A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-08-05 / 32. szám

ALLOTTIJK LVASTIJK Attijk FOLYÓIRAT Új Symposion Az Üj Symposion januári számában olvashattuk Herzum Péter „Ősi jelzés­­rendszerekből modern filmdramaturgia" érdekes tanulmányát. Az írás alcíme: „A délszláv és jugoszláviai magyar né­pi kultúrák játéktevékenységi sajátos­ságai, mint a film-formanyelv példái". A piktográfia vagyis a képírás volt az első írásminta, amiből a mai betűk is kialakultak. A rajzok jelekké alakultak, így lassan elvesztették az ábrázolt tárggyal való kapcsolatukat, és végül a hangjegy-írás alakult ki. Kelet-Ázsió­ban azonban a jel és a tárgy nem különült el, mindamellett alkalmassá vált ez a forma a fogalmak jelölésére is. Ennek alkalmazási módját írja le Eizenstein, amikor azt mondja, hogy „például a víz ábrája és egy szem ábrája együttesen sírást jelent; a fül-é meg egy kapu-é a valaminek a meg­­hailását... ez pedig nem egyéb, mint montázs". Tehát lényegében az ábrá­zolható közlések szembeállításával egy grafikailag ábrázolhatatlant, fogalmat jelöl. Ennek a filmdramaturgia terüle­tén történő alkalmazhatósága abban rejlik, hogy a bemutatható (mozgás, díszletek, kellékek), illetve a megfogal­mazható (szöveg) közlések ellentmon­dásba állításával egy bemutathatatlan - megfogalmazhatatlan közlést keltünk a nézőben, vagyis szemléletivel érjük el a nem szemléletit: esztétikai, művészi élményt nyújtunk. Ennek további lehe­tőségeit a kulturális-társadalmi hagyo­mányokra építve találjuk meg, főleg ha ismerjük a közlés ilyen formája (kép­írás) megmaradásának okait. A keleti zárt közösségeken belül a jel és jelzés a közösség minden tagja számára ismert és hagyományozódik. így van ez minden hosszabb ideig fennálló cso­porton belül. Éppen ez a közös jel­rendszer biztosítja az összetartást és a zártságot. Ugyanakkor ezeknek a képi jeleknek valamilyen „álomszerűséget", „varázslatszerűséget" tulajdonítanak. A magyar társadalom zárt törzsi rendsze­re a mai területeken fellazult egyrészt a népek érintkezésének szükségszerű következményeként, másrészt a hagyo­mányok megbomlása által a keresz­ténység felvételekor. A zártság a falusi közösségeken belül érvényesült tovább. Ennek nyomai máig felfedezhetők. Pél­dául valamikor a tányérokat késsel, villával, kanállal díszítették, jelezve, hogy kést, kanalat, villát hozzanak ma­gukkal, ha enni akarnak a lakodalom­ban. Miután ezek az eszközök hozzá­férhetőbbek lettek, a díszítés eme funkciója eltűnt, és tulipánná, bimbóvá, levéllé stilizálódott. Tehát a valóság megváltozásával a jelzéskapcsolat je­leinek funkciója is átalakul. A film­dramaturgia viszont a funkciós jelekre kíván építeni mind a meglévő, mind a meglelhető jelzések segítségével. Ezen a téren - Herzum szerint is - a ma­gyar néphagyomány még hatalmas kincseket tartogat számunkra. A költé­szetben Ladik Katalinnak, Juhász Fe­rencnek, Nagy Lászlónak, a film terü­letén pedig Jancsó Miklósnak már si­került nagyszerűen kiaknáznia ezt a le­hetőséget. (Az Új Symposion a vajdasági fiata­lok havonta megjelenő irodalmi és kri­tikai folyóirata. - A szerk.) Molnár László SZÍNHÁZ Léocadia Félreértés ne essék: nem fontoskodó tudálékosságból, hanem egyszerű tény­­kényt említem, hogy nálunk bizony még a színházművészet berkeiben jártasab­ban is csak alig-alig vagy egyáltalá­ban nem ismerik Jean Anouilh, haladó szellemű francia drámaíró nevét. Sietek azonban hozzáfűzni, hogy ez a mu­lasztás ezúttal nem hazai magyar „sa­játosság", hiszen ki tudja mi okból, a huszadik század eme világszerte el­ismert klasszikusának mintegy félszáz darabjából a szlovákiai színházak eddig mindössze öt-hat színművet mu­tattak be - jobbára egy-másfél évtize­de. Ha pedig egy szerzőt a színházak nem játszanak, a közönség sem ismer­heti darabjait. . . Részben ezt a mulasztást pótolta a Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpada, ahol évadzáró bemutatóként J. Anouilh külföldön is kevésbé ismert, ritkábban játszott Léocadia című, kesernyés „ízű" komédiáját tűzte műsorára. A Léoca­­diát a szerző a „rózsaszín színművei" közé sorolta (Anouilh rózsaszín, fekete, derűs, rázásán csikorgó s kosztümös kategóriákba osztotta alkotásait és ezt a rangsorolást a színháztudomány is elfogadta) és egy egyszerű párizsi divattervező lány őszinte, tiszta érzel­meinek összecsapását ábrázolja benne az arisztokrácia képmutatással teli, ha­mis világával. Az abszurdba hajló tra­gikomédia lényegében sajátos hangú tiltakozás a lélektelen és formális tár­sadalmi közszokások ellen. Az előadás rendezője, Peter Mikulík „rózsaszín" tragikomédiából „fekete" drámává mé­lyíti a Léocádiát, ami újszerű tartalmat kölcsönöz ennek az egyébként „csak" szolid érzelmi azonosulást kívánó szín­padi játéknak. A cselekmény így ese­­ménydúsabbá vált és hangsúlyosabbá vált a társadalmi mondanivaló is, mivel azonban Anouilh szövegétől idegen az ilyen külső beavatkozás, a szerző szarkazmusa nem vált ki szellemi izgal­mat s az igazi nagy siker is elmarad, így inkább csak a kiváló színészi ala­kítások kötik le a közönséget. Elsősor­ban Z. Kocúriková Amanda—Léocadia kettős szerepében és Martin Huba re­mekül eljátszott Albert hercege. Az elő­adás harmadik pillére Fr. Zvarík precíz Hector bárója. (miklósi) KÖNYV Sinka István válogatott versei Sinka István a magyar paraszti világ kiváló krónikása, irodalmunk sajátos hangú költője volt. Verseiben emberi sorsokról tudósít; keserű ízzel, szívet szorongató hangszereléssel vall a meg­szenvedett életről. Költeményei a múlt keserveinek, fájdalmainak művészi szin­ten való kinyilatkoztatásai. „Verseiben egy olyan réteg áramlik be költésze­tünkbe, jóformán a föld alól, melyről Sinka előtt senkinek sem volt szava" - írja a költőről Kormos István a Válo­gatott versek előszavában. A könyv a Magyar Irodalom Gyöngyszemei soro­zatban jelent meg, a költő születésé­nek nyolcvanadik évében. A kötetben található szép verseket olvasva megismerkedhetünk a század­eleji parasztság kiszolgáltatottságával; elevenebbé válik előttünk a nehéz pa­raszti élet, amely Sinka költészetét és szemléletét befolyásolta, meghatározta. „Nagyanyáim s a szépanyáim/ lelke dalolt nekem a pusztán,/ hogy keljek fel a virágok közül/ s induljak el a dalok jussán,/ hagyjam magára a nyá­jat,/ mert felőlem az rendeltetett,/ hogy vihar fújja meg a számat..." - olvas­suk a mottóként kiemelt verssorokban. Költeményei kora társadalmának tükör­képei. A kiszolgáltatottság, az élethez való ragaszkodás meg az örökös föl­dönfutás szólaltatta meg a bihari pa­rasztot, ez íratta vele a verset. Ez késztette őt arra, hogy kitöltse a mély­ségek csöndjét, felfedje a hárommilliós parasztság sebeit. „Ha erre nézek - itt is halál,/ ha arra nézek - ott is halál,/ s ez a vég­telen temető/ lobogva a szívemre száll" — tör fel a panaszos hang Bon­­cos Áron című balladisztikus versében. A költő népének tragédiáját is fel­ismeri: „Ki kérdi: honnan eredtél?.../ S még mondani is úgy fáj a szó,/ hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,/ mint táj nélküli magyar folyó" - panaszolja Halált küldött az éji rét című költemé­nyében. Ám a legtöbb Sinka-versben nem­csak felismeréssel, hanem bátor szó­kimondással, öntudatosodó és látszó paraszt-magatartással is találkozunk. A költő emberi nagysága itt az őszin­teségből, az igazságtalanság bátor le­leplezéséből, a mindennel való szem­benézésből adódik. A kötetben Sinka néhány öregkori, eddig nem publikált versét is megta­láljuk. Ezekben a költő már megnyug­vással dalol a megváltozott világról, a kedvezőbb életkörülményekről. így — ezekkel együtt - válik aztán teljessé, igaz értékűvé a Sinka-életmű is. Csáky Károly TELEVÍZIÓ Fürdővárosok vetélkedője Csak gratulálhatunk a Csehszlovák Te­levíziónak a sok jó ötletért, a szerzett új ismeretekért és az érdekes és szín­vonalas szórakozásért, amit a „Fürdő­városok vetélkedője" című „maratoni" vetélkedősorozat jelentett számunkra, tévénézők számára. A múlt év júliusá­ban indított és idén júniusban végétért vetélkedő keretében Szlovákia 12 fürdő­városának egy-egy sokoldalúan képzett egészségügyi nővére mérte össze tudá­sát a szlovákiai fürdők történetéről, jelenéről és jövőjéről, különféle fürdő­kezelési procedúrákról és szakmabeli problémákról kapcsolatos ismeretekben, valamint számos érdekes ügyességi és sportjellegű versenyben. Az adások helyszínéül Szlovákia 23 fürdőhelye kö­zül azt a tizenkettőt választották ki, ahol a tévéközvetítésnek sem műszaki, sem egyéb akadálya nem volt. Az adások keretében a nézők meg­ismerkedhettek a többi 11 fürdőhellyel is, ugyanis minden egyes adásban 1-1 ezek közül is a vetélkedő anyagát ké­pezte: e fürdőhelyekkel kapcsolatos ismeretekből is vizsgáztak a vetélkedő „nővérkék". A jól szerkesztett és ren­dezett adások nemcsak ismeretterjesztő jellegűek voltak, hanem szórakoztattak is, minden alkalommal neves szlovák táncdalénekesek és együttesek is sze­repeltek a műsorban. Az utolsó fordu­lóban például láthattuk Marika Gom­­bitovát, az idei Bratislavai Líra győzte­sét. A tizenkétfordulós vetélkedő győztese a Trenčianske Teplice színeiben ver­senyző igen rokonszenves Marianna Adamcová rehabilitációs nővér lett. Sági Tóth Tibor Ki gondolná, hogy egy zebracsikó „megkeresztelése" komoly veszekedést okozhat? Az amerikai Stoneham város állatkertjében egyesek a Dick, mások a Jonathan nevet akarták adni a kis zebrának. Úgy összevesztek, hogy ügy­védek békitették ki őket. Az eredmény: a zebra neve Larry lesz. # Rio Grande városában (USA) idén tartották a repülő tyúkok nemzetközi versenyét. A versenyt Barna Szépség nyerte - egyfolytában 47 méter 23 centimétert repült. A tavalyi győztes esélyesként induló utódját kizárták a versenyből, mert: 1. hátrafelé repült, és 2. a célba érve tojást tojt, ami nem volt sportszerű tőle! Egyébként a 119 többi versenyző zöme - mert nem vál­totta be a hozzáfűzött reményeket - fazékban végezte. A Szűz a gyermekkel cimű festmény (képünkön) négy évszázadon át bújt meg az egyik krakkói kolostorban. Most elkészítették Krakkó művészeti emlékeinek katalógusát, s ekkor Juliusz Starzyriski neves varsói műtörténész fel­figyelt a képre. Kiderült, hogy idősebb Cranach készítette a XIV. század első évtizedeiben. Szakértők véleménye sze­rint a most felfedezett kép Lucas Cra­nach egyik legértékesebb és legszebb alkotása. 8

Next

/
Thumbnails
Contents