm. Egy mozdulatlan ember nem bánik ügyesen a szúrószerszámmal. Csak akkor érheti el- a pengével, ha megközelíti az ágyat, de hiszen a szekrény legalább hat méternyire van a fekvőhelytől. A beteg hatalmas vagyonnal rendelkezik, s ezt a vagyont meg kell kaparintani. A szerencse itt ügyeleteskedik, most kell megragadni az alkalmat. Ha meglátja, hogy a szekrényben matat. . . Mit tehet? A rendőrségtől úgy fél. mint a kolerától. A megoldás a nyolcadik napon tálcán érkezett. Green éppen a beteg ágya körül szorgoskodott, amikor belépett a főorvos. — Uram, jó hírrel érkezem, habár nem szívesen teszek eleget a kérésének. Holnap reggel áthelyezzük a közös szobába. Egy ágy felszabadult. Green tudta, hogy nincs halogatás: ma éjjel végrehajtja azt, amit tervezett. Dickey ruháját a közösben beteszik a nagyszekrénybe, és akkor befellegzett a nagy manővernek. Cselekedni kell! Nincs mitől tartania, mert az utolsó vizit éjfélkor lezajlik. Ezután a betegek hajnali ötig pihenhetnek. Tehát éjfél és hajnali öt között. ... 00.45-kor Green elhagyta a kuckóját és nesztelen léptekkel Dickey szobájához lopódzott. Óvatosan behurrant - az előszobába, benyomta az ajtót és belebámult a sötétbe. Dickey mozdulatlanul feküdt az ágyában, de rögtön észrevette, hogy az ablakon a függöny megmozdult, tehát valaki kinyitotta az ajtót. Szorosan megmarkolta a konyhakést és mosolygott. Nem látott az égvilágon semmit, de hiszen csak számolnia kellett, egy, kettő, három ... — ... négy, öt! — Teljes erővel az ajtó felé dobta a nagy konyhakést. Green nagyot nyögött és a padlóra zuhant. Dickey röhögött. — Átkozott barom! Azt hitted, hogy ölbe tett kézzel várom a „barátomat?“ Nem vagyok én áldozati bárány, kedves Martin. Nagy marha vagy, Martin ... Nagyot kacagva Dickey visszazuhant a párnára. Sokáig feküdt így — mozdulatlanul. S aztán, a félhomályban, rémülten látta, hogy a függöny ismét meglibben. Valaki kinyitotta az ajtót! A vér a fejébe szökött. Egyetlenegy szó hagyta el az ajkát: — Martin? — Igen — válaszolta a „partner“. — Én vagyok. 22
