A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-08-19 / 34. szám

A „TU" típusú repülőgépekről világ­szerte ismert Tupoljev-irodában tervez­ték ezt a különös járművet, a kétéltű repülőszánt, amely egyaránt használha­tó a sekély vizű, mocsaras folyókon, tavakon és a hómezőkön. 350 lóerős motorja segítségével 100 kilométeres óránkénti sebességre képes. A nürnbergi állatkert Alma nevű jeges­medvéjének tavaly decemberben világ­­rajött bocsa a Franz nevet kapta. A tél szépen elmúlt, a tavasz sem volt meleg, most mindketten azért drukkolnak, hogy a nyár és az ősz is hűvös legyen. H A 360 méter magas Königstein hegy a középkor óta olyan erődítményt tart a há­tán, amelyet sohasem tudtak bevenni, míg meg nem indult a turisták „rohama". 1977-ben több mint 550 000 turistának sikerült „meghódítania" a várat. Akinek sietős az útja, az vonattal érkezik Königstein állomására. A legtöbb látogató azonban egy elbai gőzössel indul útnak, hogy élvezze a Szász Svájc szépségét, amely az NDK déli részének legjelentősebb tájvédelmi és üdülőterülete. Európa majdnem minden országában, A türingiai Apolda városkában (NDK) de Kubában vagy az Egyiptomi Arab van a világ egyik legrégibb és leg-Köztársaságban is nagy hírnévnek ör- híresebb harangöntödéje. 1826 óta vend Gustav Schmahl. Az 1929-ben 16 000 kéregöntésű és bronzharangot született hegedűművész az NDK leg- készítettek itt. Napjainkban is a 150 év­jobb szólistái közé tartozik. vei ezelőtti technológiával dolgoznak a műhelyben. 0 Az Egyesült Államokban bestseller lett egy újonnan kiadott szakácskönyv. Cí­me a következő: „Mit főzök a vendégeknek, hogy másodszor már ne látogas­sanak meg?" BRONISLAW WAWRZYNKIEWICZ ÍGY ISMERKEDTEM MEG A FELESÉGEMMEL A kis kávézó zsúfolásig tele volt. Az én asztalomnál megürült két hely. Oda­lépett egy szálas termetű, fekete hajú, zord tekintetű legény — arcán lárva­mosoly, mintha ráfagyott volna. — Szabad? — kérdezte. Bólintottam. A zord tekintetű erre el­ment, s egy perc múlva egy lánnyal tért vissza. Az ifjú hölgy bájos volt; narancssárga szoknyája és eredeti gal­léré, fehér blúza kiemelte arányos alak­ját. Amikor a zord tekintetű felállt, hogy megkeresse a pincérnőt, éltem az alka­lommal és rámosolyogtam a lányra. — Maga gyönyörű! — erősítettem meg szóval azt, amit a szemem amúgy is harsogott. A lány azonban megközelíthetetlen volt. Azután visszatért a zord tekintetű. Két csésze kávét hozott a büféből. — Ez az alak udvarolni próbált - közölte a lány és rám mutatott. A zord tekintetű csodálkozva nézett rám. Aztán egykedvűen megkérdezte: — A pofájába vágjak? — Ne siess — válaszolta a csodás jelenség. - Úgysem szívódhat fel! Kényelmetlenül éreztem magam. — Micsoda Casanova, mit képzel az ilyen? — folytatta a sötét tekintetű. — Milyen gügye alak, ugye? — Én is így gondolom — helyeselt a lány, kávéját szürcsölgetve. — Nézd, milyen vastag a nyaka! A zord tekintetű figyelmesen szem­ügyre vett: — Dehogy, a feje kicsi: lerí róla, hogy ostoba. A nyaka normális. — A nyaka vastag — ellenkezett a lány —, a feje pedig normális. — Hogyhogy normális? — háborodott fel a zord tekintetű. - Nézd csak meg, drágám: ha levágatná a haját és le­borotválná a szakállát - akkor semmi sem maradna belőle! — Lehet, hogy igazad van - állott rá rövid gondolkodás után a lány. — Ha ORDÓDY KATALIN E M L É K C Az emberben, ha útra készül, gyak­ran felelevenednek régebbi utak emlé­kei. Az én eszembe is felvillant tavalyi utam két pillanata. Jártam Isztambul utcáit, böngésztem az utcai könyv- és újságárusok bő vá­lasztékot kínáló standjain s ugyancsak tágra nyílt a szemem. Itt aztán minden­ki megtalálja a magáét! Füzetes regények, a világirodalom remekművei mellett, illusztrált lapok, a világ minden tájáról, napilapok töm­kelegé a Daily Mirror mellett a moszk­vai Pravda, lengyel, német, francia, bulgár újságok, a szemem futkosott a címeken. Mi tagadás, arra gondoltam, valamivel nagyobb választék, bizony nálunk sem ártana. És a könyvek. Trockij és Mussolini, Freud és Lenin, Marx és Sartre - egy­más hegyén-hátán, válogatás nélkül. Kicsit beleszédültem, amint kézbe fog­tam, fellapoztam, belenéztem egyik­másik könyvbe. íme, a török demokrá­cia, gondoltam lelkesen. Néhány nappal később egy vidéki kerthelyiségben szörpölgettem a gyü­mölcslét, az asztalok mellett kirándu­lók zajongtak. Egyszerre hátulról be­fogják a szememet, Mehmet, régi is­merősöm mosolyog aztán rám. örülünk a találkozásnak. Engedélyt kér, hogy a társaságában lévő férfivel kicsit leül­hessen az asztalomhoz. Az idegennel kezet fogunk, Mehmet néhány szóval elmagyarázza neki, hogy csehszlovákiai író vagyok és már régebbről ismerjük egymást, mert már többször jártam itt, szeretem Törökországot, s érdekel a török élet. leborotváltatná a szakállát... Külön­ben is, miért engednek be ilyen madár­ijesztőt a kávézóba? . . .- Manapság mindenkinek joga van ehhez. Egyenjogúság van — magyaráz­ta a zord tekintetű. — Tudod, drágám, én őszintén szólva sajnálom. Az embert meg kell érteni, te pedig, drágám, azt akarod, hogy kihajítsák innen . . . Ekkor azonban észrevettem, hogy a lány nem hallgat rá. Egyre figyelme­sebben nézett rám és ráncba vonta szépséges homlokát: nyilván töprengett .valamin.- Tudod — mondta váratlanul - mégis nekem volt igazam: a nyaka vastag, a feje pedig normális.- De hát az előbb magad ismerted el, drágám, hogy az ellenkezője igaz.- Nem, nem ismertem el. Te mindig be akarod beszélni nekem azt, amit a fejedbe veszel. De túllépted a határt. Ez alkalommal nekem van igazam . . .- Ne fecsegj mindenféle ostobasá­got ... — kezdte a zord tekintetű, de nem tudta befejezni.- Te undok, hitvány, nagyképű frá­ter! Mit képzelsz? Azt hiszed, egész életemben a te gondolataidat fogom szajkózni? Nem! Ebből elég! Azonnal takarodj innen, látni sem akarlak! A lány hangosan beszélt. Olyan hangosan, hogy minden tekintet a mi asztalunkra szegeződött. A zord tekin­tetű dühösen felállt, mindenki füle hal­latára kijelentette, hogy soha életében nem találkozott még egy ilyen hiszté­riás teremtéssel, és kirohant az utcára. A lány nyugodtan itta a kávéját. Egy percre rám függesztette tekintetét és mosolygott. Ez a mosoly olyan jól állt neki . . .- Milyen szerencse, hogy megszaba­dultunk ettől a pimasz alaktól, ugye? - kérdezte majdnem gyengéd hangon. - Anna vagyok, magát hogy hívják? . . . (Ford.: Gellért György) EREPEK Mások mosollyal, kedves szavakkal nyugtázzák hazájuk iránti rokonszenve­­met, új ismerősöm arca azonban mo­­solytalan maradt, a csak néha tévedt rám komor tekintete. Ügy magyaráz­tam magamnak, bizonyára valami gond, baj gyötri. De hamar kiderült, hogy tévedtem. Ugyanis Mehmet némi zavarral hangjában hozzám fordult, - a másik nem értett ezen a nyelven - arra kért, hogy beszéd közben véletle­nül se említsem annak a török politi­kusnak a nevét, akit mindketten szíve­sen látnánk a miniszterelnöki székben. Asztaltársunk ugyanis csendőr, csak most civilben van. Tudomásul vettem a dolgot. Tehát Ecevit neve tabu. Mintha hidegzuhanyt kaptam volna. A gyümölcslé elvesztette ízét, s mig lassan szívtam a szalma­­szálon át, mindent megértettem. A csendőr nem találta elragadónak egy csehszlovák állampolgár érdeklő­dését, aki ki tudja milyen titkos szán­dékokkal keresi fel újra meg újra az országot. Ha Ecevit nevét említeném, még gyanúsabbá válnék, s talán árt­hatnék Mehmetnek is. De hát, hogy lehet az, hogy egy legális ellenzéki párt vezérének a nevét nem ajánlatos kiejteni, holott hónapokon belül eset­leg miniszterelnök lehet belőle. Felvillant előttem az újságok, köny­vek tarka kavalkádja, s nagyon fur­csán éreztem magam az asztalnál. íme a török demokrácia, gondoltam lehan­goltam Ecevit már miniszterelnök, s én na­gyon szeretném remélni, hogy azóta a török demokrácia arca is átalakulóban van. 9

Next

/
Thumbnails
Contents