A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-17 / 25. szám
népi építészete IV. Tűzhelyek Zoboralján a tűzhely egyik legrégibb változata a „tyüszel" volt, mely nem volt más, mint egy sárból készült emelvény. A tyüszelt úgy képezték ki, hogy a gyakrabban használatos főzőedények ráhelyezhetők legyenek. Erről a tűzhelyről a füst a tetőzet hézagain távozott a szabadba. Az egyhelyiségű házhoz hozzáépített újabb helyiség, a „pitar", és egy olyan tűzhely megépítése, melynek teste a „tiszta szobában“ volt, fűtőnyílása és füstnyílósa viszont a pitarba nyílt, lehetővé tette a tiszta szoba füsttelenítését. Az ilyen tűzhely, melyet „siskának" hívtak a zoboralji házak egyik jellegzetessége volt. A siskó mindig a ház hátsó fala és a pitar felőli fal által alkotott szögletben kapott helyet. Nagy részét a „kenyérsütő kemence" alkotta, melynek teteje koporsófödélhez hasonlóan volt kiképezve. E mögött a domborzat mögött volt a gyerekek kedvenc helye a „siskómege”, vagy „szurgyik”. A kenyérsütő kemencét térdmagasságban a „tyüszel" vette körül. Mivel a siskó a meleget még télen is hosszú ideig megtartotta, ezért a szurgyikot és a tyüszelt is állandó fekhelyként használták. A fejlődés során a tyüszel egyik végére üreges részt építettek, melyet „kuckódnak neveztek el és a tyüszelen alvó ember lábainak a melegítésére szolgált. A tyüszel másik végére a pitar felőli falnál főzés céljaira egy kisebb tűzhelyet építettek, melyet a lefedésére használt anyaga után „vasnak“ neveztek el. A kemencét és a vasat is a szomszéd helyiségből, a pitarból fűtötték és ide vezették ki a füstöt is. A tüzelőnyílásokat „tévővel" zárták le. Mivel még ekkor sem építettek a házakra kéményeket, ezért a füst a külső ajtó fölötti lyukon és a tetőzet hézagjain távozott. Hogy a pitarban gomolygó füst ne szálljon be a tiszta szobába, a szoba ajtaját feltűnően alacsonyra készítették. A pitarban a kemence és a vas tüzelőnyílása alatt szintén egy sárból készült kiugrást „tyüszelt" építettek, melyen nyáron főztek. Az edényeket a számukra kialakított lyukakra, a „fazíktartóra", vagy a vasból készült háromlábra, a „trajfúzra" tették. A tyüszel közepén volt a „hamuluk", melybe a felesleges hamut szórták. A „nyitott kímíny" megépítésével bekövetkezett a pitar részleges füsttelenítése. A gúla alakú kémény a pitar falaira és a pitart középen ketté osztó „mandrahóc" gerendára nehezedett. A nyitott kémény alatti részt hívták „nyitott konyhának". A kéményben keresztbe helyezett gerendákon a szalonnát, a kolbászt és a húst szokták füstölni. Később a kéményt már nem az egész pitar fölé építették, hanem csak a tiszta szoba felőli tyüszel fölé. Hogy továbbra is lehetővé váljon a kémény alatti főzés, a kéményt ajtóval látták el. Ezért nevezik ezt a kéményt „ajtós kímínynek", vagy „kóternek". Mindezek mellett a siskó egész sor változáson ment keresztül. Legjobban elterjedt az a változata, melynél a kenyérsütő kemence hagyományosan a pitarba nyílt, míg a kemencéhez hozzáépített és megnagyobbított vas a szobába. Ezt hívták „falassporheltnek". Nevét építésének módjából és az iparilag gyártott fém sporheltekhez való hasonlóságából kapta. Később a falassporhelt mellől teljesen eltűnik a kemence — szerepét átvette a falassporhelt sütője. A kenyérsütő kemence külön építményként kikerült az udvarra. BUDAY ENDRE
