A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
Mint mindenütt a Mátyusföldön is az épületfalak anyagát és készítésük technikáját elsősorban a természeti tényezők határozták meg. Döntő szerepe volt ebben a laza talajnak, a gyakori árvizeknek és az épületfa viszonylagos hiányának. A legegyszerűbb falak a „sövényfalak“ voltak. Készítésük módja azonos volt a sövénykerítésével. Tehát a földbe „szobroknak" nevezett oszlopokat ültettek vagy vertek, és ezek közé fonták a vesszőket. Ezt azután szükség szerint sárral betapasztották. Ha árvíz idején a sövényről a sár leázott, akkor újból tapasztották. Az árvizektől kevésbé sújtott településeken gyakoriak voltak az úgynevezett „sárházak". Mint már a nevük is elárulja, falaik sárból készültek. Készítésüknek két változata volt ismeretes. Mindkét esetben először az összehordott agyagos sarat ökrökkel vagy lovakkal meggyúratták. Az egyik esetben az állatokkal szalmát és pelyvát is gyúrattak a sárba, és az így elkészített anyagból villák segítségével rakták a falat. A másik változatnál a sarat és a szalmát egymástól külön, rétegekben rakták egymásra. A kívánt magasság elérése után a falakat ásóval lefaragták, majd „megkeresztelték". A megkeresztelés nem volt más, minthogy a friss falon ásóval keresztszerű vágásokat csináltak, hogy a tapasztás jobban tartson. A tapasztás után a falakat „latyének" nevezett híg sárral „behúzták", s végül bemeszelték. Mivel a sárházak falai nem bírták a terhet, különösen beázások idején, ezért ezeknél a házaknál leggyakrabban az ágasfás tetőszerkezetet alkalmazták. Más tetőszerkezeteknél a falakban a ház sarkain — hosszabb falaknál közben is —, erősebb oszlopok „szobrok" voltak, melyek a tetőszerkezetet tartották. Az egyes falvakban több olyan ember élt, aki rendszeresen járt sárházakat építeni, ezért ezeket az embereket külön foglalkozásnevekkel különböztették meg a többiektől. A sarat előkészítő munkásokat „sártolóknak", azokat pedig akik a falat rakták „falrakóknak" hívták. Míg a sárházak építése a húszas években teljesen elmaradt, addig egyre nagyobb teret hódított a „mórnak" nevezett sártégla. Mórt először csak a módosabbak, majd később a szegényebbek is a falu közelében lévő „laposakban", gödrökben vetették. A sarat pelyvával összekeverték, „mórvetőládákkal" formálták és megszárították. A mórfalaknak régebben nem készítettek alapokat, de az égetett tégla megjelenése után ebből készítették a fal alsó részét, fgy védekezve a fal elázása ellen. Később az égetett tégla kiszorította a mórtéglát, de mégsem tűnt el teljesen. Még napjainkban is több faluban él az a szokás, hogy a kőművesek az építtető tudta nélkül mórt csempésznek a falba, hogy később évekig bosszantsák a tulajdonost, hogy „mórból készült a háza". Mátyusföldön hasonlóan mint más vidékeken a falakat valamikor nem díszítették, csak fehérre meszelték. A századfordulón kezdtek megjelenni a különböző díszítések. Leggyakrabban az ablakkeretezések és az oromfal két szélén húzódó oszloputánzatok. Ezzel egy időben jelent meg a falak színezése is. BUDAY ENDRE A Mátyusiöld népi építészete
