A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-24 / 26. szám
TÖPRENGÉS EGY KÖNYV ÜRÜGYÉN Egy-egy váratlanul érkező, s hadd tegyem hozzá: váratlan örömöt szerző könyv az örömön kívül olykor egy sor gondolatot is előbuzogtat. Ilyen örömet szerzett a tenyérnyél alig nagyobb könyv, amelyet a napokban hozott a posta. Budapestről érkezett, de Romániában készült; Kolozsvárott nyomták. A kötet címoldalán ez áll: Kányádi Sándor legszebb versei. A válogatás elé — mert válogatásról van szó — Katona Ádám írt előszót, s a könyv végén a Kányádira vonatkozó életrajzi és bibliográfiai tudnivalókat is ugyancsak ő foglalta össze. Ahogy már írásom elején jeleztem, örömet szerzett ez a kis kötet. De egy sor olyan gondolatot is elszabadított, amelyek kimondása sürgető, vagy legalábbis nagyon időszerű. A következőkről volna szó: könyvespolcomon — helyesebben: polcaimon — a legnagyobb igyekezetem ellenére is olyan hézagok vannak, amelyeknek kitöltése szinte lehetetlen. Mégpedig azért, mert magyar szerzők művei Európában öt szocialista államban látnak napvilágot, ha a kontinens nyugati felét nem számítom. De hozzánk ebből — a csehszlovák—magyar kultúrcsere-egyezmény alapján — csupán a magyarországi kiadók által megjelentetett könyvek jutnak el. A Szovjetunióban, Jugoszláviában, Romániában megjelent kiadványokat az érdeklődő olvasó, irodalombarát csak Magyarországról szerezheti be, ha szerencséje van. A nálunk kiadott művek „terjedésének” útja is ez a többi felsorolt szocialista ország felé. Ebből következik, hogy egymás megismerése és megismertetése esetleges, s inkább a véletlenen múlik, nem a következetes, átgondolt munkán. Mert vajon hányán jutottak nálunk hozzá, mondjuk, Király László: Kék farkasok, vagy Szilágyi István: Kő hull apadó kútba című kitűnő regényéhez? Balogh Edgár: Mesterek és kortársak című munkájához, Sütő András drámáihoz? Mondanak-e valamit a mi olvasóinknak ezek a címek: Csillag a máglyán, Engedjétek hozzám jönni a szavakat, Kain és Ábel? Folytathatnám a sort a jugoszláviai Gion Nándor két csodaszép regényét rejtő Latroknak is játszott című könyvével, egy sor verseskötettel, irodalom- és művelődéstörténeti munkával, amelyek alig, vagy egyáltalán nem jutottak el könyvesboltjainkba. így olvasóinkhoz sem. Tehát kívülrekedtek, s nem élnek az irodalmi köztudatban nálunk. Márpedig ott volna a helyük. Mint ahogy a mi munkáink java részének is a mindenütt másutt a magyar nyelvterületen. Legjobbjaink a század első felében Kelet-Európa népei kölcsönös közeledésének lehetőségét a szellemi hidak kiépítésében látták. Mi a szocialista integráció korában élünk, s e hidak továbbépítőinek valljuk magunkat. Vitathatatlan, hogy az elmúlt három évtizedes munka nem volt eredménytelen. Megépült a nemzeti irodalmak közlekedési rendszere, kialakult a kölcsönös tájékoztatás, dolgozik egy jól képzett fordítói gárda stb. A szovjet, a jugoszláv, a román, a szlovák, a cseh és a bolgár irodalom legjelentősebb alkotásai megjelentek magyar fordításban, s ezeknek helye és szerepe van irodalmi köztudatunkban. Ez fontos tény, s így helyes. De ideje volna már a nemzetiségi irodalmak közlekedő rendszerét is létrehozni, hasonlóan az előbbiekhez. Hogy az egymást erősítő és összekötő gondolat egyenes úton, szép ívű hidakon át jusson el egymáshoz, és ne kelljen kerülő utakon bolyongania. Ezt találnám én természetesnek, szocialista jelenünkhöz és önmagunkhoz méltónak. Tudom persze, hogy az ilyesfajta töprengéssel a kérdéseket csak fel lehet vetni, s a korigényt — az egyre növekvő korigényt — a gondolkodás fókuszába lehet állítani, de megoldani nem. A megoldás lehetőségét azonban a szocialista integráció lényege tartalmazza. Úgy vélem ugyanis, hogy mindaz, ami ma már az iparban, energetikában természetes, elérhető a kultúra területén is. Csupán a mór meglévő kétoldali kulturális kapcsolatok, szerződések ide vonatkozó fejezetét kellene megtoldani egy jó mondattal. A népeket, nemzeteket összekötő hidak erősítése céljából. GÁL SÁNDOR KÁNYÁDI SÁNDOR versei: Könyörgés tavasszal Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. Dugja fejét a sok-sok pipevirág. Tavasz van megint, tavasz van újra, s az ember, az ember messzire lát. Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó! Annyi, de annyi bús napon át Tebenned bíztam, Tetőled vártam keserű szívem szép igazát. Bontsd ki a kedvem, bontsd ki: lobogtasd! Halovány arcom fényedhez szoktasd. Simogasson meg barkáid bolyha, sápatag vérem fesd meg pirosra. Remény-emlődből, öröm tejével szoptass meg engem igaz igékkel. Szépíts, erősíts, beszélj hozzám, Tavasz-világom, Tavasz-anyám. Te szültél, te nevelj: fiaddal ne perelj! Elestem, emelj föl; ne hagyj el, meg ne ölj. Apaszd e| bánatom, könnyeim töröld le. Ékesítsd fejemet, ragyogjon fölötte örökzöld május-ág. S ringassák álmaim illatos orgonák. Fölparittyázta az égre magát a pacsirta. Dugja fejét a sok-sok pipevirág: Ö, add meg tavaszom, Tavasz-világom, keserű szívem szép igazát. BORZI LÁSZLÓ felvétele Sárga kankalin Fekete pohárban sárga kankalin. Sokasodnak a halottaim. Anyám volt az első sárga kankalin. Gyűlnek, egyre gyűlnek a halottaim. — Nem fér a pohárba már a kankalin. Álom Furcsát álmodtam az éjjel: két csikót fogtam kötéllel, két gyönyörű pejcsikót. Szárközépig érő fűben nyargalásztam velük, mígnem egyik csikó elfutott. És a másik, akin ültem, azon nyomban, mint egy isten olyan lánnyá változott. De otthagytam — most sem értem —, és kergettem egész éjjel azt, amelyik elfutott. 11
