A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
[LEKEZNEK égő házba. A fasiszták meg ugráltak ott körül, ordítottak, mint az őrültek. Közben jött egy német katona motorkerékpáron Žarnovica felől, átadta a nála levő borítékot a parancsnoknak. Az felbontotta a borítékot, elolvasta a levet, aztán kihirdette, hogy egy órát ad, pakoljunk össze, amit tudunk, mert kiürítik a falut. Aki egy óra múlva nem lesz itt, azt agyonlövik. Mentünk a házunkba. A többi akkor már égett, a miénk még nem, de addigra már kirabolták. Mindjárt mögöttünk belépett egy német katona és meggyújtotta az ágyat. Anyám el akarta oltani, a német félrelökte és ráordított. Volt még ott három kenyér, azt magunkhoz vettük, de útközben elveszítettük. Abban a szörnyű hidegben elhajtottak minket Žarnovicába, s ott be a furnérlemezgyárba. Ott vártuk, mi lesz velünk. Szörnyű dolgok történtek velünk, gyerek voltam még akkor, tudom, sokat sírtam. Nem is jó visszagondolni rá, mert megint csak elfog a sírás. Amikor vége lett a háborúnak, az emberek megint csak sírtak, de most már örömükben, vagy talán azért, mert érezték, még mennyi szörnyű szenvedés vár rájuk. Semmink sem maradt, nem volt hová menni, nem volt fedél, amely alatt meghúzódhattunk volna, ahol álomra hajthattuk volna a fejünket. De ezt is túléltük, s most itt vagyunk, akik megmaradtunk, s a két kiégetett falu, örök emlékeztetőül: soha többé háborút, soha többé fasizmust! IMRICH MASÄR 1945. január 21-én, vasárnap reggel, még ágyban voltunk, amikor halljuk, hogy mintha lánctalpas járművek vonulnának. Odaszól a feleségem: „Te Imro, valami dübörgést hallok, nem a németek vonulnak el, tudod, tegnap este tele volt velük a falu . . .“ Leszállók az ágyról, nadrágot húzok s kinézek az ablakon, s látom ám, hogy állig felfegyverzett németek közelednek a falu felé. Bementek egészen odóig, ahol most az az emlékmű áll. Aztán jöttek még többen, s elkezdtek vadul lövöldözni az erdő felé, ahol partizánok húzódtak meg. Aztán abbahagyták a lövöldözést s kezdték sorra járni a házakat. Ki akartam ugrani az ablakon, de akkorra már berontott egy német, még fel sem voltunk rendesen öltözve, s kiabál, hogy „Raus, raus!" A feleség, Margita veszi át a szót, aki szintén Ostrý Grúňban született, 1914-ben: A gyerekek még ágyban voltak, megbújtak a dunyha alatt. Albinka akkor hétéves volt, Milka meg négy. Minket kihajtottak az Izidor Debnár háza elé, meg másokat is. Golyószórókat állítottak fel velünk szemben, nem lehetett megszökni. További páncélozott járművek jöttek s mögöttük egy személyautó. Ebből két fehérköpenyes, géppisztolyos katona szállt ki. Az, amelyik kihajtott minket, odament hozzájuk és jelentést tett nekik, közben ránk mutogatott . . . Az, amelyik a jelentést fogadta, tisztelgett s ment be a Debnárék házába. Ahogy beért, géppisztoly-sorozatot adott le. A gyerekeken kezdte, s kiirtotta az egész Debnár családot. A hat gyerek közül csak a tizenkét éves Ferko maradt meg, az is csak úgy, hogy sikerült neki megbújnia az ágy alatt. Aztán ránk került a sor, taszigáltak be a házba, s mikor bent voltunk a konyhában, szobában, már lőttek is ránk hátulról! Ismét Imrich Masár veszi át a szót: A gyilkosnak kiürült a tölténytára, erre gyorsan a holttestekre vetettem magam s rántottam le az asszonyt is. Akiket ezután lőttek le, sorban ránk hullottak. A Bieliknek az anyósa rám zuhant, fejlövés érte, de még volt benne élet, felemelkedett, mire a német fasiszta megint rálőtt, a golyó keresztülment az asszonyon, vagy gellert kapott s a hátamba fúródott, megsértve a gerincemet, egy golyó a feleségemet is eltalálta a derekán, a másik oldalon jött ki. A golyó, amelyik engem talált, megállt a csigolyáim között. Az orvosok, amikor kiszedték, azt mondták, nem lehetett közvetlen találat . . . Amikor már senki sem mozgott, a németek mentek föl Kľakba. Kilencen, akiknek nem volt halálos a sérülése, valahogy kiszabadítottuk magunkat s mentünk ki a házból. A feleségem, bár keresztülment rajta a golyó, de valahogy előbb kiszabadult a hullák alól, és segített nekem is . . . Mentünk kifelé a faluból, neki a hegyoldalnak. Ott állt egy fal, amögé behúzott a feleségem, mert már elhagyott az erőm. Felbuktam, sok vért vesztettem, nem tudtam mozogni. Még annyit mondtam az asszonynak: „Menj, keresd meg a gyerekeket, ha még élnek, menjetek magatok, én már nem tudok." Masárné folytatja: Mentem haza. Amint leérek az útra, észreveszem Albinkát, odakiáltok neki: „Fogd Milkát és szaladj utánunk!" Aztán mentünk tovább, velünk jött Trunko Ján is a két gyerekével, neki magának is lőtt sebe volt. Megtaláltuk a férjemet, felsegítettük s így jutottunk el a Repikovský házához. Ott nem akartak befogadni, féltek, hogy ha ott találnak minket a németek, őket is agyonlövik. De aztán mégis beengedtek, hogy ott maradhatunk reggelig. Akkor elrendelték a lakosság kiürítését s minket vittek Felsőhámorba. A tisztelendő úr megtudta, hogy súlyos lőtt sebeink vannak, üzent dr. Murgaš orvosnak, aki elsősegélyben részesített, majd bevittek minket a zvolení kórházba. Megint a férj veszi át a szót: Ki se tudták venni a gerincemből a golyót, tovább kellett menekülnünk, vissza Felsőhámorba, mert akkorra már Zvolenban is megkezdődött a lövöldözés, a kórház közelében egy vonatszerelvényt levegőbe röpítettek a partizánok, egyre több volt a német katona, hordozták be a sebesülteket a kórházba, így hát aki valamelyest is lábra tudott állni, annak el kellett hagyni a kórházat. Aztán amikor az oroszok súlyos harcok árán elfoglalták Zvolent, megint csak sok volt a halott meg a sebesült. így hát csak a háború után vették ki a golyót a hátamból. Szörnyű fájdalmaim voltak, nem is tudom, hogy bírtam ki addig . . . Amikor vége lett a harcoknak, kiverték a nácikat, mentünk volna haza, de semmi sem maradt a faluból, teljesen felégették a németek, így hát a lakosságot máshol kellett letelepíteni. Mi Felsőhámorról Újbányára kerültünk s onnan Veľké Poléba, ahol tizenöt évig a hnb, majd három évig az efsz elnöke voltam. Aztán mégis visszatértünk a szülőfalunkba, Ostrý Grúňba, felépítettük ezt a lakóházat, s itt éldegélek a feleségemmel mint nyugdíjas. Nem panaszkodhatunk, de azokat a szörnyű emlékeket sohasem lehet elfelejteni . . . SZNF *34 Szerkesztőségünk néhanapján olyan levelet is kap, melyen nem tudjuk nevessünk-e vagy bosszankodjunk. De a legtöbb esetben inkább bosszankodunk. A Hét 24—26. számában például felhívtuk a zselízi és a gombaszögi dal- és táncünnepély közönségének figyelmét arra, hogy a vasárnapra szóló minden belépőjegyhez külön szelvény tartozik, ezt saját érdekében mindenki őrizze meg, ugyanis a szelvények sorsolásra kerülnek. A kisorsolt szelvények tulajdonosainak jutalma: egy évig ingyenesen jár majd számukra lapunk, a Hét. Ugyanezt a szöveget a dal- és táncünnepélyek műsorvezetői is ismertették a jelenlevőkkel. Ezt követően a Hét következő számaiban közölte a kisorsolt szelvények számait azzal, hogy a nyertesek küldjék be a szelvényeket és pontos címüket. Teljesen világos tehát, hogy nem a belépőjegyek, de az azokhoz csatolt számozott szelvények kerültek kisorsolásra. No de mi történt? A zselízi népművészeti fesztivál után szerkesztőségünk kap egy dörgedelmes levelet (a zselízi posta bélyegzőjével), melyhez két belépőjegy van csatolva olyan megjegyzéssel, hogy „már megint becsaptak bennünket“, mert a jegyek nincsenek megszámozva. Mire volt ez jó? kérdi a levélíró és kifejti abbeli reményét, hogy lapunk mindezt korrigálni fogja. Aláírás persze nincs. Nos, tisztelt levélíró, nekünk nincs mit korrigálnunk. Ha esetleg valakinek van mit korrigálni, akkor az ön. És remélem, hogy a tények alapján korrigálni is fogja saját figyelmetlenségéből eredő félreértését. Azonban engedje meg a kedves levélíró, hogy írása érvei és tájékozatlansága fölött kifejezzük mélységes csodálkozásunkat. Az ön esete ugyanis nem tipikus, habár lehet, hogy másoknál is fölmerült hasonló gondolat indítékoktól vezetve. Napjaink emberére az a jellemző, hogy szeret a dolgok valódi állásáról meggyőződni, és mindamellett a végére járni. Hisz munkánk, az emberekkel való kapcsolat életünkben nem tűr felületességet és felelőtlenséget. Ellenkezőleg, megköveteli a dologhoz való konkrét felelősségteljes hozzáállást. Nem lehet azt mondani a fehérre, hogy fekete vagy fordítva. Ezt követeli az emberi kapcsolatok alapvető etikája. Márpedig a fent idézett tisztelt levélíró valami ilyesmit cselekedett. Távol áll tőlünk, hogy ebből az egyedi esetből tragédiát csinálunk. Csupán arról van szó, hogy szeretnénk, ha mindannyiunk számára okulásul szolgálna és olyan következtetést vonnánk le belőle, hogy a betűt nemcsak nézni, de olvasni is kell. Ezzel elkerülnénk sok félreértést. Ez persze nemcsak erre a konkrét esetre vonatkozik, hanem általában érvényes bonyolult világunkban, amikor az információk tömegével találkozunk, melyek a tudomány és a technika jelenlegi helyzetéről a kül- és belpolitika, a gazdasági és kulturális élet problémáiról tájékoztat bennünket. Mindenre alaposan oda kell figyelnünk, hogy tisztán lássuk és helyesen értelmezzük mindazt, amit hallottunk, olvastunk, láttunk. A fenti félreértés még megbocsájtható, de már kevésbé lenne az, ha komolyabb társadalmi problémák megítélésében, saját figyelmetlenségünk folytán tévednénk és tévedésünknek ráadásul hangot is adnánk. 3 HÉTVÉGI LEVÉL
