A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-12 / 33. szám
ŐSTÖRTÉNETI KALANDOZÁSOK Nemzeti múltunk kutatása (a régészet, nyelvészet, néprajz stb. segítségével) a kialakult történeti kép finomítását, kisebb-nagyobb átalakítását teszi lehetővé, nagyobb horderejű meglepetéseket azonban napjainkban már ritkábban produkál. Ennek okát történettudományunk nagy hagyományaiban látom, hisz múltunk alakulásának legjellemzőbb vonulatait kutatóinknak a század első feléig sikerült tisztázni. Ezért aztán szinte szenzációnak számítanak az olyan elméletek, amelyek a múltról alkotott elképzeléseink nagyobb megváltoztatását igénylik. Ilyen volt például Püspöki Nagy Péternek a „kettős Morvaországról" alkotott elmélete, amely körül a legnagyobb viták éppen napjainkban zajlanak (Irodalmi Szemle 1976/2, 1978/6). A budapesti Magvető kiadó „Gyorsuló idő" című sorozata egy másik, hasonló történeti álláspont kifejtésére nyújtott teret. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Régészeti Tanszékének nagytekintélyű professzora, László Gyula a hetvenes év legelején publikálta először a „kettős honfoglalás"-ról felállított elméletét, amelyet most a „Gyorsuló idő" egyik legújabb füzetében ismét elolvashat az érdeklődő (László Gy.: A „kettős honfoglalás"; Budapest, 1978). Még mielőtt az elméletről és annak szerzőjéről bővebben szólnék, nem lesz talán érdektelen néhány mondatban bemutatnom magát a kiadványsorozatot is! Tudománynépszerűsítő céllal indult néhány éve — azonnal nagy közönségsikerrel. Az azóta megjelent több mint félszáz, ízléses füzetecskéje a tudományos világ számos területére nyújt bepillantást (a humán tárgyak azonban túlsúlyba kerültek a természettudományok fölött, ami részben érthető is, hiszen a társadalomtudományokat mindig is könnyebb volt népszerűsíteni!). Csak sajnálhatjuk, hogy hozzánk — ahol a magyar nyelvű tudománynépszerűsítés szinte teljességgel hiányzik! — csak nagyon esetlegesen, egy-egy füzete jut el a kiadványsorozatnak (a Madách kiadó tájékoztatója szerint 1977-ben egy sem, 1978-ban pedig egyetlenegy, mégpedig éppen a tárgyalásra kerülő könyvecske juthat el hazai könyvesboltból a szlovákiai magyar érdeklődő asztalára). E rövid kitérő után pedig ismerkedjünk meg közelebbről magával a „kettős honfogla!ás"-elmélettel: mi a lényege, milyen körülmények hívták életre? Először, emlékeztetőül idézzük csak föl a népvándorláskor főbb eseményeit a Kárpát-medencében (ahogy azt eddig tudtuk)! 568-ban telepedik meg az avarok első hulláma területeinken (a kutatók „kora-avarok"-nak mondják ezt a népességet), majd 670 táján egy újabb avar betelepedésről beszélhetünk („késő-avarok"). Az avar uralomnak a Kárpát-medencében Nagy Károly hadjárata vet véget 800-ban (ekkor az avarság nagy része „kipusztul", a maradék pedig „elszlávosodik"). A következő jelentős keletről érkező népesség pedig az Árpád vezette honfoglaló magyarság volt 896-ban. Ez lenne tehát a népvándorláskor második szakasza igencsak dióhéjban, aminek kapcsán még meg kell jegyeznem, hogy már az avarok két rétegének régészeti kimutatásában is nagy szerepe volt László Gyulának. Kutatásai során aztán - amint írja- mind jobban kikristályosodott benne a gondolat, hogy az avarok két rétegének régészeti hagyatéka tulajdonképpen két teljesen más néptől származna, és nem valamiféle divatváltozásról van szó, mint azt sokan tudni vélték (és vélik). A 670 táján bevándorolt új népről azonban „a történeti források hallgatnak, vagy legalábbis olyan mellékesen szólnak róla, hogy eddig nem figyeltünk rájuk kellőképpen". Elgondolkoztató az is, hogy a Kárpát-medence közepét tömören kitöltő avarságnak úgyszólván semmi nyelvi emléke nem maradt. Egyes kutatók ezt az avarok elszlávosodásával magyarázták, ám ez is csak feltevés, amit eddig nem sikerült még meggyőzően bizonyítani. László Gyula viszont a történeti források újraértelmezéséből, valamint a régészeti jelenségek térképrevetítéséből levonható tanulságok alapján feltételezi, hogy a 670-ben megjelenő népcsoport magyar lett volna. Ezzel magyarázható aztán többek között az is, hogy az avarok szállásterületein is csupa korai magyar helynév fordul elő, holott azokon a területeken Árpád magyarjai nem is telepedtek meg (az elmélet szerint tehát a 896-ban érkező honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében már magyarokat is talált volna!). Elméletének létjogosultságát még számos más példával is illusztrálja a szerző (mindezek ismertetését írásom szűk keretei sajnos nem teszik lehetővé), majd egy alapos tudománytörténeti áttekintést ad a „kettős honfoglalás" elméletének előzményeiről. Ezt követően, „Baráti vita az ellenvéleményekkel" címen egy egész fejezetet szentel az „ellentábor" képviselői nézeteinek az ismertetésére. Valóban baráti hangnemben vitázik, ami annak is bizonyítéka, hogy nem üres szavakat írt le kutatómunkájának céljáról: ...... nem az én igazam a fontos, hanem az egykori valóság felderítése, ha pedig a tények ellenem fordulnának, kutatói alázattal fogadom." E néhány sorban természetesen a kérdéskör nagyvonalú ismertetésére vállalkozhattam csupán (és tudom, hogy e néhány kiragadott adatt az elmélet helyességét még nem bizonyítja meggyőzően), de a lényeget talán így is sikerült érzékeltetnem - a részadatokat viszont megtalálja a könyvben az érdeklődő. Valóban hasznos, elgondolkoztató - és amellett élvezetes olvasmány, hiszen a szinte szépirodalmi igénnyel megírt sorok (mégha az idők folyamán kiderül a bennük foglaltak tarhatatlanásága is) maradandó élményt jelentenek. A könyvecske tulajdonképpen vitaindító és a valóság megismeréséhez (hiszen most még legalább annyi adat szól az elmélet helyessége mellett mint amennyi ellene!) még rengeteg régészeti-történeti aprómunkára van szükség! LISZKA JÓZSEF GYÓGYÍTÓ FOGKEFE Az érzékeny fogúak saját magukat kezelhetik otthon — iontoforézis eljárással. A fogkefe nyelében levő 1,5 voltos elemből a nyélbe épített fémvezető a fogzománcra viszi az impulzusokat, s a fluorfogkrém negatív ionjai az áram irányát követve szintén a fogra „telepednek". Itt a fogkrém beszívódik a fogállományba, és minden kellemetlen mellékérzés nélkül fejti ki gyógyító hatását. Hathetes házi kezelés után az érzékeny fog sokkal edzettebbé válik, s nem reagál fájdalmasan a hőmérsékleti különbségekre. BIOLÓGIAI RITMUS A MEGSZÜLETÉS ELŐTT A ritmusos biológiai folyamatokkal kapcsolatos kutatások az elmúlt két évtizedben feltűnést keltő eredményeket hoztak és új lehetőségeket csillantottak fel a biológiai gyakorlatban. A vizsgálatok megállapításai szerint az időtől függő biológiai folyamatok valamennyi szervezetben — egysejtűekétől az emberéig — befolyásolják a teljesítőképességet, de a különböző hatóanyagok iránti érzékenységet is. A Német Demokratikus Köztársaság hallei orvosi egyetemének biológiai intézetében legutóbb azt vizsgálták, hogy van-e hatása a napszaknak a magzat fejlődésére, például valamely ártalom magzatpusztító hatására, fejlődési rendellenességek vagy genetikus ártalmak kialakulására. A ciklofoszfamid napszakoktól függő hatását vizsgálták két egértörzsön. Ezt az anyagot a vemhess'ég 12. napján juttatták 3—6 órás milligrammos mennyiségben testsúlykilogrammonként. A 18. terhességi napon elpusztították és felboncolták a kísérleti állatokat. Bebizonyosodott, hogy a legtöbb fejlődési rendellenességet akkor váltotta ki a kísérleti anyag; ha reggel 9 órakor alkalmazták (fényfázis) és a legkisebb volt az ártalom, ha hajnali 3 órakor (sötétségi, fázis) alkalmazták. A ciklofoszfamid magzatpusztító hatásában ugyanilyen érzékenységi maximum, illetve minimum észlelhető. Az eredmények arra intenek, hogy a jövőben valamely gyógyszer hatásának megítélésében tekintettel kell lenni a napszaktól függő reakciókülönbségre is. SZÉNSZÁLAS ÁRBOCCAL A FÖLD KÖRÜL A világ első szénszállal és epoxigyantával laminált árboca 18,3 kg-mal könnyebb, mégis 40 százalékkal nagyobb szilárdságú a hagyományos alumíniumötvözet-árbocoknál. A teljes hosszúságban végigfutó szénszálakkal a tervező elképzelésének megfelelően növelhető az árboc merevsége, kilengése 20 százalékkal kisebb. A 48,6 tonnás angol Condor-77 ilyen árboccal indult; világkörüli útjára. MANGÁNHIÁNY A montreali Siaint Mary kórházba egy 12 éves epilepsziás kisfiú került. Rohamai négyéves korában kezdődtek, s az utóbbi nyolc évben egyre súlyosbodtak. A rutintesztek a legcsekélyebb elváltozást sem mutatták, amiből a tünetek okára lehetett volna következtetni. Végül dr. Yukio Tanaka és két munkatársa a vérben levő nyomelemek koncentrációját kezdte mérni. Kiderült, hogy a mangán koncentrációja a normálisnak a félét sem éri el, s ez a mutató a gyermek anyfbnál is alacsony. A további mérések, amelyeket mcl? epilepsziás betegeknél is elvégeztek, hasonló eredményt hoztak. Bebizonyosodott, hógý“ az epilepsziások vérében a mangánköncentráció alacsony. 18
