A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-01 / 27. szám
VI. GAZDASÁGI ÉPÜLETEK Zoboraljón a beltel ki épületek közül a lakóházhoz legközelebb került a ló- és tehénistálló. Az istállókat gyakran egybe építették a lakóházzal, és a falakat is úgy építették mint a lakóházét. Tehát régebben boronafalúnak, később vályogfalúnak. Az ajtókat nyáron „saraglával", télen deszkaajtóval látták el. Az istállók talaját általában keményfából készült tönkökből rakták ki, hogy a trágyalé könnyen lefolyhasson az istálló egyik sarkában lévő gödörbe. A kert felé haladva az istállók után kapott helyet az oldalról nyitott és általában félnyeregtetővel befedett „sopa". A sopa alatt tartották a szekeret és a hozzá való kellékeket. A sopa után következtek az ólak, melyek a szélesebb telkeken átkerültek az udvar másik oldalára a sopával és az istállóval szembe. Az ólak régebben boronafalúak vagy zsilipeltfalúak, ritkább esetben kávásfalúak voltak. Az állatgazdaság nagyságának megfelelően az egyes udvarokban megtalálhatók voltak: a „juhokól", libaól, nyúlketrec és a legmány tárolására használták, ezért rajtuk két hatalmas kaput építettek, hogy a megrakott szénásszekérrel közvetlen alája lehessen hajtani. így az átjáró a pajtát két fiókra osztotta szét. Társult gazdálkodás esetén egyik gazda az egyik felét használta, másik a másikat. A zoboralji magyar falvak egyedüli kültelki építményei a szőlőhegyeken épült borospincék voltak. Ezen a vidéken a szőlészet-borászat évszázados hagyományokra tekinthet vissza. A gazdálkodás magas fokára utalnak a napjainkban is megfigyelhető és népi építészete nagyobb, a „rajcsúros" (kifutás) disznóól. A disznóól teteje alatt kapott helyet a „kuríny", mely a tojó tyúkok otthona volt. A csibéknek külön építettek kávás, vagy vesszősfalú csibeólat. Az elmúlt évtizedekben még gyakoriak voltak a zöldség tárolására földbe mélyített vermek, melyek tetejére vastag szalma, vagy kukoricakóró réteget raktak. A kertek legnagyobb építményei a „pajták" voltak. Méreteik gyakrabban felülmúlták a lakóházakét. A kisebb méretű pajták kávásfalúak voltak, a nagyobbak borona, majd vályogfalúak. Előfordultak az olyan pajták is, melyeknek az egész tetőszerkezete oszlopokra volt ráhelyezve és a falait szalmakecékből készítették. A tetőzet formája falukként változott. Leggyakoribbak a sátor- és nyeregtetők voltak, de előfordultak a kontyos tetők is. Tetőfedő anyaguk régebben a szalmából készült kece, később a cserép volt. Mivel a pajtákat takarmeglepően nagyméretű évszázados pincék utolsó példányai. Tömeges pusztulásuk összefüggött a múlt században többször ismétlődő és a szőlők teljes kiveszését előidéző szőlőbetegségekkel. A pincéket földbe mélyítették. Falaikat fából és kőből építették, tetejét gondosan földdel szigetelték. A tetők leggyakoribb formája a sátortető, kontyostető és a nyeregtető volt. Tetőfedő anyaguk régebben a rozsszalmából készült kece volt. A pincék belső tere két részre oszlott: A „kivső pincében" végezték a szőlő feldolgozását és itt tartották az ehhez szükséges edényeket meg szerszámokat. A földbe mélyített „belső pincében" tárolták a bort. A pince keményfából készült ajtóit jól átgondolt, szintén fából készült „kóconcazárral" szerelték fel, mely az ajtó melletti lyukon keresztül csak belülről volt nyitható. BUDAY ENDRE
