A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-05 / 32. szám
Szenvedélyes gyűjtők Frank Mingus még egyszer átböngészte az ügyfél adóvallomását, összeegyeztette a számokat és a lap aljára odakanyarította a nevét. Elégedetten felállt és gondolatban már ott ült kedvenc vendéglőjének asztalánál. Felkapta a kalapját, kesztyűjét, és a kijárat felé indult. A szomszédos szobában a titkárnője szorgalmasan verte az írógépet. Rendes lány ez a Marthe Keller. Miért nevezik magukat a vénkisasszonyok nagylányoknak, hiszen Marthe idestova hatvanesztendős. Éppen erre gondolt, amikor az ajtóban szinte nekirontott Ray Bryant — az irodája a folyosó végén volt — fiatal titkárnője és majdnem ledöntötte a lábáról. A hölgy bocsánatot kért. Mingus valamit dünnyögött az orra alatt és megigazította a nyakkendőjét. Bent az irodában Marthe Keller alaposan lerohanta a titkárnőt. — Nelly! Várhattál volna. Éppen ebédelni indult és te ... — Ne légy mogorva, Marthe. Jó ügyet szolgálunk. A főnököd biztosan nem ellenzi . . . — Mingus úrtól már az is szép, ha megengedi, hogy itt tároljuk az öreg ruhákat, amelyeket átszállítunk a jótékonysági egylet raktárába. Csak szabad időben, érted? Ma megbocsátok, de többet ne forduljon elő. Mingus elégedetten vigyorgott. Micsoda remek munkaerő Marthe. Még akkor is mosolygott, amikor elhaladt Bryant ügyvédi irodája előtt. Bryant — a jelek szerint várta — azonnal behúzta a szobába. — Szeretnék valamit mutatni. Gyere be . . . Mingus szó nélkül engedelmeskedett. Milyen titokzatos ez a Bryant. Az ügyvéd zár alatt tartotta anyagát. A fiókból előráncigált egy táskát, onnan négy bélyeget, négy egyszerű bélyeget. — Láttál-e életedben ehhez hasonló gyönyörűséget? — kérdezte. Mingus nem válaszolt, de az ebédről megfeledkezett. — Ezeket a bélyegeket a tulajdonos egyszerűen áruba bocsátotta. Nagyon kellett neki a pénz. Egy órával ezelőtt átadtam neki a csekket.. . Szégyellem, nem mondom meg, hogy mennyiért jutottam hozzá a bélyegekhez. Még ma elhelyezem őket a bankomban . . . — Nem tudtam, hogy bélyegeket is gyűjtesz, Bryant. — Mi, akik valamilyen hobbinak áldozunk, nos, mi tudunk titkot tartani. Nem szeretjük a népszerűséget, mert a bűnözők azonnal lecsapnak ránk. Megütöttem a főnyereményt, Mingus! Mi a véleményed erről? A természet csodája, nem igaz? — Ne haragudj, de ezekhez a bélyegekhez tilos hozzányúlni. Ezek az én bélyegeim, érted? Az érintésed csökkenti a magántulajdon értékét. — Megnézhetem legalább? — Mingus alaposan szemügyre vette a bélyegeket, de nem értette a dolgot, nem értette Bryant lelkesedését. — Biztosan rendkívül sokat érnek, de ... nem értem ... Mi a titkuk? — Nem vetted észre? — Hát. . . igen ... a repülőgépet fordítva festették a bélyegre. Ha ugyan ... mi ez? Luping a levegőben? — Nem, Frank Mingus, nem luping. Ez a híres 24 centes sorozat, a „hibás-sorozat". A fordítva fényképezett repülőgéppel. Egyetlenegy sorozat létezik... Egyetlenegy! Ez pedig az enyém! Nos? — Fura figura vagy te, kolléga. — Számodra négy bélyeg — semmi több. Nekem, a gyűjtőnek ... Én olyan boldog vagyok. — Megveszem. Mennyiért adod? — Nem! Nem! Soha! Nem eladó! — Jól van. A kínálat megtörtént. A hobbi szent és sérthetetlen. Mégis . . . óvatosan azzal a holmival. Beviszed a bankba, nem igaz? Ha valaki esetleg megtámad . . . ? Bryant mosolyogva a zsebére csapott. —• Van itt egy házőrző eb — mondta és megmutatta a revolvert. — Vigyázz, az istenért! Csak nincs felhúzva? — Ugyan . . . Tessék! Győződj meg róla. Mingus kezébe vette a revolvert, megvizsgálta, lekapcsolta és Bryant mellébe lőtt, majd egy gyors mozdulattal zsebre vágta a bélyegeket. A hátsó ajtón távozott. Éppen a legjobb pillanatban, mert Nelly közeledett. Észrevétlenül kilépett az utcára. Minden a megszokott program szerint, semmi változtatás. Habár szinte izzott az izgalomtól, hogy minél előbb elrejtse a bank páncélszekrényében a bélyegeket, mégis úgy döntött, hogy betér a vendéglőbe. Szokásos ebédjét annak rendje és módja szerint elfogyasztotta, fizetett, és mint minden alkalommal, most is elbeszélgetett a pénztárosnővel. Végül visszatért az irodájába. Marthe Keller élénken közölte vele a nagy újságot: — Főnök! Lemaradt a nagy eseményről! Valaki megölte Bryant urat. Hát nem szörnyű? — Bizony szörnyű. Hallottam erről valamit a liftben és látom, hogy tele a ház rendőrökkel. Ki követte el a gyilkosságot? — A rendőrség tehetetlen. Talán Nelly mondhatna valamit, de szegénykét a sokkszobában ápolják. Rögtön a gyilkosság után lépett be az irodába. Kopogott ugyan, de nem jelentkezett senki. Ekkor benyitott . . . Ott feküdt a főnöke a padlón. Sikoltozva hozzám rohant. Én felhívtam a rendőrséget. Mór mindenkit kihallgattak, engem is. — Mit mondott nekik? — Semmit. Mit mondhattam volna? — Migus lehúzta kezéről a kesztyűket és a szoba sarkában heverő ócska ruhákra tévedt a pillantása. — Menjen ebédelni, Marthe. Egyedül maradt. Gyors mozdulattal betúrta a kesztyűket az ócska kocátok közé. Az irodában előszedte a bélyegeket. Micsoda boldogság! Neki is van valamije! Múlott az idő. Röviddel később Marthe visszajött, de „vendégek" is érkeztek. A rendőrség! Mingus beseperte a bélyeget a fiókba. A detektívek illemtudóan bemutatkoztak: Dorn és Erlegun. Megkérdezték Mingustól, hogy kire gyanakszik és mi lehet a gyilkosság oka. — Bryant maga volt a megtestesült jóság és ártatlanság. Nem volt ellensége. Nem értem . . . men modhatok semmit. Nem értem . . . — Valaki mégis golyót küldött a mellkasába. Látott valakit a folyosón? — Nem. Nem láttam senkit. . . A detektívek eltávoztak. Mingus rögtön közölte a titkárnőjével, hogy üzleti megbeszélése van a 11. emeleten az egyik ügyféllel. Azt tanácsolta neki, menjen haza, igyon forró teát és ne gondoljon sokat a történtekre. Nem vitte magával a kalapját, hadd gondolja a lány, hogy valóban a 11. emeletre ment. Tulajdonképpen lesietett az utcára és benyitott egy picinyke bárba. Nyugalomra volt szüksége ... és italra. Megivott néhány whiskyt, öt órakor aztán visszatért az irodába. Sötét volt a szobában, bezárta belülről az ajtót és meggyújtotta az állólámpát. Egy pillantás a bélyegekre és helyrebillen a lelki egyensúly. Érdemes volt, ezekért a bélyegekért érdemes ölni, hajtogatta magában szüntelenül. Megdermedt a meglepetéstől, amikor a fiók alján megpillantotta a pénzt. Három 25 centes, két tízes és egy egycentes. A kísérőcédula: „Drága Mingus úr! Nem volt bélyegem, amelyeket a jótékonysági egylet csomagjára kell ragasztani, s ezt a csomagot még ma fel kell adnom hazafelé menet. Ezért vettem magamnak annyi bátorságot, hogy belenézzek a fiókjába. Találtam is négy bélyeget, négy 24 centes bélyeget, ez összesen 96 cent. Pontosan ennyi pénzt mellékelek az üzenet mellé. Köszönöm . . ." 22
