A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-01 / 27. szám

ülőfalum, Búcs határa szelíd, lankás, M a Duna felé fokozatosan lejtős dombvidék. A határ alsó része egykor futó- M

homok-szigetekből és szikes területekbői állt. A falu 120 méter tengerszint feletti (s a Duna mai szintje fölött 15 méter) magasságban fekszik. Az éghajlat itt mérsékelt, az átlagos évi középhőmérséklet alig haladja meg a 8 C°-ot. A csapadék évi átlaga 450 mm. A talaj összetétele: 68% vályog, 20% agyagos vályog, 12% homokos, illetve homoktalaj.

Ezek a számok, adatok azonban semmit sem mondanak a táj szépségéről, s főként az itt igen fontos vizekről.

Első a Nagytó. Partján épültek egykor az első házak. A tó ma is megvan, délnyugatról félkaréjba simul az öregsor kertjeihez. A háború után rendezték és tisztították - halastóvá alakították át, s ekkor medréből, a mély iszapból derékvastagságú faoszlopokat hoztak a napvilágra. Egyes s nyilván hihető — állítások szerint a tatárjárás idején s a török hódoltság alatt a tóban, pontosabban a nádasokban, cölöpökre építettek lakóhelyet maguknak az emberek. A nádasok vad világa a víz nemcsak jó búvóhely volt, de élelmet adó, biztos tanya is. Van hal ma is a vadkacsa, szárcsa is tucatjával fészkel a „nádasban". Persze, abban az időben a tó nem olyan volt mint manapság. Megítélésem szerint szétterült a mai öreghegyalja, a Nagylegelő s a Laposok mentén egészen a Dunáig. Mai alakját akkor kapta, amikor a Kiskút előtt gátat - azaz „tőttíst" - emeltek a sok érben-ágban lefelé csörgedező víz elébe. Az első vízimalmot is alighanem akkor építették. A vízimalom részére fontos volt, hogy legyen mindig elegendő víz. Ezért kellett felfogni s tóvá duzzasztani a nádasok, erek vizét. A gát megépítése után változott meg részben az öreghegyalja, a Nagylegelő, s a Laposok vízgazdálkodási rendje.

A malomtól távolabb épült a zsilip által lebocsájtott vizet a Folyó vezette le a Lehen-árokba, s ez tovább a Dunába. De az is megtörtént - nem is kevésszer, nagy áradások, esőzések idején -, hogy a Lehen-árkon a Duna jött fel egészen a faluig. S amikor még nem volt meg a mai gát, tovább, egészen a Tófarokig. Vagyis nyugodtan mondhatom, hogy őseink egykor közvetlenül a Duna partján telepedtek le. Ezt nemcsak írásos emlékek, de elsősorban a dűlőnevek mindennél jobban bizonyítják. Például a Nagyhát, a Vízállás, a Laposok, a Sárajárók. A Vízállásba még a második világháború idején is „főgyütt a Duna". Csak amióta a lépcsőzetes csatornarendszert kiépítették, nem lehet dunai halat fogni a Vízállásban, sem a Folyóban. Pedig - apám szerint — a Vízállásban tavasszal, ívás idején annyi volt a hal, hogy kosárszámra lehetett

fogni. Asszonyok pedig vászonpéntővel halásztak. A hosszú vászonpéntő a vízben megkeményedett, s ha leguggoltak, csak ki kellett alóla szedni a bentrekedt halakat.

A táj tükrei, a vizek egyes szőkébb medrek és gátak közül mutatják a kinti világ arculatának változásait.

Eltűnt az évek során a Csillagvári-tó, a Fődásási s a Kövecsesi-tónak is csak hűlt helyét találja ma az ember. A Kenderáztató tó pedig csupán halvány emléke egykori önmagának: sekély, büdös pocsolya. A szövetkezet istállóiból belefolyik a trágyalé. Kendert évtizedek óta nem áztatnak benne. Nem is termelnek már egy szálat sem a falu határában.

Sok minden eltűnt, sok minden megváltozott ezen az alig több mint kétezer hektáros területen. De az átalakulások sokfélesége és nagysága sem tudta teljesen megváltoztatni a táj egykori képét; azt a kettősséget, amelyet az Ös-Duna s annak a partja formált ki. A domborzati viszonyok ma is pontosan mutatják ezt az egykori képet. A Duna itt valamikor sok ágra szakadva szigeteket, mocsarakat, öt-hal kilométer széles lápviiágot hozott létre. Mocsnál kanyarodott, öblösödött ki, a mai Zselléragacsos, öreghely, Újhely, Peresek vonaláig ért, s valahol Muzsla és Csenke alatt tért vissza a mai mederbe. Gyerekkoromban sokat megcsodáltam ezt a dombvonulatot, amely leghűbben a Peresek alatt, a Mogyorósnál őrizte meg egykori önmagát. Mintha a Duna hullámai merevedtek volna meg, olyan ez a partszakasz. Sokáig nem értettem, hogy ez a dombsor mitől látszik távolról olyannak, mint a hullámzó víz. Csak később jöttem rá, hogy azért, mert a hullámverés alakította ilyenné. Gigászi, évszázados munkával, türelemmel.

Az imént vázolt képből látható, hogy szülőfalum határának alsó felét a víz uralta. A felső részen jó termőföldek voltak, s jók ma is. A határnak ez a felső része nem mutat annyi változatosságot, mint az alsó. Egyhangúbb, keményebb, de nem elriasztó. A kettő: part és folyó egy egész a számomra. A part a szilárdságot, az elmozdíthatatlanságot jelenti, a partok között hömpölygő folyam pedig a mozgó világ jelképe. Még akkor is, ha az egykori sodrás helyét a megemelkedett meder mutatja csupán. így ez a kettős táj nemcsak tényével, de múltjával és jelenével, szimbólumaival. és metaforáival, neveivel és névnélküliséqével is mindig önmagát mutatja — a teljességet. Számomra egy teljes jelképrendszert sugall, sorsunk alakulásának pontos emberi társadalmi, történelmi s nem utolsósorban nyelvi megfogalmazásához. Bennem élnek s belőlem épültek tovább versbe, prózába egyaránt. Akárcsak állatvilága. A szárcsák, vadkacsák, fácánok, foglyok, fürjek, nyulak, sasok, ölyvek, rigók, csízek, cinkék mind ott tanyáznak már könyveimben. Innen ezekről a dűlőkről, vizekről, nádasokról költöztek oda, különböző utakon, különböző emberi sorsokat kísérve.

S a nevek. Nyelvünk ősiségét, képalkotó erejét ezek őrzik a leghűbben, a legmakacsabbul. Ez a táj - szülőföldem — e nevek nélkül üres lenne, mint egy óriási, tető nélküli csarnok. Nevek nélkül nem élne szépsége, kisebb és kevesebb lenne fája és bokra, sekélyebbek lennének vizei, alacsonyabb röptűek madarai. Nevek nélkül olyan lenne, akár e kivágottnyelvű ember. Néma, arctalan, jeltenel. Holt vidék.

De - szerencsére - a nevek még élnek, még ide sorakoznak anyanyelvűnk egyszerű gyalogosaiként, a talpasok egyszerű emberségét hordva magukban.

Apám jóvoltából - bár magam is tudom - ide ieqyzem e neveket a hozzájuk fűzött magyarázatokkal együtt, hogy soha el ne vesszenek. Sem áradat idején, sem aszályos esztendők jöttén. Hanem megálljának örök birtokosaiként annak a tájnak, s annak a nyelvnek, amely földet és fogalmat eggyé tett. Laposok - ezek zsellérföldek voltak. Itt minden megtermett. Régen s ma is a legjobb földek.

Legelők - a Naqylegelőt a gazdák közössége használta. De volt méq zsellérlegelő is.

Vöröshomok - itt is megtermett minden, kivéve a kukoricát. Ma már itt is jó kukorica terem.

Lehenek - ez három dűlő. Régen is ennyi volt. Itt is minden megterem.

Újhegy, Elletís, Kenderes, Kutyahegy, Nyedám - a

földgáttal bekerített dűlők voltak. Az alsó rész neve Kurta-Elletís a felhőé Hosszú-Elletís. A Nyedám a zselléreké volt. Ennek a felső részén akárcsak a Kurta-Elletisben szőlőt termesztettek. A Kenderesben főleg kendert,- de csalamádét, lucernát, káposztát is. Kössigritye - ez az előző bekerített rész alatt terül el, s innen valamikor a katolikus és a református pap szénát kapott, öt-öt nagy négyökrös szekérrel. Ami megmaradt, azt a község használta fel a községi bikák (négyet tartott a gazdaközösség, egyet a zsellérek) és a mének etetésére. Négy-öt kant is tartott a község. A kaszálás a Kössígríttyin ki volt osztva. Talán a földek szerint. „Én tudom — mondta apám -, hogy nekem egy rendet kellett kivágni." A kaszálást a csőszök ellenőrizték. A lekaszált szénát

közösen forgatták és gyűjtötték be. Amikor sor került rá, ezt a munkát, vagy „kidobóták" vagy „rendőtík". A sarját árverésen adták ki s feliből, harmadából kaszálták.

Csordaút - Újhegyek fölötti rész neve. Erre hajtották hajdanában - főleg nyáron — a Peresi erdőbe a disznócsordát és a juhokat.

Persei erdő - Pörösnek is mondják - ezt a telepített akácost. Disznólegelőnek használták. Ma is érintetlen. Régen „spalér-föld" volt. Homokdombok, az Ős- Duna partja. „Valamikor idáig járt föl a Duna." Minden esztendőben volt nyesés és favágás a Peresen.

Kis-Peresek - végig szőlőskertek voltak, mindkét oldalon egres- és ribizkebokrokkal. A szőlő között cseresznye- és a meggyfák álltak jócskán. Nagy-Peresek - a Bíróútnál kezdődtek. (Ezt Marcsa Ferenc bíróról nevezték el. Neki volt ott földje.) A Nagy-Pereseken gabonát termeltek, de minden megtermett bennük.

Bíkató - A legnagyobb dűlő Búcson, a köbölkúti földekkel határos. Valamikor volt itt egy puszta (tanya is) - Remes - vagy Zsidó-pusztának nevezték. Régen - úgy mondják - ez a terület is legelő volt. Mégpedig juhlegelő. A dűlő a két falu határán volt

Gál Sándor:

egykori tóról, a Bikatóról kapta a nevét. A Bikató egykor nagyobb víz lehetett, mert az ötvenes években is még megálltak pihenni a délre vonuló vadlibák azon a kis víztükrön, ami belőle maradt. Elővögy - volt benne egy darab rét, s itt voltak a „község fődjeiEzeket magyar holdakban mérték, míg a többi földeket kataszteri holdakban. Ezeket a földeket árverésen vették bérbe, rendszerint a szegénysorsban levő zsellérek. Egy magyar hold bére, kikiáltási áron egy mázsa búza ára volt. Előfordult, hogy az árverésen ez három és fél mázsára is fölment. A földeket három évre adták bérbe, s az órát a mindenkori búza-árfolyam szerint kellett fizetni. Ez a pénz a község kasszájába került.

Sárajárók - ennek a dűlőnek a közepében volt - s van ma is - a Kerekfűzés. Sok víz volt itt, halásztak is benne. Egyébként az egészet kaszálóként hasznosították.

Tófarok - itt volt a „kisbíró-rét", vagyis a kisbíró kaszálója. Egyébként rét, füzes, akácos és szántóföldek váltják benne egymást.

Pusztaódal - bekerített földek voltak. Szőlőt, gyümölcsöt termeltek bennük. (Amikor ezeket az adatokat illesztgettem egymáshoz, a Pusztaódalt éppen a mai gazdasági viszonyokhoz kezdték hozzáidomitani. Azaz a régi szőlőtöveket, gyümölcsfákat kivágták, kiszántották. A Pusztaódal azokban a májusi napokban, amikor utoljára láttam, valóban pusztasághoz hasonlított.)

Öreghegy - a borospincék fölötti terület. Egybe volt

12